Csordás Dániel

Teregetés

– Na mi van, te strici?

A strici a földre terített akvarellek fölött imbolygott és éppen arra koncentrált, hogy el ne hányja magát. Rettenetesen másnapos volt. Az elmosódott tájak még homályosabb foltokká olvadtak a szemében: tegnap, amikor részegen elaludt a zongoraszobában, a puffról lelógó fejjel, kiesett a kontaktlencséje, és nem lett meg reggel. „Csak a hányás, az ne” – gondolta, mert az végképp tönkretette volna a tegnap sietősen összecsapott alibi-mázolmányokat. Az Öregnek már azokról is megvolt a véleménye, akik átvitt értelemben „okádnak a képre”, hát még így. A strici tudta, hogy teljesen hiábavaló volt az igyekezete, az Öreget nem lehet átverni. Rögtön kiszúrta, ami mögött nincs gondolat, legyen az bármilyen tetszetős. És ezek a fecnik még tetszetősek sem voltak. Alkotótábor ide vagy oda, a strici nem szívesen járt ki a természetbe, mert rögtön tüsszögőrohamot kapott a füvek-fák közelében, meg a tűző napon sem szeretett izzadozni, ezért a szoba hűvöséből, a nyitott ablaknál pingálta remekműveit. Melyek most itt hevertek, nem éppen katonás rendben, csak úgy, mintha a szél fútta volna be őket az ablakon.

Az Öreg nem szerette a káoszt, vagyis kaoszt – így mondta, a-val.

Akkor nyitott be, amikor a Pina együttes épp a legtrágárabb részhez ért a kétkazettáson. A strici haverja, a nyavalyás ijedten odaugrott, és gyors mozdulattal lenyomta a stopot, de már késő volt. – Normálisak vagytok? – förmedt rájuk az Öreg. Ezt minimum húsz kitűnő akvarellel lehet jóvá tenni, latolgatták a nyavalyással. Nehezebb, mint húsz fekvőtámasz, könnyebb, mint húsz Miatyánk, de csak azért, mert azt nem tudták kívülről, ellentétben a Pina együttes dalszövegeivel. Nem is beszélve a saját zenekaruk – a Burzsoá Nyugdíjasok – számairól. Az ezeket illusztráló olajképeket fusiban gányolták a műteremben: tonzúrás, ősz hajú szörnyszülöttek, amint éppen lehasznált kurvát tapperolnak, meztelenül, fehér teniszzokniban és hasonló jelenetek. Mélyen kussoltak erről a perverz univerzumról, és bár az Öreg a szeme sarkából látta, mi folyik, inkább nem kommentálta. Talán mert ebben a lábszagú, zsigeri alvilágban is megvolt, aminek a hiányától óva intette őket: a koncepció.

„Fontos, hogy tudjatok hülyéskedni” – mondogatta gyakran az Öreg.

A strici mást se csinált az egyetemi évei alatt, csak hülyéskedett. Hiába tekintett prófétaként az Öregre, s tartotta módszerét az egyetlen üdvözítő útnak, a nonfiguratívat tetkóban se annyira kedvelte. Később ért be a vetés. Képregényes lett, és minden kockájában ott az Öreg. Amikor a lányát kioktatták az óvodában, hogyan KELL cipőt, virágot, pillangót, malacot rajzolni, a strici bepöccent. Mivel az ilyesmi az Öreg szerint „felér egy háborús bűnnel”, arra gondolt, talán érdemes lenne feljelenteni az óvónőt a hágai nemzetközi bíróságon.

Először akkor szólította Feri bácsinak az Öreget, amikor utoljára látta. Addig következetesen, tisztelettudóan Tanár Úrnak, mindig. A Tanár Úr, a Mester, a Feri bácsi már csak óriási erőfeszítéssel tudott szavakat kipréselni a száján: „Örülnek a fiatalok, hogy végre beteg az öreg.” Csak a szeme árulta el, hogy viccel. A strici tudta, hogy ez az utolsó alkalom, és azon spekulált, hogy a búcsúzásnál meg kéne szorítani az Öreg kezét, de nem akart patetikus lenni. Miután látta, hogy a nyavalyás odahajol, két oldalról megcsókolja az Öreget és megszorítja a kezét, ő is így tett. Az ajtóból még visszanézett, igyekezett beleégetni a képet a retinájába: az Öreg profilból, mögötte az ablak – mint egy reneszánsz portré.

A kórház vécéjében áttelelt szúnyog felrebbent a fehér csempéről, teste tökéletes, kétoldali szimmetria, és a striciben egyszeriben tudatosult az élet illékonysága. Eszébe jutott, hogy az Öreg azt mondta egyszer, hogy a természetben mindenhol van átmenet, kivéve élet és halál között. Az ember vagy még él, vagy már halott. Hazafelé az autóban egész úton beszélgettek a nyavalyással, és a strici nem győzte hangsúlyozni, hogy igazán csak most értette meg, hogy a szeretet a legfontosabb, végül is, minden más szart sem ér.