Az Atlantisz Könyvkiadó Platón-összkiadása tizennyolcadik köteteként látott napvilágot az Állam. Az eddig megjelent dialógusok alapján már most levonható az a következtetés, hogy az utóbbi évtizedek magyar filozófiatörténeti tudományosságának legmonumentálisabb, legszínvonalasabb és legjelentősebb teljesítménye Platón műveinek ez a fordítási programja kommentárokkal. Olyan kiforrott műhely-hátteret és csapatmunkát feltételez ez a vállalkozás, ami a filozófia területén nagyon nehezen valósítható meg, kiváltképpen egy olyan – a filozófiai tudományosság szempontjából periférikusnak számító – országban, amilyen hazánk, ahol a szükséges kutatói kritikus tömeg megléte nem teljesen magától értetődő adottság. Az már csak a periféria-jelleggel gyakran együtt járó provincializmus talán legeklatánsabb szimptómája, hogy eme legjelentősebb filozófiai fordítói programot és vezetőjét, Steiger Kornélt egy vezető napilap, a Magyar Nemzet három évvel ezelőtt alaptalanul pályázati pénzek elherdálásával rágalmazta és meghurcolta, és – miután a rendőrségi vizsgálat eredménytelenül zárult le – a bocsánatkéréssel azóta is adós maradt.

Egy ország kulturális színvonalának meglehetősen jó fokmérője a klasszikus filozófiai szövegek fordításának megléte és azok minősége. Nem véletlen, hogy eme belátás vagy hasonló elgondolás nyomán a két világháború közötti időkben sürgetővé vált egy teljes Platón-kiadás megjelentetése, amelyre 1943-ban került sor két kötetben, jórészt friss fordítások publikálásával, de jelentős mértékben támaszkodva korábban készült magyarításokra is. Ennek az anyagnak az újrakiadása, helyenként javítása és új fordításokkal való pótlása történt meg az 1984-es Platón összes művei három kötetében az Európa Könyvkiadó gondozásában, Falus Róbert vezetésével, amely munka fő hozadéka az volt, hogy egyáltalán széles olvasóközönsége lehessen Platónnak, ugyanis az 1943-as kiadás igazi könyvritkaságnak számított, és jószerivel csak helyben lehetett használni néhány fontosabb könyvtárban. A harminc évvel ezelőtt megjelent Platón-összes kizárólagos célja a megbízható magyar nyelvű tolmácsolás volt. Néhány szövegmagyarázat kivételével bevezető tanulmányok, Platón-dialógusok tartalmi kivonatai, kommentárok nem segítették az olvasó munkáját.

Az új Platón-sorozat fő erénye és újdonsága a teljességre törekvés igénye a Platón-corpus szövegeit illetően, teljes revízió révén a korábbi fordítási hibák kigyomlálása, a szövegeknek a mai magyar nyelv igényeihez igazítása, finomítása, a modern tudományosság eredményeinek beépítése a dialógusokhoz készített utószavakba és kommentárokba, továbbá bibliográfiai segítségnyújtás az olvasó számára. Az Állam esetében fordítási hibákról az 1943-as és 1984-es fordításkötetek kapcsán nem beszélhetünk. Platónnak ezt a talán leghíresebb munkáját egy legendásan kiváló szakember, Szabó Miklós fordította, aki az Eötvös Collegium tanáraként, később igazgatójaként rengeteget tett azért, hogy a görög filozófiai szövegek magyar nyelven szólaljanak meg. Nem csupán számos terjedelmes Platón- és Arisztotelész-mű fordítása tartozik ebbe a körbe, hanem Szabó szótárírói munkássága – 213 ívnyi anyagát az 1990-ben megjelent Györkösy Alajos, Kapitánffy István és Tegyey Imre szerkesztette Ógörög–Magyar Szótár beépítette –, valamint egyetemi és kollégiumi oktató tevékenysége is. Hasonlóan kiváló szakember és műfordító, Jánosy István, készített egy Állam-fordítást, amely 1989-ben a Gondolat Kiadónál jelent meg.

Steiger Kornél fordítása Szabó Miklós fordításának tekintetbe vételével készült. Steiger ma a honi antik filozófiatörténet-kutatás doyenje, aki több évtizedes fordítói munkássággal rendelkezik, és akinek – Szabó Miklóshoz hasonlóan – ez a fordítói tevékenység jelenti tudományos működésének fő terepét. Ennek megfelelően jelen esetben is fordítói és kommentáló feladatát magas szakmai színvonalon oldja meg. Steiger Kornél fordítása kiváló munka, gördülékeny és élvezetes stílusban készült, olyan szöveg, amelyen látszik, készítője minden egyes kifejezés megválasztásakor alaposan mérlegelte a különböző alternatív lehetőségeket. A bőséges jegyzetapparátus minden korábbinál több segítséget nyújt a szöveg megértéséhez.

Az új Állam-kiadás különbsége a korábbiaktól első látásra szembeötlő. A régebbi fordítások azt a dramatikus formát választották, amelyben a szöveg kiemelten hozza a beszélő nevét, elkerülve a függő beszédet. Ez a megoldás jelentősen megkönnyíti az olvasó dolgát, hiszen mindig jelzi, ki is a beszélő. Jánosy István fordítása ezt a fogást már a dialógus bevezető részében is alkalmazza, Szabó Miklós a Szókratész és Kephalosz beszélgetése utáni résztől kezdve, Steiger Kornél viszont teljességgel mellőzi, mégpedig a szöveghűség érdekében, hiszen joggal feltételezhető, hogy Platón tudatosan alkalmazta azt az előadásformát, amelyben Szókratész egy számunkra ismeretlen személynek elmeséli a beszélgetések történetét. Steiger választása az eredeti görög szöveggel teljes összhangban van, legfeljebb annyi a hátránya ennek a megoldásnak, hogy túl gyakran olvassuk a „mondta” és hasonló formulákat, illetve bizonyos idő elteltével – vagy ha csak egy szöveghelyre vagyunk kíváncsiak – nehézkesebb megtalálnia az olvasónak azt, ki is a beszélő.

A Platón-szöveget két tanulmány kíséri, az egyik a kiváló történész, Németh György professzor munkája, Platón Államának kerettörténete címmel, amely Szókratész és társainak helyszínét, a pireuszi Bendisz-ünnepet mint fiktív színteret vizsgálja annak vallástörténeti és társadalomtörténeti kontextusában. A szorosabb értelemben vett filozófiatörténeti utószót a fordító, Steiger Kornél jegyzi Az Állam mint lélekterápia címmel, amelynek szövege a Holmi 2011-es novemberi számában már korábban is megjelent.

Steiger azt a meglepően hangzó tézist védelmezi, amely szerint Platón műve „nem államelméleti munka, és a címe nem az, hogy Állam.” (547.) Indoklásában körüljárja a görög politeia kifejezés jelentését azzal a tanulsággal, hogy a szó platóni értelemben a morális-közösségi cselekvésben követett rendet, az erények szerinti praxiszt jelöli. Minthogy pedig az erények helye a lélek, így nem véletlen, hogy a platóni Állam kurrens modern értelmezési stratégiája jórészt etikai-pszichológiai, másodsorban metafizikai-ismeretelméleti jellegű, és csak harmadsorban államelméleti.

Steigerre láthatóan nagy hatást gyakorolt Pierre Hadot megközelítése az antik filozófia természetére vonatkozóan, ezért idézi is a francia filozófia- és teológiatörténész szavait: „Minden filozófiai iskola úgy tartja, hogy a szenvedés, a zavarodottság és az öntudatlanság elsődleges forrásai a szenvedélyek, a rendezetlen vágyak és az eltúlzott félelmek. A gond eluralkodik az ember felett, és megakadályozza, hogy igaz életet éljen. A filozófia elsősorban a szenvedélyek terápiájaként jelentkezik.” (544.)^[1] Steiger korábban is igyekezett megragadni a filozófus alakját az életforma mint a tevékenység elsődleges terepe optikájából. Ez a törekvés tetten érhető az 1983-ban megjelent Sztoikus etikai antológia utószavában, ahol a filozófus korai, VII. századi megjelenését úgy jellemzi, hogy felbukkan a bölcs, politikai tevékenységre ugyan képes, ám hatalomra nem törő, isteni tudással bíró, független, kívülálló, szemlélődő, az átlagember életformáját elutasító figura alakja.

Hadot nyomán a filozófus figurája még konkrétabb alakot ölt a lélekterápia gyakorlatának középpontba állításával. Már Hadot is úgy gondolta, hogy a görög filozófiának az a felfogása, amelyet ő jórészt a hellenisztikus és császárkori bölcseleti iskolák vizsgálata során alakított ki, és amelynek fő jellegzetessége, hogy a filozófiát iskolai keretek között formálódó életvitelnek, és csak másodsorban problémamegoldó tevékenységnek tekinti, Szókratészre is érvényes. Nyilvánvaló, hogy azok az önformáló szellemi gyakorlatok, amelyeket előtérbe állít, kiforrott formában későbbi fejlemények, mégis – mutatis mutandis – a preszókratikusok, Szókratész és a szókratikus iskolák esetében is föllelhetők ezek kezdeményei. Ebből a képből azonban elég szerencsétlen módon a szofisták kimaradnak, akiknek ráadásul volt mondanivalójuk a politikai közösség témájában is. Így azután felvetődik a kérdés, vajon nem túlságosan merész elgondolás-e a lélekterápia és önformálás szálára fűzni az Állam mondandóját. Igaz az, hogy a mű kiinduló problémája az igazságosság mibenléte, hogy az igazságosság erénye a görög filozófiai hagyományban és különösen Platónnál a lélekben lakozik, és hogy az Állam Szókratésze az egyénben meglévő igazságosság definíciójának sikertelensége miatt fordul a politikai közösségen belül érvényesülő – így nagyobb „méretű” – igazságosság felé. Az is igaz, hogy az Állam számos fejezete nem szorosan véve államelméleti témát dolgoz fel. Mégis, maga Platón, amikor a VIII. tetralógia következő értekezésében, a Timaioszban visszatekint az előző napi beszélgetésre, azt úgy jellemzi, hogy „fejtegetéseimnek fő tárgya az volt, hogy milyen és miféle emberekből álló állam [politeia] látszana nekem a legjobbnak.”^[2] Ez azért azt mutatja, hogy a legpontosabb orientáló tárgymegjelölés az „állam”, illetve a „legjobb állam” lehet.

Ennek az államelméletnek a finomításaként érdemes értekezni arról, hogy Platónnál még nincsenek filozófiai diszciplínák, és hozzá hasonlóan még Arisztotelésznél és a sztoikusoknál sem válik el egymástól az etikai tanítás és a politika. Az újkori terminusok használata természetesen mindig anakronizmusokkal terhelt, ám mégiscsak használnunk kell őket. Vonatkozik ez az „államelmélet” kifejezésre is. Platónnak tehát igenis van államelmélete, és ha idézhető is tőle olyan szöveg, ami azt a tézist támasztja alá, hogy „Szókratész a polisz és a politeia filozófiai fogalmát a külvilágból teljesen visszavonja a lélekbe” (569.), jelesül a IX. könyv 591 b – 592 b szövege, még ez is megengedi azt az értelmezést, hogy a filozófus – valamiféle isteni rendelés folytán – mégiscsak foglalkozzon szülővárosa államügyeivel, és a gyarmatváros alkotmányának elkészítése is a dolga lehet. Hogy Platón nem adta fel abbéli reményét, miszerint egy ténylegesen is megvalósítható politeia alapjait lerakhatja, jól mutatja időskori kísérletének, a Törvények megírásának ténye és eme mű tartalma. Ráadásul az Állam, az Az államférfi és a Törvények szövegei egységes államelméleti mondanivalót tartalmaznak. Tehát annak a nagy jelentőségű, ám nem mindig észrevett platóni sajátosságnak, miszerint a politeia kulcsa a pszichológia, nem automatikus következménye a tényleges politikai tevékenységről való teljes lemondás, még akkor sem, ha Platón mérhetetlen csalódottsággal szemlélte Athén korabeli politikai változásait, és egyáltalán nem kívánt azokban szerepet vállalni.

Steiger Kornélnak persze igaza van, Platón államelméleti gondolatainak kétségkívül legjellegzetesebb vonása a morális-lélekfilozófiai megközelítés, és valóban ezt a tényt érdemes leginkább hangsúlyozni egy bevezető tanulmányban.

Platón az igazságosság erényét egy részekből álló, önálló valósággal bíró lélekben látja. Az értelmes, indulatos és vágyódó lélekrészek az emberekben eleve különböző mértékben vannak jelen, tehát lelki képességeinket illetően különbözünk egymástól. Platón szerint eme lélekrészek helyes működése, azaz erénye rendre az értelmes gondolkodás, az értelemnek engedelmeskedő lelki erő, erély aktivitása és a vágyódó lélekrész értelmes mértékletessége. Így a lelki képességekhez tartozó erények, a belátás, bátorság és mértékletesség összhangja lesz a Államban vizsgált negyedik kardinális erény, az igazságosság. A lélekrészek optimális összhangját vizionálja a tökéletes állam elméleti konstrukciója, amely a racionalitásra épül, és amelynek a főbb elemei egy nem egyforma képességekkel bíró egyénekből álló politikai közösség esetén a következők: megtervezett és értelmes függelmi viszonyok, az egész tökéletességének prioritása a részek felett – azaz a közösség javának elsőbbsége az egyéni törekvésekkel szemben –, az erények optimalizálása a nevelés és egyéb intézmények révén, továbbá az autarkia elvének érvényesülése.

Eléggé egyértelmű, hogy a lélek-állam analógia mindenekelőtt a rész-egész viszony kapcsán problematikus. Az egyén nem úgy része a politikai közösségnek, ahogyan az indulati erő része a léleknek, vagy ahogyan a test valamely része az embernek. Márpedig ezt Platón valahogy így látja, és a racionalitás követelményének megfelelő erények, azaz a tökéletesen működő lélekrészek társadalmi szintű összhangja szerinte egy filozófusok által vezetett, őrök által védelmezett és a fogyasztást illetően a dolgozók által fenntartott politikai közösséget tesz szükségessé és lehetővé.

Vegyük észre, hogy a Platón által túlhajtott, majd Arisztotelész révén valamelyest finomított morálfilozófiai indíttatású politikafilozófia – hosszú feledés után, nagymértékben módosulva és a totalitárius vonásokat levetkőzve, de – újra aktuálissá vált a modern teoretikusok között. Ilyen értelemben Platón Állama a ma emberéhez is szól. Végezetül hangsúlyozni kell, az Atlantisz Könyvkiadó sorozatának Állam kötete is csapatmunka eredménye, Steiger Kornél és Németh György mellett a jegyzetek elkészítésében és a fordítás ellenőrzésében Bárány István, Bencze Ágnes, Horváth Judit és Kárpáti András működtek közre.