Úgy hiszem, a Halászóember „zajos" sikere, egyöntetűen elismerő fogadtatása után végre megteremtődött a megfelelő csend Oravecz Imre feljegyzéseinek olvasásához. S ezzel azt akarom mondani, hogy irodalmi-kritikai életünk minden visszássága ellenére is nagy öröm, hogy Oravecz költészete méltó recepcióra lelt, s azt is, hogy az ezzel járó felfokozott figyelem, empátia nyilván többeket vezethet el Oravecz feljegyzéseinek értéséhez és érzéséhez, mintha a korábbi siker elkerülte volna őt.

Kétszer is feljegyzést írtam; s ezzel máris szerettem volna megragadni e könyv, illetve az e könyvben olvasható versek, szövegek lényegét. Az a fajta szikárság, folytonos csupaszítás, amivel Oravecz megalkotta a Halászóember külső és belső „tájleírásait", az a fajta szűkszavúság, amellyel rettenetes erőfeszítéssel mintegy három évtized alatt eljutott a dokumentálásnak ehhez a látszólag egyszerű és eszköztelen, valójában viszont a költői eszközöket magáról már lerúgó kifejezési, megszólalási formájáig, különösebb belemagyarázás nélkül is egy nyelvfilozófiai munka eredményének tekinthető. Nem kétséges, hogy Oravecz költészete legalábbis a hetvenes évek elejétől folyamatosnak, mi több, példátlanul tudatosnak (és megnyerően mértéktartónak) hat, s hozzátehetjük, hogy e folyamat egyik eredménye, a maga szikárságában, karcosságában, komorságában felállított, a közlést, a rögzítést hangsúlyozó versek nyelve főként a Halászóember megjelenése óta már a recepcióban is bővebb értelmezést nyert. A jelen kötet, A megfelelő nap feljegyzései, illetve e feljegyzések lecsupaszítottsága, szikársága bizonyos vonatkozásban e megszólalás végpontjának tekinthető; ám ez a megállapítás természetesen nem a folytathatóságra vonatkozik. Oravecz feljegyzései félresodorják a műfajiság kérdéseit, s egy megtisztított-visszatalált nyelv pontosságával minden egyes darabban képesek magát a közlést, a közlés metódusát is a vers keletkezésének indokává, tárgyává és céljává tenni, ráadásul oly módon, hogy annak bármifajta nárcisztikussághoz réges-rég nem lehet már semmiféle köze. Nem véletlen, hogy ezek a legtöbbször három-négysoros feljegyzések sok olvasóban a haikukat idézik fel; nem a ritmusképlet okán, helyesebben nem a szótagszámok és sorhosszúságok miatt, hanem a megfigyelés-kontempláció-rögzítés lényegibb, belső ritmusára ráismerve. (Oravecz maga azzal is utal erre – s korábbi műfordítási munkájára is –, hogy két versében megidézi a 18. századi japán versíró szerzetest: Ryokan beköltözik a faluba, Ryokan öregkorában). S ahogy a haikukban feszülő asszociációk egy-egy történetvillanást képesek felidézni, úgy Oravecz feljegyzései is történetek: a csupán a legszükségesebb eszközökre csupaszított nyelv s az e nyelvben létező öregedő férfi történetei; a tárgyak, a táj, a megfogható világ és az azonosító szavak történetei; a gyerekkori nyelv és a jelenkori nyelv történetei; a folyamatos megmunkálás, az odafigyelés létezéstechnikájának történetei.

Oravecz költészetének, feljegyzéseinek nyelvfilozófiája és létezéselmélete szerint a világ értelme a szerkezet bármely kis részleténél megfogható és felfogható, a részben mindig benne rejlik az egész. Azaz: a világnak szerkezete és értelme van, s ráadásul mindkettő, ha nem is felfogható, de a ráció és az érzelmek segédletével legalábbis megsejthető. A helyes megfigyelés természete éppen az, hogy a részletet nem részletként, hanem a lét működését megmutató szerkezetként, készként és egészként nézi.

Oravecz költészete szemérmes (s már ezért is megható) transzcendens költészet. Olyan transzcendens költészet, amiben hallatlan finomsággal vegyül a keresés és a bizonyosság, az elkeseredés és a megnyugvás. Olyan munka, amiben a létezés egyes dokumentumai – a versek, feljegyzések – együttesen, szövegszövetként nem csupán magát a létezést, a dokumentáló létezését mutatják meg pontosabban, de egymásra hatva erősítik az egyes verseket is, és az összerakódás, maga a munka, maga a feljegyzés ismétlődő metódusa segítségével vallanak a transzcendenciába vetett hitről. Nem azt állítom tehát ezzel, hogy Oravecz feljegyzései istenes versek volnának. Az időről szól ez a könyv, az időben sodródó férfiról, a férfiasságáról és a sodródásáról. Ám a férfiasság és a sodródás, e kontempláció evidens része az a megnyugvás, az a természeti bátorság, ami csakis e transzcendenciára vezethető vissza.

Oravecz realizmusa babonás-transzcendens realizmus, és ezt a meghatározást legalább annyira érvényesnek tartom az egyes megtalált, felemelt, letisztogatott szavakra, a fel-felmerülő nyelvemlékekre, a nyelv szövetének létezésére, mint magára a megfigyelői életmód kialakítására, az emlékek–természet–test hármas tájrendszerének hol nagyon is földszagú, hol misztikumba forduló, de mindig is nagyon anyagszerűen működő s ezen anyagszerűséget csodáló/elfogadó hitére.

E babonás realizmus különleges példái a kötet „álomversei", azok a feljegyzések, ahol Oravecz az álmait rögzíti szűkszavú pontossággal. Ismétlem: önmagukban is gyönyörű versek ezek. Ám az, ahogy a természet és a test működését regisztráló feljegyzések között jelennek meg, s magát az álmot, az emlékek és a tudatalatti világát a már belakott, ezer részletből megfogható világra terítik, tulajdonképpen pontosan azt képezi le, hogy a megfigyelő a mindennapi séták, a feljegyzések kövecskéi révén ismerős horizontális világot egy, a transzcendens létezésben is meglévő szerkezet részének fogja fel. Egy olyan világnak, ahol régi gyalogutak és ösvények vezetnek, s a bejárás révén a kicsi részek, s bennük az egész szerkezet is, megélhető. Ha van univerzum, akkor annak a kavicsaiban is univerzumok vannak, a kérdés csupán az, hogy e kavicsok fizikai létét s e kavicsokról alkotott álmainkat képesek vagyunk-e pontosan rögzíteni.

Nos, Oravecz Imre e pontosság révén lett nagy költő.

A feljegyzések szövete révén. S úgy hiszem, éppen azokban a feljegyzéseiben a leginkább mesteri, ahol a megfigyelt tárgy regisztrálására a megfigyelt tárgyról alkotott benyomás pontos feljegyzése szolgál. (Újra csak a távol-keleti festészetnél vagyunk.) Hadd illusztráljam a fentebb elmondottakat három példával! A kötet második ciklusában (Madárnapló) szerepel két „álomvers": a „Látogató" (55.o), az „Üzenet" (75.o.), illetve a negyedik ciklusban az „Anyám Arizonában" (131. o.) című versek. Íme, az első:

A második:

jó érzi magát odaát.

A két rövid verset húsz oldal választja el a kötetben, aligha van azonban olyan olvasó, aki a második feljegyzés olvastán ne lapozna vissza az elsőhöz is. Nem azért, mert e két mű csak egymás mellett, egymást értelmezve válna érthetővé, hanem mert a bennük lepárolt „babonás-tarnszcendens realizmus" a kettő egymásra hatása révén még erősebb, még csodálatosabb. Oravecz úgy tudja egymásra vonatkoztatni a kézzel tapintható, evidens környezet apró részleteit s az álomvilág sejtelmeit, hogy a transzcendencia és a fizikai környezet megnyugtatóan egyenrangúvá, evidensen összetartozóvá válik. S ami talán a legfontosabb: éppen ezekben a művekben (és persze még nagyon sok másikban is a köteten belül) hallatlan asszociatív erővel, mit ne mondjak, bátorsággal teszi ezt. Vagyis azáltal lesz a legpontosabb rögzítővé, hogy radikálisan költői. Íme, például ez a sor: „nem láttam a szememmel az ágyból"; aminek a már-már roncsolt egyszerűségére a hátborzongatóan egyszerű „fizikai" leírás következik: csengő, csőr, ütögetés. S akkor egyszerre létezik az udvar, az udvari telefoncsöngő, létezik az ágy, létezik a lélekmadár, létezik az emlék és a hívás, és létezik mindenekelőtt a vers, mindezek feljegyzése, a tökéletesen lesimított kavics. Így hat a második vers is: a megfigyelő a látomásként, túlvilági üzenetként értett madarat a „madaraskönyvben" keresi, onnan azonosítja, hiszen létezik, van. Ami van, az megnevezhető, meghatározható, leírható. Addig kell leírni, amíg van. S ami van, az többet jelent, mint ami megnevezhető, meghatározható. Íme, a példaként kiválasztott harmadik álomvers:

Természetesen fontos és gazdag jelentése van Oravecz Amerika-fogalmának, hosszan elemezhetnénk ottani élményeit a hopik nyelvétől a természetélményig, s az emlékezéstől az elvándorlásig. Itt és most azonban a legfontosabbnak a fejkendő, a kék ruha s az „oda nem illő, felesleges fahíd" motívumait, nyelvi pontosságát tartom. Aki egy arizonai sivatag-álomba két ilyen hihetetlenül érzékeny nyelvi leleménnyel helyet talál egy elpusztuló magyar falunak, egy anyaképnek, beleértve ebbe a hajdanvolt gyerekkor és a felnőtt férfi látni tudásának fotográfiaszerű pontosságát, a falu tárgyiságát, annak nincsen szüksége már hosszú leírásokra, etnográfiai fejtegetésekre, vallomásokra és hasonlatokra. Az megteheti, hogy végtelenül egyszerűnek ható módon tömör és rövid legyen, az megteheti, hogy eszköztelennek tűnjön. (Vagy hát olvassa el mindenki, sokszor olvassa el a Furgon című alkotást!) Ugyanis éppen itt, ezekben az Ottlik-féle meszes-karcos ízű, valóságos, tapintható részletekben válik a legemelkedettebbé, itt működik a leggazdagabban az az asszociációs szövet, az az univerzum, amit ma már Szajla faluként azonosítunk, s amit nevezhetnénk létezésnek, várakozásnak, figyelemnek is.

Természetesen e feljegyzések, amint azt már említettem is, ha már megteheti az olvasó, hogy könyvként olvassa őket, így együtt még erősebben mutatják meg magukat. Haladni előre a könyvben, s az olvasással egyre sűrűsödik az anyag. Haladni a könyvben, az annyit tesz, mint megkérdezni, mi az előre, és mi az anyag. Megkérdezni és érezni. Látni a szerkezetet és szeretni a szépségét. Maga a kötetszerkezet is ilyen egyébként: ha észrevesszük, jó, ha nem, az se baj. Ha észrevesszük, akkor érzékelhetjük a benne rejlő finomszerkezeteket. Oravecz hat ciklusba sorolta a feljegyzéseket, s a kötet-szövetből e ciklusos elrendezéshez képest, a mellett legalább két egyenrangú szerkezeti összetartó rendszer érzékelhető. Az első rész évszaka a tél, fő jelképe a hó. Erre következik a nyár, az ősz, az a belső kronológia, ami megítélésem szerint talán nem is kell, hogy tudatos legyen, s nem tudom, szándékos elrendezés hozta-e így (persze azt hiszem, hogy igen), ám ez teljességgel mindegy: a Lak és Drégoly közti mikrokozmoszban akkor is történik az év, akkor is vándorol a napkorong, ha tudjuk, megfigyeljük, s akkor is, ha nem.

Tematikus értelemben nyilván „elkülöníthető" a madaras versek, a szemérmes-félénk szerelmi líra, a Töredékpótlás (Halászóember) és az apaversek szorosabban összetartozó csoportja. Meg kell, hogy mondjam azonban, az effajta megközelítés bizonyosan sok érdekes vonást adhat e költészet értelmezéséhez, ám nem hiszem, hogy igazán eljuthatna a Szajla-univerzum érzékeléséhez. Éppen a Halászóemberre hangsúlyosan utaló ciklus nem-különbözősége mutatja meg, hogy mennyire szoros kötésű szövedék Oravecz költészete, és hogy az ilyen tematikus besorolás mennyire csak a felszíni jegyek alapján csoportosít. A kötetnek az a sajátossága viszont, hogy az egyes feljegyzések felrakódása nem csupán valami kölcsönös értelmezést hoz elő, de egyértelműen egy újabb, egy magasabb szintű asszociációs mezőt is teremt, éppen az apaverseknél mutatkozik meg. Ezek a talán legkarcosabban, a legtöbb belső vívódást megőrizve, legszaggatottabban megszólaló versek (például: Szőnyegek, Halottak napja, Alap, Hideg,) megítélésem szerint a kötet olvastán egyre erősebben éreztetik magukat, egyre fontosabbá válnak. Nagyszabású, remek alkotások.

A kötet utolsó ciklusa (Hátramaradó kedveshez) tulajdonképpen kettős természetet mutat: egyfelől forgácsosabb, apróbb részekből összeálló, mint a kötet előző részei, és ebben az értelemben nagyon okos felismerés, hogy a szerkesztés a kötet végére sorolta őket. (Ha úgy tetszik, ilyen szerkezetben a kötet: első rész: határozott rend, kronologikus játék; második rész: a pótlás; harmadik rész: forgácsok és súlyok.) Másfelől itt vannak, ebben a forgácsos „közegben" azok a „halálversek" , amelyek nyilvánvalóan visszafelé is értelmezik a korábbi versszövetet. Ahogy egy itteni opusz mondja: „Int majd egy kéz, / hogy kövessem. / Minden egyszerűbb lesz, mint gondolom, / és minden bonyolultabb." (A utolsó perc). Sőt, nyilván nem véletlenül, a kötetet nyitó ars poetikus Ötvenötödik tél című feljegyzésre a kötetet záró A halott tájékoztatja az élőket című dokumentum felel. A kettő közt eltelt, mondjuk, öt év, vagy egy falunyi élet, egy mikrokozmosz vagy egy kötetnyi feljegyzés, vers. Ami ugyanaz.

Úgy érzem egyébként, hogy a dalformával játszó versek állnak talán kevésbé Oravecz kezére. Mintha itt (például egy-egy szerelmi versben) elvesztené azt a jólesően hideg forrásízt, ami pedig annyira az övé. Persze az is lehet, hogy ezt csak én olvasom így.

A rövid szövegek sajátja, hogy sajátságosan megemelődik, fontosabbá válik a cím. Oravecz tudja ezt, és okosan él a cím és a feljegyzés teste közti szünettel. Nagyon kevés olyan példát mondhatok a kötetnyi feljegyzésben, ahol úgy éreztem, nem a lehetőségek határáig csiszoltak a részletek. Nem tudom, hogy az ilyen „bicsaklások" (például az Az a nap című vers, ami, megítélésem szerint, az utolsó sorának szókimondásával túllendül a szikárság-feljegyzés-lecsupaszítás addig csodálatosan működő metódusán, és kissé túlmagyarázza azt, ami már minden egyes szóban úgyis ott van), amelyekből alig néhányat észleltem, vajon nem úgy működnek-e, mint a kiálló kődarabok a mezőn. Szabálytalanok, más anyagúak, de csak hogy még pontosabban lássuk a mező egyszerűségét, szépségét.

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003, 248 oldal, 1500 Ft)