Nicsak, nicsak, szólal meg egy hang a pult túloldaláról, hát valóban én lennék-e az, nem káprázik-e a szemük, mert nem gondolták volna, hogy még egyszer találkozni fogunk ebben a talponállóban, ami igaz, hogy őnekik úgyszólván a törzshelyük, és azt se tagadjam, bár nincs hozzá semmi közük, hogy a múltban én is gyakran megfordultam itt, talán többször is a kelleténél, mégis roppantul csodálkoznak.

Na igen, mert egy talponállóban csak futólag néz körül az ember a kezében tartott, sürgősségi, életmentő jellegű fröccsös pohárral, hogy melyik pulthoz lenne tanácsos odaállni, hogy ne kerüljön egy beszédes kedvűnek a társaságába, tehát magányosan iszogatóhoz nem, mert az vagy beszédes kedvű, vagy el van keseredve, és végtelen elkeseredésében bármire képes, kötözködni például, meghívatni magát, legalábbis minden szemérmét levetkőzve azzal próbálkozni, vagy akire emlékszik az ember homályosan, hogy legutóbb szóba kellett vele elegyedni, ahhoz se, mert most már mit mondhatnának egymásnak, semmi újat, hanem mivel üres nem volt, egy kétemberes pult alkalmasnak látszott hátulról, azok elvannak egymással, legfeljebb végig kell hallgatni akaratlanul egy fröccs erejéig, vagy kettőéig egy mélyenszántó beszélgetést, munkahelyi problémákat, nőket, családot, régi és újabb operációkat, de megszólalni nem kell, úgyhogy megkerültem a pultot, letettem a poharamat, és legelőbb is azzal voltam elfoglalva, hogy előkeressem a doboz cigarettámat és az öngyújtómat, hogy az első korty után annak rendje és módja szerint rágyújthassak.

De a csodálkozás ellenére, folytatja az előbbi hang, akinek a gazdájában, mivel a heves nicsakozásra most már kénytelen vagyok felnézni, a Horváth nevezetűre ismerek rá, a mellette állóban pedig természetesen a Némethre, vegyem úgy, hogy ők nincsenek is itt, tessek parancsolni, igazítja beljebb, a pult közepe felé a poharamat, hogy jelezze, ők ezen a pulton semmiféle kizárólagosságra nem tartanak igényt, ők csak ezt megisszák, mutat a két röviditalos pohárkára, és már mennek is a dolgukra, de akár addig is nyugodtan levegőnek nézhetem őket, ők itt nem osztanak, nem szoroznak, senkinek a mulatságát nem rontják el, ugyebár, néz a Horváth a Némethre, aki folyamatosan ingatja a fejét, de lehet, hogy még a csodálkozástól.

– Ja, nem, hát hiszen én is – mutatok én is a poharamra az ujjaim között tartott cigarettával, amit aztán időnyerés céljából meg is gyújtok, pedig még nem ittam bele a fröccsömbe – csak megiszom ezt, aztán megyek – utasítom vissza kimondatlanul a feltételezést, hogy számomra az ivás valamiféle mulatság lenne, amikor pedig már régóta az olyan alapvető testi szükségletek közé tartozik, mint mondjuk másnak a totózás, a totózóban üldögélés délelőttökön, vagy ha valaki nincs leszázalékolva, akkor délutánokon át, az esélyek latolgatása, a játékosok, az edzők és az MLSZ szidalmazása, hát az se nevezhető fékeveszett mulatságnak, sőt mi több, ebben a talponállóban sem szórakozásból isznak az emberek, vagy talán hallunk itt valami danolászást vagy hejehuját vagy a nagybőgőbe való beugrás emlegetését? Vagy talán a Löffler bácsinak, aki hosszú évek óta játssza itt az önkéntes pincér szerepét, nagy hangon rendeléseket vesz fel, tréfálkozva kiszolgál, és epés kommentárok kíséretében visszaviszi az üres poharakat, amiért nem marad el a jutalma szabályos időközönként egy-egy deci tisztán eléje tolt vörösbor formájában a csapos részéről, neki vajon, a Löffler bácsinak vajon felhőtlen öröm az ivás, ha a nap végén rendszeresen a vécében köt ki zokogva és átkozódva, női nemi szervet és politikai berendezkedést sűrűn emlegetve? Igazam biztos tudatában emelem a számhoz a poharat, és hogy egyben a távozásról mondottak komolyságát is aláhúzzam, a szokásos kortynál némileg nagyobbat iszom a fröccsből, majd a poharat csak azért is az általam kiválasztott helyre teszem vissza.

Nem, nem, arról szó sem lehet, nyúl megint a poharamhoz a Horváth, és húzza közelebb magához, mintha pontos vendéglátóipari szabvány lenne rá, hogy egy fröccsös pohárnak hány centiméter távolságot kell betartania az asztal vagy a pult szélétől, és hányat egy égetett szeszes italos pohárkának, és így tovább a legegzotikusabb koktélokig, hogy én őmiattuk zavartassam magam az ivásban, azt ők nem vennék a lelkükre, hiszen lám, még annyit se kérdeznek, hogy hogy vagyok, mint vagyok, nehogy akár emiatt az ártatlan kérdés miatt is én kényelmetlenül érezzem magam, másrészt úgyis látják, de erről tovább kérdezősködni nem akarnak, mert ez mindenkinek a legszentebb magánügye, amivel szemben ők csak egyet tehetnek, hogy engem, ha nem haragszom meg érte, meghívnak egy grátisz italra az ő kontójukra, ha nincs ellenemre, nem igaz, néz a Horváth a Némethre, mintha elsősorban arról kellene meggyőződnie, hogy a Némethnek ez nincs-e ellenére, de annak annyira nincs, hogy már indul is a söntéspulthoz.

– Hát legfeljebb – nézek a Németh után, aki csak egy pillantást vetett a poharamra, és nem kérdezett semmit, hogy száraz-e vagy édes, mert talán emlékezett rá, hogy én szárazat szoktam inni, vagy lehet, hogy ránézésre meg tudja állapítani –, de aztán tényleg, mert még ki kell mennem Kőbányára – hajtom fel szinte az egész fröccsömet az újabbnak, ráadásul ingyenesnek az ígéretében, azzal a szilárd elhatározással, hogy az újabbat is ugyanilyen gyorsan megiszom, és tényleg elmegyek, mert ezekkel se akarok hosszabban beszélgetni, mint ahogy most senkivel se.

Persze, menjek csak, teszi félre a poharamat a Horváth, bizonyára hogy helyet csináljon az újabb fröccsnek, ami emberi számítás szerint hamarosan érkezni fog, nem törődve azzal, hogy volt még a poharam alján egy korty, hiszen ők feltartóztatni se akarnak engem, ha nekem sürgős dolgom van, csak ahhoz ragaszkodnának, hogy a meghívásukat úriemberként ne utasítsam vissza, és már mehetek is, felejtsem el őket, vegyem úgy, hogy nem is találkoztunk, hanem ha már egy pulthoz sodort minket a véletlen, akkor csak egyet hadd kérdezzen meg tőlem, fordul a melléje lépő Némethhez és vesz el tőle a három vizespohár közül kettőt, hogy letegye őket elém és maga elé valami barnás röviditallal, míg a harmadikat a Németh teszi le a maga stampedlije mellé, ami talán, meg merem kockáztatni, vodkával van teli.

Lenni vagy nem lenni, az itt a probléma, áll meg a Löffler bácsi egy üres pohárral a kezében két pult között elhaladtában, majd továbbindul egy távolabbi pult felé. Nem szokta zavarni, ha a hangos, egész kocsmának szóló megjegyzéseire nem érkezik válasz, mint ahogy az sem, ha visszaszól neki valaki, mivel saját bevallása, sőt gyakori hangoztatása szerint teljesen süket.

Hát akkor, tanácstalankodik a Horváth a két rövidital fölött, aztán felemeli a stampedlit, mire a Németh elengedi a vizespoharat, és ő is a stampedlit veszi a kezébe, akkor erre igyunk, hajtja fel a Horváth a vodkáját, és rögtön követi őt a Németh is a magáéval, hogy aztán mindjárt a vizespohár után nyúljanak. Jég nem volt, de be volt hűtve, emeli fel poharat a Németh, eredeti skót. Nem baj, lendíti felém a maga poharát a Horváth, de aztán félúton mintha meggondolná magát, hogy talán a koccintás most nem lenne helyénvaló, úgyhogy egy darabig csak lengeti előttem a poharat, egészség, bólint aztán egy nagyot biztatólag, és kiissza az egészet. A Németh csak bólint, de ő is egyből megissza, és nagyot lehel a kocsma áporodott levegőjébe. Én csak beleiszom, mert közben nekem rá kell gyújtanom egy újabb cigarettára, úgy tervezem, hogy azt még kényelmesen elszívom, aztán megyek, igaz, hogy Kőbányára ráérek holnap is kimenni, vagy holnapután, azzal kapcsolatban nekem csak annyit mondtak, hogy nézzek ki valamikor, de nekem persze jobb lenne minél előbb, úgyhogy lehet, hogy még ma kimegyek, vagy legkésőbb holnap. Azt az egyet hadd kérdezze meg, kezdi el ide-oda húzogatni a pulton az üres stampedlijét a Horváth, de ha nem akarok, akkor ne válaszoljak, mert isten ments, hogy ő valakinek a magánéletében vájkáljon, csak a kíváncsiság kedvéért kérdezi, mint férfi a férfitől, hogy én a Tünde barátnőmmel pillanatnyilag hogy s mint állok, mert én is hallottam bizonyára, hogy a Váber Lacival mi történt, a sajnálatos esetet, hogy felakasztotta magát, és ezért kérdezné, hogy én azóta a Tündével beszéltem-e, vagy netán újból összejöttem-e vele.

– Ja, hogy a Tündével – nyalok bele a whiskymbe és szívok bele a cigarettámba –, azzal nem, mert az én számomra már rég lezárult az ügy, ennyi volt, szép volt, túl kell lépni rajta, és nem évekig rágódni, de a Váber Lacit, azt hallottam, de közelebbit nem tudok, hogy hogyan, miképp, de annyira nem is foglalkoztatott a dolog, mert olyan közelebbről nem ismertem, vagy hogy a barátom lett volna, arról szó se volt, hanem csak futólag, innen-onnan, néha összefutottunk, hát igen… – nézek bele a poharamba a sajnálkozás egyértelmű jeleként, de ennél messzebbre már nem megyek el, szóban nem fejezem ki a részvétemet, vagy hogy képernyőt egy pillanatra elsötétíteni, zászlókat félárbocra ereszteni, harangokat megkondítani, háromnapos gyász, a kocsmákat zárva tartani, még csak az hiányzik.

Hát persze, ők is így vannak vele, néz a Horváth a Némethre helyeslést várva, aki azonban rezzenetlen arccal egyre csak a poharamat nézi, hogy vajon mit fogok csinálni a benne levő, maradék whiskyvel, hogy ők se voltak vele közelebbi viszonyban, követi a szemével a poharam alját a Horváth, amikor úgy döntök, hogy nem hagyom bizonytalanságban a társát, és inkább én is megiszom a magamét, csak egyszer-kétszer találkoztak vele, meg kérdeztek utána felsőbb utasításra, mert bizonyos okok folytán, amiben azért ő is, a Váber Laci is közrejátszott, és nem tudni, végső soron milyen célból, de elővették, és példát akartak vele statuálni, amit ők a maguk részéről egy cseppet se erőltettek, mert rögtön látták, hogy arra a Váber Laci, hogy úgy mondja, alkatilag nem alkalmas, szemben másokkal, akiknél viszont arra is figyelni kellett, hogy előzőleg az illető valamiféle közismertségnek, sőt bizonyos mértékű közmegbecsülésnek örvendjen, ugye, amit én például nem mondhattam el magamról, mert akkor nincs elrettentő hatás.

Semmirekellő, fogja össze a három vizespoharat a Németh, és lép el velük a söntés felé, amit én, ha egyáltalán az volt a szándéka, hogy meghalljam, némi jóindulattal érthetek úgy is, hogy a kiürült poharak nem kellenek semmire, vagy éppenséggel érthetek máshogyan is, de a tisztázásra így, hogy elment, és ki tudja, visszajön-e még, és ha igen, akkor mivel, arra várni kell, de legalább addig elnyomom a csikket.

Na igen, mert ők csak a munkájukat végzik, néz a Németh után a Horváth, és nyugtázza, hogy az csak a söntés felé indult, hiszen valamiből meg kell élni, bár ő tudja, hogy vannak, akiknek a munkakerülésből, alkalmi munkákból és baráti kölcsönökből is sikerül annyira jól megélni, hogy még rendszeres italozásra is futja, de nyilván én is tanultam a tételt, amihez ők máig is ragaszkodnak, hogy a munka emelte ki az embert az állati sorból, és beláthatom, hogy amit ők végeznek, arra a munkára is szükség van, különben mi lenne itt, felfordulás, zűrzavar, terror, polgárháború, azt akarom? Na ugye, de most erről egy szót se, mert nem ezért vannak itt, hanem csak egy italt meginni a fárasztó nap után, amire, ha gondolom, és nem vetem meg a társaságukat, velük tarthatok anélkül, hogy ők felhánytorgatnának nekem valamit az elmúlt időkből, hanem a régi ismeretség alapján ők csak egy baráti tanácsot adnának nekem.

Hja, kérem, a pénztártól való távozás után semmiféle tanácsot nem fogadunk el, szólal meg valahol mögöttem a Löffler bácsi, miközben éppen mindenki füle hallatára rábeszél valakit egy újabb sörre, de ekkor már érkezik is a Németh három ugyanolyan pohárral, mint az előbb, csak most valami színtelen itallal, amiről hamar kiderül, csak bele kell szagolni, hogy gin.

Merthogy ő nem tudja, hogy én tudom-e, igazítja el maga előtt a poharát a Horváth, ügyelve arra, hogy pontosan ugyanott álljon, ahol korábban a whiskyspohár, illetve ha nem, akkor akarom-e tudni, mert ilyen is van, ő azt is könnyen el tudja képzelni, hogy valaki a nemtörődömségnek, a minden mindegynek egy olyan erkölcsi fokára jut, ahol az ilyenek már nem számítanak, de hogy a Váber Laci családja lényegében engem tett felelőssé a Váber Laci öngyilkosságáért, amiért én terhelő vallomást tettem rá az ellene folyó ügyben, ami súlyos börtönbüntetés kilátásával járt, annak ellenére, hogy gondolhatom, hogy a nyomozó hatóságok már csak hivatalból és a belső szabályzatnak megfelelően is mindent elkövettek, hogy az én szerepemről ne tudódjon ki semmi, mégis a család valahogy neszét vette, és olyan információk is keringenek, hogy a bátyja meg az öccse a sógorával karöltve ellenem halálos bosszút esküdött, emeli meg a poharát a Horváth, és vagy arra vár, hogy én is megemeljem, vagy arra, hogy mit szólok a dologhoz, de amikor látja, hogy sem az egyik, sem a másik, iszik egy kortyot.

– Az én szerepem – iszom ki egy hajtásra az egész gint minden különösebb emelgetés nélkül, amivel azt is értésükre adom, hogy itt további meghívásoknak, vendéglátásoknak és jószolgálati küldöttségeknek nincs helye, mert én már az előkészületeknél tartok a mielőbbi távozás érdekében, ha az előzékenységük hátterében ilyen alattomos megfontolások állnak, tehát még egy utolsó cigaretta, és itt sem vagyok, csak esetleg búcsúzóul egy apró pontosítás a mondottakhoz –, hogyhogy az én szerepem, hát mit mondtam én, engem csak egy fúrógépről vagy köszörűgépről vagy késkészletről kérdeztek, már nem is emlékszem, hogy azt láttam-e valakinél, vagy nem láttam, külföldi vagy nem külföldi, nyugatról behozott, vámszervek elől eltitkolt, vagy mit tudom én, de én mit mondhattam volna, honnan tudhattam volna én erről pontosat, nem is értek hozzá, hogy most rögzíthető vagy gömbfejes, automata vagy önélező, én meg is mondtam mindig, hogy ilyeneket nem tudok, se más ügyben, hogy kivel beszélt még erről vagy akármiről, akkor nekem milyen szerepem lett volna, és hogyhogy bosszút, amikor inkább én neheztelhettem volna rá a Tünde miatt, amikor a hátam mögött, hosszú ideig titokban tartva, rejtőzködve, hazudozva, hogy véletlenül kellett rájönnöm, nem pedig nyíltan szembenézve, hogy bocsánat, ez a helyzet, beszéljük meg, de én már nemhogy rá, hanem a Tündére se neheztelek annyi idő után, akkor mit akarnak tőlem családilag, az egész rokonság, ezzel én nem is foglalkozom, mert nekem különben is mennem kell, és mindjárt megyek is – mutatom fel a félig szívott cigarettámat, jelezve, hogy csak egy percet várjanak, ne kelljen égő cigarettával kilépnem az utcára, mert könnyen előfordulhat, hogy lehamuzom valakinek a cipőjét, és szóváltás, rosszabb esetben verekedés lesz a dologból, súlyos testi sértés, nyolc napon túl gyógyuló, de addig ne is mondjanak semmit, csak igyanak.

Ugyanis, kérem, mindenki szerepet játszik az élet komédiájában, magyarázza a kocsma egész közönségének a Löffler bácsi, miközben két üres korsóval elhalad a Horváth és a Németh háta mögött, mégpedig nem is akármilyet, hanem statisztaszerepet, úgy ám! A Horváth és a Németh közül csak az utóbbi néz hátra, hogy vajon ez a megállapítás nem nekik szól-e véletlenül, de látván, hogy a Löffler bácsi megingathatatlanul tart a söntés felé, tehát amit mondott, az semmilyen tekintetben nem vonatkozhat arra, ami a pultunknál elhangzott, visszafordul, kihörpinti a gint, majd hirtelen elhatározással a Löffler bácsi után ered.

(A teljes szöveg a Jelenkor februári számának áprilisi frissítése után kerül fel honlapunkra.)