Kora reggel volt, tél, szürke fény szivárgott át a redőny résein. A fejem melletti kisasztalon vadul csörögni kezdett a telefon. Egy reszelős, reszketeg hang szólt bele.

– Halló – csak ennyit mondott.

Se név, se köszönés, mégis rögtön tudtam, hogy ő az. Már vagy egy éve, legalább háromszáz napja nem beszéltünk egymással, mégis, az első pillanatban, ahogy meghallottam a hangját, biztos voltam abban, hogy Tolnai Ottó van a vonal túlsó végén.

Miért is? A reszelős hang miatt?

Annak a reszketősségnek az okán, ami tulajdonképpen nem is a hangban van, hanem csak átjön azon? Beljebbről, mélyebbről fakad, éppenséggel ez a lényege. És nem is egyszerűen reszketősség ez, inkább rezegtetés, afféle szitakötős-ügy.

Ahogyan egy szitakötő propellerezik a napsütésben, áttetsző és mégis kék, csíkos és hártyás, egy helyben lebeg a levegőben, figyel és vár, holott közben állandóan mozog, úgy mozog, mintha állna, soha nem lehet kiszámítani, melyik irányba zizzen el. Legalább annyira tartozik a napsütéshez, mint a víztükörhöz és a nádhoz, az alatta hullámzó füvekhez és virágokhoz. Zizeg és rezeg, miközben nyilvánvalóan nem is lehetne léteznie, olyan, mint egy helikopterből visszafejlesztett élőlény, egy prototípus, amit a szeme miatt találtak ki, csak túl jól sikerült, merő egy szem, ami hordozza magát, s a többi mind a szárny.

– Halló! – mondta Ottó a telefonba. – Zoli, te vagy az?

– Hát… igen – válaszoltam.

– Akkor jó – mondta Ottó, és letette a kagylót.

– Halló! – kiabáltam a telefonba. – Ottó, te vagy az?

Nem érkezett válasz, csak a zúgás hallatszott.

A szürke fény a redőny mögül.

Néhány hónapja egy ismerősöm gyönyörűen becsomagolt kis ajándékot nyújtott át nekem, azt mondta, Ottó küldi Hollandiából, mert hogy ott találkoztak, Amszterdamban. Küldi nekem, onnan a vörös téglás házaktól, a tenger partjáról.

A díszes csomagolópapírban egy szivarkás dobozka lapult: De Huifkar, 100% tobacco, Practicus 10 cigars, 10 senoritas. (Roken is dodelijk.)

Utálom a cigarettát, a szagát se állhatom, megfájdul tőle a fejem, és a szemem könnyezni kezd, s amennyire én tudom, Ottó se dohányzik.

Vagy nem annyira.

És akkor küldi ezt a dobozkát, ezt a hennás-barnára pácolt, szépen erezett fadobozt, arany felirattal és egy aranyszínnel rányomatott ponyvás szekérrel, a fedél alatti belső oldalon meg ilyen szavakkal, hogy Sumatra, Java, Brasil, Melange és Dekblad, Omblad. Egy hosszában felnyíló finom kis faszerkezetet, amin sárgarézből vannak a tartócsapok és a patentos kis zár, benne pedig tízesével sorakoznak az édeskés illatú, csokoládészínű szivarkák. (Egyébként se levél, se üzenet, csak a kis csomag.) Mint aki az apja (államosított, majd leégett) gyarmatáru-kereskedésében lenyúl a pult alá, és hanyag mozdulattal odanyújtja a törzsvevőnek a háncskötésből, faforgácsból frissiben előszedett, most érkezett adagot.

A sárgarézpatentos fadoboz mint címszó a Tolnai-világlexikonban. S akkor már helyben is vagyunk.

(Egyébként, mi tagadás, én azt hittem, ez a könyv, ez az életútinterjú soha nem fog elkészülni. Naná, hogy nem. A rádióban [értsd: Magyar Rádió, értsd: Irodalmi szerkesztőség, értsd: honfiúi dagadó kebel, jogos büszkeség, úgy is, mint helyesen és szorgalmatosan ellátott feladat] létezik egy több-kevesebb rendszerességgel működő műsorfajta, az életútinterjú. Ami annyit tesz, hogy irodalmunk jelesei szépen sorban megszólíttatnak egy mikrofon és egy kérdező előtt, hogy lényegében a számukra megfelelő terjedelemben [hosszan] mesélnék el az életüket, úgy is mint történetet és úgy is mint irodalmat. [Elmesélik, és ez jó.] Kilencvennyolcban Parti Nagy Lajost kértük fel kérdezőnek, s aztán a palicsi szép napok [akkor dúlt a jugoszláviai háború] után el is repült az éterbe hatórányi terjedelemben az Azúr-expressz, Tolnai Ottó életútinterjúja. Ennek néhány részlete megjelent a Jelenkor 2003-as évfolyamábann, s mert látszott, és tudni lehetett, hogy igazi tolnais, burjánzó, fantasztikusan érdekes anyag, természetesen merült fel, hogy jelenjen meg könyv formájában is. No és akkor nem is történt semmi különös, csak az, hogy Ottó fogta a legépelt kéziratot, és átfésülte egy kicsit.

Belejavított, itt-ott, ahol kell. Fésülgetés és belepiszkálgatás. Közben a kézirat, a könyv dagadt és fogyott, élt és növekedett, egyre csak rezgett, és amikor már nem is lehetett hinni benne, egyszer csak villámgyorsan elkészült, van.)

A Tolnai-világlexikon.

A többit tudjuk.

Költő disznózsírból.

Ünneplés és öröm, díj és laudáció.

A ditirambusok sora Tolnainak ezt a könyvét mint önéletrajzi prózai művet értékeli, az életmű összegzésének tartja, s ezzel együtt lényegében az opuszt mint az életmű csúcsát ünneplik.

Jó is ez és szép is ez így, eltekintve attól, hogy a Tolnai-életmű, megítélésem szerint, minden, csak nem befejezett. Él és lélegzik, hatalmas száguldásban van, s összegzésről beszélni legfeljebb visszanézve, a jelenhez (immár a közelmúlthoz) képest tűnik jogosnak. Egyáltalán: Tolnai életműve nem is lehet befejezett: gyarapodik, olyan, mint egy újra és újra átfésült kézirat. Nem mintha a laudációkat bántanám. Látható, hogy ezekben a megközelítésekben legalábbis tetten érhető a sok-sok mulasztás és bűntudat, ami a Tolnai hatalmas munkásságának eddigi, meglehetősen nyers negligálásából ered, beszéljünk akár az elmulasztott recepcióról, a zsurnaliszták és kritikusok hanyagságáról, s végső soron persze az olvasói ismeretekről, illetve annak hiányáról. Tolnai költészete (szándékosan használom ezt a megnevezést a prózájára és a drámai művekre is) kezdettől radikálisan ellenállt minden sztereotípiának, nem volt alkalmas az egyszerűsítő „kisebbségi magyar irodalom" című érzelmi megközelítésre, s ráadásul nemcsak a maga tengerszagú vitalitását hozta, de az Új Symposionos bátorságával lelépte a magyarországi tipródó avantgárd-hagyományt, s olyan hangon szólalt meg, amilyenre az itthoni kritikának se füle, se értelmezési eszköztára nem volt. (Önmagában véve már az elgondolkodtató, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek jugoszláviai magyar irodalmának történései, illetve az akkori jugoszláviai szellemi élet visszaidézése láthatóan mennyi újdonságot hordoz az irodalomban jártasabb honi olvasóknak is.)

Az se kétséges, hogy a Költő disznózsírból remek könyv, olyan olvasmány, amit lassan olvasni volna jó (miközben gyorsan olvastatja magát), újra felvenni, letenni, elhúzni a napokat, s aztán, majd néhány hónap múltán újraolvasni megint. Ám, teszem hozzá, meglehetősen furcsa s a Tolnai-oeuvre-től teljesen idegen (s legfeljebb befogadásszociológiai szempontból érthető) gesztus ezt a könyvet egy olyan életmű „csúcsává" nyilvánítani, amelyben – hogy csak két időben is egymástól távol eső példát említsek – olyan opuszok találhatók, mint a Virág utca 3. és a Wilhelm-dalok.

A Költő disznózsírból nem valamifajta csúcsa az eddigi Tolnai-életműnek, hanem a szerves folytatása a tolnais írásoknak, egy a prózában, költészetben és drámában egyaránt működő, végtelen műgonddal kimunkált, több mint három évtizede érvényes beszédnek.

Másképpen: a Költő disznózsírból a nyilvánvaló biográfiai érdekesség mellett ezt a Tolnai-beszédet, a történetmondás, a szabadvers és a kitüntetetten szubjektív-reflexív megszólalás pompás, a magyar irodalomba prózapoétikai szempontból (is) újat és időtállót hozó vegyületét folytatja. Úgy hiszem, a felhordott hatalmas filológiai, irodalomtörténeti anyag értékelése mellett elsősorban ezt a szerves folytatólagosságot, ezt a kimunkált beszédmódot érdemes vizsgálnunk.

Tudjuk, csak annak az embernek van története, aki el is tudja mesélni azt. Csak annak az embernek vannak történetei, aki el is tudja mondani őket. Tolnai a magyar prózában egyedülálló módon imitálja az élőbeszédet, azt a fajta lepkekönnyedségű spontaneitást, amit már Kosztolányi is emlegetett, tudván, legalábbis egy favágó munkájához hasonlíthatóan megerőltető ez a könnyedség. Ha a hagyományait próbáljuk visszakeresni, leginkább talán Füst Milánban lelhetjük meg, az ő habitusa szerintem amúgy is sok vonásában rokon Tolnaiéval.

Tolnai történetmondása első pillantásra egy szabadon csapongó asszociációs rendszer működését képezi le. Csak ha egyenként meghúzgáljuk a finom technikával összefont történetszálakat, akkor értjük meg igazán (érezni persze már előtte is érzi az ember), hogy milyen bonyolult és pontos, elsősorban a zenei szerkesztéshez hasonlatos techné ez. Különösképpen három elemet emítenék: a késleltetés, az ismétlés (fokozás) és a csattanóra építés eljárását.

A történetmondás újra és újra kitüremkedő hurkaival, az alaptörténetre rárakódó asszociációs rétegekkel Tolnai egy kissé mindig eltolja magától az elmondandó történetet, a „feladatot", miközben bővelkedik a magára a történetmondásra, s a befejezésre mint szükségszerűségre irányuló önreflexiókban. Ez az élőbeszéd-szerű eljárás magukat a történeteket a kvázi függőbeszéd keretében folytonosan a véghetetlen gazdagságú történetfolyam részévé nyilvánítja, azaz akár a pusztán az áradásba belevesző olvasó is öntudatlanul talán, de élvezni kezdi a kiválasztás gesztusát. (A képek a falon, a tárgyak a dobozokban, polcokon, a mikroszkopikus közelségből vizsgált részletek is hangsúlyozottan ki vannak választva, oda vannak téve szemmagasságba, félreérthetetlen performance-ként műalkotássá nyilvánítva a talált, megtalált tárgyat.) Tolnai úgy képes kiválasztani az elmondott történeteit, hogy közben látjuk és élvezzük magát a választást is. Semmi kétségünk afelől, megtisztel ezzel a gesztussal, és az elmondottak sokszorosát tartalékolja. (Michelangelo a maga lenyúzott bőrét ajánlja fel.)

A késleltetés ezen technikája ugyanakkor össszefügg az egyes történetszálak újra és újra visszatérésével. Így a látszólag szabadon sodródó beszédben az alaptörténetek már a beleszövődő újabb jelentéskapcsolatokkal gazdagítva térnek vissza, s nem is egyszer, Tolnai nem szűkkeblű az ismétléssel. Csak egy példa: ha valaki az első olvasatnál meghökken vagy berzenkedik netán az olyan hihetetlenül erős metaforák okán, mint például a vértó említése, minél beljebb szippantja a szöveg, annál többször, annál többfajta asszociációval megokolva bukkan magára a metaforára, vagyis az indokoltságára és a vele felsejlő jelentésmezőre, s jóllehet nem is tudatosítja talán magában, de már olyannyira belül kerül a Tolnai-univerzumba, hogy értelmezőként és élvezőként maga is kiindulási pontokként érti a Tolnai által használt alaphasonlatokat. Az ismétlés tehát egyben fokozást is jelent Tolnainál: éppen a (látszólagos) történetmondási kitérők adagolta asszociációs többlet által létrehozott fokozást.

A mikrorealista részletek bősége s egyidejűleg a történet alapidejéből való szabad kilépés, az egy-egy félmondatban egészen távoli idősíkok öszevonása, illetve az ezeket kísérő, a történetmondás, az elbeszélés technikájára reagáló önreflexiók révén Tolnai tulajdonképpen a magyar prózaírás sokat vitatott alapműfaját, az anekdotát teremti újra: a végtelen finomságú szálazással szertebontott, áradó anekdotamesélést, beleértve ebbe a mindig bekövetkező csattanót is.

Talán éppen az újraértelmezett hagyomány, illetve a sok tekintetben hiányzó előzmények okán van az olvasónak gyakorta az a különös érzése, mintha remekbe szabott fordítást olvasna egy nem magyar nyelven íródott Tolnai-műből. Miközben élvezzük a nyelv végtelen precízen kimunkált szabadságát, minden végül is látványosan összeálló nagy történet mögött (legyen szó akár Tolnai költészetéről, akár a jelen prózakötetről) felsejlik egy titkos réteg, egy megmutatott, de el nem mondott tapasztalat. S ha Füstöt említettük az imént, akkor itt Mészölyt nevezhetjük meg mint Tolnai közeli rokonát, azt a tágasságérzést, amit ők ketten ajándékoznak nekünk.

A Költő…-t sokan nevezik egyfajta Jugoszlávia-könyvnek is. Tegyük hozzá ehhez, hogy igen, ez egy tenger-könyv, Adria-könyv, Jugoszlávia-könyv, és mindezekkel együtt egy Monarchia-könyv is. Mert ebben az univerzumban ott van az az Abbázia, ahová a monarchiabéli úri osztály utazgatott, s ott vannak a felvidéki erdők, a román rokonság, ott van Bécs és a Morvaföld. (Mint egy [leégett, államosított] vegyesbolt, gyarmatáru-kereskedés az egykori Újvidéken…)

Egyébként pedig, ha valaki kételkedne efelől, Tolnai volt karcsú és fiatal is, megmutatják ezt a könyv (sajnos nem túl jó minőségű) fényképei. Süt a nap, és a tengerparton, Rovinjban ül egy fiatalember. Tolnai. Süt a nap, és a tengerparton, a Lidón ül egy (már nem annyira) fiatal ember. Kosztolányi.

Két fiatalember, akik megszállnak egy fehér falú házban, s kis híján feleségül veszik az éppen ott található lányt. Domonkos és Tolnai. Sok fiatalember, akik az újvidéki Telepen kezükbe veszik az életet. Sziveri és Tolnai.

A fiatalemberekről jut eszembe. Sok évvel ezelőtt, amikor házasságot kötöttünk, a (friss) feleségemmel annak rendje és módja szerint nászútra mentünk. Indulás előtt megkeresett egy folyóirat szerkesztője, írnék-e Tolnai Ottó Az Újvidék Áruházban című könyvéről. Sütött a nap, fiatalemberek voltunk, én meg írtam Tolnai könyvéről a nászutunkon. Izzadtam és írtam. Hozzáteszem, a házasságom megvan, ellenben már se az a folyóirat, se az az Újvidék nem létezik, a könyvet még az antikváriumokban se lelhetni fel, a szerkesztő pedig önkezével dobta el az életét.

(Ami pedig a Költő…-ben felhordott rettenetes mennyiségű képzőművészeti utalást és a délszláv festészetben, szobrászatban való jártasságot illeti, magánkutatásaim szerint Tolnai Ottón kívül nincsen ember, aki tudhatná, hogy a jelzett [és szeretett] festők, szobrászok, festmények, művek közül melyik a valóban létező, s melyek azok, amelyek talán csak a Tolnai-univerzumban kaptak kiállító helyet. Mindegy is: ide vannak mesélve, tehát vannak.)

A tekintet úgyis megszervezi a látványt, Tolnai tekintete pedig különösen ilyen.

Egy évvel ezelőtt, amikor Tolnaiék Berlinbe érkeztek, a gondos német vendéglátó szervezők egy nyelvtanárt is delegáltak a művész úrnak, segítené a helyi nyelv megismerésében. Nem tudták, mibe vágják a fejszéjüket. Tolnai ugyanis már otthon, Palicson összeszerkesztett magának egy kis szótárt, beleírva a legfontosabb és feltétlenül megtanulandó német szavakat.

Például első helyen azt, hogy sirály = möven. Meg flamingó, meg azúr, meg szög és postagalamb.

Nem azt, hogy pohár vagy víz, hanem azt, hogy sirály = möven.

És amikor a korosodó német hölgy megtartotta az első egy-két nyelvórát, tapasztalnia kellett, hogy itt valamiképpen a hagyomásos nyelvtanítási technikák megbicsaklanak, momentán a szintén tanonc Tolnai Jutka úgy vágta a sarokba a nyelvkönyvet, hogy csak úgy füstölt. Ezért aztán a tanárnő, kissé kétségbeesve, a legközelebbi órára egy verset hozott, hogy talán majd azt fordítgatva előre jutnak a tanulásban. Egy szikár német tanárnő, aki munkába veszi a palicsiakat. És természetesen, annak rendje és módja szerint, elővette azt a verset, hogy akkor majd azon át.

Mi volt a címe?

Möven.

Mert a tekintet, az a rezegtetős tolnais tekintet így is, úgy is megszervezi a látványt.

(Kalligram, Pozsony, 2004, 395 oldal, 2990 Ft)