Lisszabon akár lehunyt szemmel is.

Mert Lisszabonban szagolni a legjobb.

Európai ház, afrikai szél, atlanti óceán.

Álmomban két portugál voltam, és egymással szagoltam.

Egy rendes luzitán nem is európainak mondja magát, ő atlanti ember.

Hogy valójában mi is az a fűszeres levegő, ezt ott, Lisszabonban sétálva értettem meg.

Sétálva, ülve, fekve, mindenhogyan. (Milyen az, élni egy büdös városban, itt van a város, vagyunk lakói, neve is van, Budapest, s aztán ehhez képest egyszeriben új földre lépni.)

A fűszer. Lisszabonnak mindenekelőtt tengerszaga van, só és szél és víz.

Tegyük hozzá, ez a kagyló formájú város nem is tengerparti település, mi több, éppen azért jött létre, vagy húsz kilométerre a nyílt víztől, mert itt már nincsen óceán, víznek víz, hajónak hajó, hajórengeteg, óriások és aprók, csak a Tejo folyó óriási tölcsértorkolata van, amit hatalmasra tágított a dagály és az apály. Belémnél, a tenger felé értett hajdani városhatárnál, ahol a toronynál hajdan a kiszámíthatatlan utakra induló felfedező hajósokat búcsúztatták, már nem is látni a folyó végét, pedig a nyílt óceán még ide is sok kilométerre van. Nem tenger. A városnál ellenben már nem hullámzik a víz, egy folyó nemigen szokott hullámozni, még akkor se, ha tengernek látszik. A vize viszont sós, pontosabban összekeveredett édes és sós víz, olyan hatalmas erővel nyomul visszafelé is az óceán, még ha felmegyünk akár félórás autózással a szárazföld felé, akkor is, mint ahogyan keveredve élnek benne a folyami és a tengeri halak. Süti a nap a vizet. A lisszaboniak azt mondják, különös szerencséje ennek a városnak (nekik), hogy itt csaknem mindig mozog valami enyhe szellő, ha más nem, hát az óceán hűvössége érződik, s vele persze a só illata is. Ehhez képest a városban május végétől októberig napközben afrikai forróság van. Amikor először utaztunk el Portugáliába, január elején indultunk útnak, Škoda 105, már akinek ez mond valamit. Tejben úszva vágtunk át a kontinensen (90 km/h), végig átláthatatlan köd, elolvadt Olaszország és Franciaország. Elértük Barcelonát, ezerhatszáz kilométer, én pedig elszörnyedve számoltam ki a térképet böngészve, hogy milyen jó, már megtettük a fele távot. Átléptük a portugál határt, január eleje volt, zöld és sárga, sütött a nap, langyos szél mozgolódott, fent, az út melletti dombokon fehér és rózsaszín szirmokkal virágoztak a mandulafák, Janus Pannonius elcsendesedve gubbasztott a Škoda hátsó ülésén, a városkában, ahol megálltunk, a fehér templomkerítés előtt kisszékeken ültek és szőnyegeket csomóztak a fekete ruhás asszonyok. Kisütött a nap, s úgy is maradt hónapokon át. (Az elindulásunk előtt néhány nappal egy Grósz Károly nevű ember arról beszélt, hogy az utcákon majd a fehérterror réme fog fenyegetni. Egy nagy, fehér rém. Mire pedig hazajöttünk, eltemették már Nagy Imrét is. Kiteszi az ember a lábát hazulról, és rögtön kicsórják alóla a rendszert.)

Lisszabonban eleinte nem értettem, hogy a buszmegállóban miért viselkednek oly furcsán az emberek. Nem az lepett meg, hogy sorban állnak, hanem hogy, akár valami különös időjárás-előjelző játék figurái, féloldalt állva, szorosan egymáshoz igazodva milyen pontosan követik a buszmegállót jelző egyetlen pózna vékonyka, fekete árnyékát. Amerre az árnyék vándorolt, úgy mozogtak ők is. (Nincs is viccesebb, mint a szép lebarnulást reklámozó hirdetések a portugál televízióban.)

Szóval a só illata.

Jód a levegőben.

Szélszag, tengerszag, napszag.

Lisszabonban megszámlálhatatlanul sok apró kávéház és étterem van, értelemszerűen mindegyiknek nyitva áll az ajtaja. Az arabok építette nyolcszáz éves óváros, Alfama sikátoraiban kanyargó híres 28-as villamosnak van olyan megállója, hogy csak úgy tud lelépni az utas a lépcsőről, ha rögtön belép az étterembe, az asztalok közé. Bom dia, senhnor, olá, milyen jó, hogy megint itt van.

Egyébként is, mi az, hogy kávéház, mi az, hogy étterem?

A vendéglátó helyek jelentős része Lisszabonban éppen csak akkora, hogy három-négy asztal fér el benne, papírterítővel letakart asztalok, középütt a kenyér, az ízesített vaj és az olívabogyó, tulajdonképpen egyetlen szoba az utcaszinten, s fent, az emeleten él a tulaj, főz és kiszolgál, vásárol és takarít a család. Egy rendes portugál naponta legalább háromszor megy kávéházba, egyszer reggel, egyszer ebédszünetben és egyszer este, a munka után, a törzshelyein mindenkit ismer és őt is mindenki ismeri. (Portugália az egyetlen ország Európában, ahol megbuktak a gyorséttermi láncok.) Amikor beülsz egy kávéházba vagy étterembe, új ismerősként üdvözölnek, s legközelebb, amikor arra jársz, már régi barátsággal köszöntenek. Milyen jó, hogy megint itt vagy. Az újságos, akinél a sportlapot vásároltam, a harmadik alkalommal, amikor egy kicsit később mentem, aggódva kérdezte meg, ugye, nincsen semmi gond? A portugál élet egyik legfontosabb jellemzője a convívio, szabad fordításban együttélés, ami persze ennél többet jelent: társaságban lenni, barátkozni, beszélgetni. Enni, inni, dolgozni, meglehet, nem olyan fontos, a convívio viszont igen. Például, tekintve, hogy a portugálok sok évszázaddal ezelőtt úgy döntöttek, náluk nemcsak tél nincsen, de hideg se, ezért amikor mások szerint hideg volna (volna), ők úgy töltötték az estéket, hogy körbeülték a nagy, kerek asztalt, vastag pokróccal fedték le, s ezen asztalterítő alá bújt be mindenki, derékig, mert az udvarról behozták a faszenes parázzsal teli vasserpenyőt, s berakták az asztal alá, aki ott van, és beszélget órákig, az kap meleget is. Efféle szokásokból alakult ki a convívio. Itt senki nem lepődik meg, ha éjjel kettőkor felugranak hozzá a barátok kávét inni, s akkor se, ha őt hívják, menjenek ki délután a tengerpartra a sziklákat és a vizet nézni, vagy ha nem, hát akkor a televízióban a végeérhetetlen brazil sorozatok valamelyikét bámulni. Ülni együtt, miközben a szemüket melegíti a tévé.

A lakás, ahol az első lisszaboni ottlétünkkor laktunk, szintén fűtetlen volt (Portugáliában tudvalevőleg nincsen tél és nincsen hideg), talán sehol nem fáztam annyit, mint ott, nemcsak fűtés nem volt, de szigetelés sem, egy kedves könyvemet raktam a hálószobánk ablakába vágott szellőzőnyílásra, nem mondom meg, melyiket, éjszakánként néha arra ébredtem, hogy bőszen lapozgatja a szél. Reggel viszont kolompolásra keltem fel, örültem, hogy a házunk alatt hajtják át a nyájat, bent laktunk az egyetemi városrész mellett, afféle akkoriban épült, modern társasházban, a mögöttünk lévő dombon még hamisítatlan bádogváros állt, tele sporttrikós mozambiki és angolai illegális bevándorlókkal, afelől terelte le egy fiú kora reggelente a vörös festékfolttal megjelölt birkákat, ki a Campo Grande, a Nagymező felé, az egyetemi focipályához. Nagyjából fele úton laktunk a Sporting és a Benfica stadionjai között, vasárnaponként lépni se lehetett a parkoló autóktól, hatalmas katlanokban főzték a bejáratnál a darabokra vágott pacalt, amit aztán zsírpapírban vihettek be a szurkolók a nézőtérre, kitartott a rágása legalább egy félidőt.

Szóval a tengerszag és az éttermek. A macskaköves járdákon mindenütt az ajtó előtt füstölög a faszénsütő, ökölnyi fehér és fekete macskakövekből rakosgatják ki ezeket a járdákat, fehér város, sétálgatás közben itt-ott mindig látni egy félmeztelen embert, aki a földön térdelve, gumikalapáccsal éppen a járdát javítgatja vagy a fekete kövekből kirakott mozaikot formálja, esetleg, ha jön a villamos, egy kicsit odébb kell húzni, nem a járdajavítókat, hanem a faszénsütőt, alul a parázs, felül, a rácson egymás barátságában az ujjnyi szardíniák és az átlátszóan vékonyra szelt kardhalak, sült húsok és sült paprikák, csillog rajtuk a kristályos tengeri só, néha egy kis olívaolajat löttyintenek rá, ártani biztosan nem árt. (Nyár közepén, a város védőszentje, Szent Antal ünnepén, amikor minden lisszaboni városrész a saját dalait énekelve vonul fel az Avenida Liberdade teljes hosszában, akkor is ezeket a hatalmasra nőtt paprikákat sütik a halak és a húsok mellé, zöld és vörös paprikák, olyan a színük, mint a boroké.) Értelemszerűen faszén illata lengi be a várost, összekeveredik a kávé illatával, ezerfajta kávé van, a kicsi kortynyi méregerős feketétől (ezt csőrnek hívják) a tejeskávékig, hideg vagy langyos, esetleg forró tejjel, kinek-kinek, például, hogy mást ne mondjak, hideg tejjel és pirítóssal, vastag falú üvegpohárban, hosszú nyelű kanállal. Reggeltájt ehhez vegyül a péksütemények illata, a cukros tészták párája, vanília és szegfűszeg, a sok-sok indiai és afrikai hajó, kinyitnak a cukrászdák is, olyanok a sütemények, mintha a cukrászok szobrászversenyre készülődnének, indulási feltétel, hogy minél több cukrot sikerüljön belezsúfolni minél kisebb térfogatú költeménybe, nemhiába birtokolták néhány száz éven át Lisszabon várát a mórok, legalább a süteményeiket itt hagyták. Reggel van már, a korai forróságban bepárásodik a pultnál a sörcsap, kesernyés sörszag úszik az asztalok fölött.

Van-e az időnek szaga?

Amikor először jártam Lisszabonban, az ország még éppen csak csatlakozott az Európai Unióhoz, bárkivel beszélgettem, hamarosan olyan emlékek bukkantak elő, ami több mint ismerős volt: milyen volt nem utazni külföldre, nem olvasni cenzúrázatlan könyveket, nem szabad országban élni. Salazar még ott bolyongott valahol a Szent György vár lépcsősorán. Lisszabon egy éppen megnyílt város volt, amely felkínálta magát Európának, lassan ocsúdott az eufóriából, s ámultan bámulta, hogy a déli országrészben (úgy hívják: a Tejón túl, akárcsak nálunk a Dunántúl) félmegyényi területeket vásárolnak fel és kerítenek le az oda költöző német és angol nyugdíjasok. Irigykedett a spanyol nagyszomszédra, és vágyakozott a franciák barátságára, óvatos mértéktartással szemlélte az angolokat, és fogalma se volt Németországról. Több mint nyolcszáz éve nem járt ellenséges katona az ország területén, mégis elvesztettek egy egész világbirodalmat, nem véletlen hát, hogy nemzeti identitásuk, büszkeségük és európaiságuk éppen a belépésük után egy hatalmas ünnepségsorozatban egyesülhetett, amikor a Nagy Felfedezések ötszáz éves jubileumát ünnepelték.

Lisszabonban sétálva nem csak azt láttam meg, hogy milyen egy évtizedekig elzárt ország fővárosa, hanem azt is megéreztem, milyen lehetne az a város, amit az otthonomnak mondok. Lehetne. A kávéházak, sajt- és bőröndboltok, cipőpucolók és lutriárusok, a kapualjban meggylikőrt ivó férfiak, a tömjénszagú templomok, az apró kocsis, a madzaggal a kolompot megrángató, a leszállást így jelző villamosok Lisszabonja azt mutatta meg nekem, milyen lehetett Kosztolányi és Füst Milán Budapestje. A panziók, az apró éttermek, a hónapos szobák városa. Álltam a város főutcáján, két domb között, néztem a villogó fényreklámokat, s néztem, hogy míg előttem egy kávéházban üldögélnek az emberek, mögöttem egy autószalon kirakatában forognak a vadonatúj gépek, addig a fehér macskaköveken a lábamnál szappanos víz csorog, hiszen a legközelebbi kapualjból ide ömlik ki a mosóvíz, amit a beépített betonteknőknél mosó asszonyok az udvarra löttyintenek.

Van-e az időnek szaga?

Szappanszag, bőrszag, kávészag.

Akkoriban Párizsban több százezer portugál élt, Párizs volt a második legnagyobb portugál város, lakókocsi-városokban laktak a város külső negyedeiben, takarítottak és felszolgáltak, sok francia számára a portugál szó egyet jelentett a cseléddel, Maria és Teresa, szorgalmas és megbízható. Portugálnak lenni se tűnt sokkal könnyebbnek, mint, mondjuk, magyarnak.

Ráadásul ismerőseim Magyarországról és a magyar kultúráról kifejezett tisztelettel beszéltek, különös és titkos vonzódás élt bennük ez iránt a távoli, szárazföldi ország iránt. (A két ország egyébként lélekszámra és területre nézvést csaknem pontosan megegyezett, ellenben nálunk több a mosógép és magasabb az iskolázottság.) Viszont a nemzeti lobogójuk mellett mindenfelé olyan kék zászlókat tűztek ki, amelyen az Unió sárga csillagai sorakoztak, folyton Európáról beszéltek, és ha tehették, Spanyolországba mentek át benzint vásárolni.

Amikor közel négy év után visszatértem a városba, Lisszabon tele volt hatalmas tervekkel. Világkiállítás, Cultural Capital de Europa, európai kulturális hónap (Porto), Fernando Pessoa-év, efféléket emlegettek. Ahhoz képest, hogy a legelső alkalommal némi értetlenséggel néztem, a portugál művészeti élet fenntartója lényegében egy hajdan itt menedéket kapott örmény olajmilliárdos (Gulbenkian, „Mister Five Percent”) hagyatéki alapítványa, most ebben az új Lissza-bonban minden pezsgett, élt és mozgott. (Hogy csak az igazán lényeges dolgokat mondjam: felújították a Benfica-stadiont, és új arénát építettek a Sportingnak.) Metrót fúrtak, hatalmas útrendszert alkottak meg, városkerülő utakat, lábakon álló viaduktokkal és aluljárókkal, s ettől egyszeriben élni kezdett a dombokra épült város ezernyi sikátora. Szállodákat és nyaralóhelyeket húztak fel, mert dőltek az angol, skandináv és német turisták, jöttek megnézni, milyen ez a félreeső, napfényes ország. Az iskolákban a portugál diákok abbahagyták a francia nyelv tanulását, áttértek az angolra. Harmadszorra jártam a városban, éppen akkor tartották a Világkiállítást. Egy régi ipari részt egyszerűen letöröltek a város térképéről, s egy hipermodern, új városközpontot építettek helyette.

S láttam, megértettem azt is, hogy a legfontosabb változás azonban mégsem az új utak, a modern épületek, a beömlő uniós pénz működése volt. Jelképnek is felfogható: ahogyan a hatalmas támogatásokból tatarozták és helyrehozták a történelmi belvárost, egyebek közt a leégett Chiadót, felélesztették a várost, alapítványok és kulturális centrumok sokaságát hozták létre, egyebek közt a portugál nyelv és kultúra védelmére és terjesztésére, úgy velük, a portugálokkal is történt valami. A hagyomány szerint a portugál lélek egyik legfőbb sajátossága a saudade, a folytonos és múlhatatlan, emésztő vágyakozás. A lenyugvó nap, a tenger, a nő, a boldogság után. Amikor Lisszabon volt Európa kulturális fővárosa, vagy éppen a világkiállítás és a futball Európa-bajnokság idején, önkéntesek, diákok és meglett emberek tömege segített a rendezésben, lebonyolításban, ingyen és bérmentve, örömből. (Ugyanezt láttam egyébként Athénban is, az Olimpia ideje alatt.) Volt okosságuk és szívük megtartani mindent, ami az övék, s közben egyre kevesebbet kellett már emlegetniük Európát. Van saudade, és van praktikus boldogság is, a kettő szépen elfér együtt.

Mitől város egy város?

Tizenhat éve jártam Lisszabonban először, a Rossio pályaudvar közelében egy meredeken emelkedő lépcsősor alatt volt egy táskaüzlet, bőröndök és kisebb-nagyobb táskák, a mester ott ült, és a dolgozott a pultja mögött, látszott, ezt csinálja vagy kétszáz éve már. A Rossióról ma már francia gyártmányú szupervonatok mennek Portóba, közel háromszáz kilométeres sebességgel. Az öreg pedig most is ott ül a műhelyében, készíti a bőröndöket.

Az első ottlétünk után hazafelé jövet (Škoda 105!) a spanyol határon a határőr hosszan és értetlenül vizsgálgatta az útlevelünket. Végül – látszott, hogy megértett valamit – felderült az arca.

Magyarország, kommunista rezsim! – mondta gúnyosan mosolyogva.

Csak volt, te dög! – válaszoltam neki. – Az egy szabad ország, mint a tiétek!

Magyarul mondtam, hogy ne értse, mosolyogtam, de már nagyon megsértődtem. Én kint éltem Lisszabonban közel egy évig.