Személyesség, vallomásos próza és múltkutatás, közösségi emlékezet, irodalmi szociográfia: a témák Grecsó Krisztián eddigi kötetei kapcsán rendre felmerültek. A Megyek utánad is egyértelműen illeszkedik abba a szövegszerkezetbe, melyet a szerző első írásaitól kezdődően épít. Új regényében Grecsó a korábban már publikált rövidprózai szövegeit (többek között a következőket: Bé és dé; Apa, taxisblokád, magány; Csak egy tánc; Csillag, zsongásfű, országúti diszkó; MagánJézus; Serlegek, nyárfák, autósfogó) formálta nagyepikai munkává; a Daru-történetek képezik alapját a kidolgozott regényszerkezetnek. A nyolc fejezet (mely mindegyikének centrumában nők, a Darunak nevezett főszereplő szerelmei állnak) epizodikus, egymáshoz mégis szervesen kapcsolódó szövegrészekből építkezve mutat be egy nevelődési történetet, mely során a kiskamasz Daru felnőtté (szerelmes fiúból szerelmes férfivá) válik. A regény egyes elemei párbeszédben állnak a korábbi munkákkal – Grecsó ezzel továbbírja a több kötetet magába foglaló konstrukciót.

A Megyek utánadban megjelennek az előző írások szereplői (feltűnik például a 2011-es Mellettem elférsz apa-figurája, Ignác, valamint Juszti mama és Domos tata; Daru pedig az első prózakötet, a Pletykaanyu alakja), illetve ismétlődnek azok egyes szövegelemei („Jusztika térdében ugrált az ideg, ahogy később a fia térdében, és az ő fia térdében is ugrál majd mindig, ha ideges” [Mellettem elférsz 26.]; „Darunak ugrálni kezd a térdében az ideg. Ahogy az apjának is ugrál mindig, ha ideges” [Megyek utánad 275.]). A nagy ikonikus motívum, a vastag vászonra festett, az évek során egyre sötétebbé váló Jézus az Olajfák hegyén című kép is felbukkan; csakúgy, mint az a jelenet, melyben a túrós buktát reggeliző gyerek a képen tátongó lyukba bámul: „a legjobb Krisztus-kép az a világon, ami Mamáéknál lóg a falon (…) Minden hajnalt belenéztem abba a lyukba. Túrós bukta a számban, lekváros táska a számban, és szivárogtattam a fekete lyukba az időt” (Pletykaanyu 97.); „A mamáék zugában egy festmény lógott a falon, ez volt az egyetlen esküvői ajándékuk, Jézus az Olajfák hegyén (…) Reggelente ezt a festményt néztem, mintha muszáj lenne” (Mellettem elférsz 96–97.); „Gréta azt mondta, ne haragudjon, de nem szerette azt a képet. Krisztus az Olajfák hegyén. Nem tudta megszeretni. (…) Hiába tudta, hogy Juszti mama konyhájában lógott, és az ő életük alatt feketedett be. És hogy volt rajta egy lyuk, amibe a kis Daru belenézte a reggeleket” (Megyek utánad 243.).^[1]

Grecsó regényében számos más szöveget is megidéz. A 2011-es kötetre emlékeztető könyvcím – József Attila Ódájának részlete – többszólamú rájátszás. Ahogyan a mellékdallal kiegészített Óda sem csak egy nőt szólít meg, úgy a Megyek utánad is több egymásra íródó szerelem történetét mondja el. A párhuzamos olvasatot erősíti a következő szövegrész: a feleség (Gréta) és a szerető (Juli) közt őrlődő Daru „arra gondol, ott, fönt a hegyen írta a költő az Ódát. Egy hűtlen szerelemről” (285.). A cím továbbá jelzi a nexust a nők és a főszereplő között; egy helyen pedig szövegszerűen is megidéződik: „Én megyek, ezt mondta a kicsi Daru Balázsnak az első szünetben. Ha te semmit sem csinálsz, én megyek, mondta Daru. És futkározni kezdett. A többiek nézték, nézték, majd utánairamodtak. Akkor lett először ő a vezér” (101.). A Grecsó-regény elején – az eddigiekhez hasonlóan – jól hangolt, sokatmondó mottó áll:

– Semmit magamról.

– Én is megteszem.

– Nehéz lesz. Roppant nehéz megállni.

– Mindig szólni akart?

– Igen.

– Legközelebb el fogja mondani ezt. És röhögnek magán.

Móricz Zsigmond és Holics Janka párbeszéde

                                                   (Móricz Zsigmond, Tükör füzetek, 1914)

Móricz száz éve íródott sorai a sokszor említett írói példaképet, az életmű ihletforrásaként működő prózapoétikát idézik; emellett előhívják azokat a problémákat, amelyek már az előző kötetek esetében is központi jelentőséggel bírtak. A személyesség, önéletírás, alanyiság kérdése végig ott munkál a Megyek utánadban. Ennek egyik oka, hogy az szerző – elbeszélő – szereplő trichotómiát kikezdő Grecsó regényében kettős megszólalót alkalmaz.

A kötet narrátora önszembesítő, önvizsgáló pozícióból beszél. Az emlékező én (Daru későbbi önmaga) a főszereplőre kívülről, idegen személyként tekint, miközben „kettejük” közös emlékeit, bensőséges gondolatait beszéli el. A narrátor – Daruval hol azonosulva, hol pedig eltávolodva tőle – több ponton reflektál sajátos helyzetére (ezen kiszólások a Daru-novelláknak is állandó elemei), és első személyű megszólalóvá válik: „Daru én vagyok. Illetve voltam, húsz évvel ezelőtt. Ma már nem vagyok az” (15.); „értem, miért gondol erre, mert Daru én vagyok” (123.), „Daru akkor sem én vagyok, ha ez Daru számára, ha a jövőbe látna, így tűnne. Daru nem én vagyok. Daru csak az én régi testem és a régi lelkem.” (184.), „Daru én vagyok. És mire Daruból én leszek, már majd’ minden mag kicsírázik” (204.). A megszólaló az identitáskonstruálás folyamatának körkörös jellegét, az önarckép megrajzolásának bonyolult processzusát írja le: „Az akartam lenni, ami csak akkor vagyok, amikor majd az akarok lenni, ami akkor voltam.” (74.)

Daru gyerek- és fiatalkorának elbeszéléséhez a narrátor a hazugság mozzanatát (mint fikciós elemet) feltételezi, amikor az emlékezet munkájáról a következőképpen nyilatkozik: „tékozolni a vágyakat, a fantáziát, az emlékeket, szétszálazni és új emlékeket gyártani, amelyek jobban illenek a mai énemhez, jobb múltat feltételezni, mert most jobbnak képzelem magam (…) Nem vagyok semmilyen, hazudom magam valamilyenné” (74.). Az emlékezés mechanizmusa a regényben több szinten működik: nemcsak az elbeszélő próbálja a múltat újramondani, hanem Daru is mindvégig emlékképekkel szembesül („egy tavaszi délután jut az eszébe, egészen mélyről jön elő, távoli, opálos emlék” [98.], „valamiért az jut az eszébe, ahogy a gőz közepén, a fóliatelepen áll” [64.], „újra jön egy régi emlék” [102.]). Az önvizsgálat helyzetét és a személyesség kérdését tovább bonyolítja, hogy a regényben Daru egyénisége megsokszorozódik (az egyes személyiségrészeket a következő nevek jelölik: belső és külső Daru, talált Daru, tehetetlen Daru, megtört Daru, régi és új Daru). A kiskamasz a szöveg egy pontján elkezd reflektálni önmagára, illetve olyan idegen vonásokra, gesztusokra figyel fel, amelyek eddig nem voltak jellemének részei („valaki cselekszik helyette. Valaki azt akarja, ne értse a dolgokat. Ne tudja, mi van. Ne tudjon figyelni. Hiába minden, az is ő. Az is belőle van” [12.]). A reflexivitás motivikusan, tárgyszinten is megjelenik: a regényben a tükör^[2] (amely szépen összevillan a kötet mottójával) és a film^[3] elidegenítő vizuális elemként, az önmegfigyelés eszközeként funkcionál.

A legnagyobb bravúr kétségkívül az, ahogyan Grecsó az eddig vázolt narrációs helyzetet működteti: a regény nyolc fejezetében differenciált szólamokat olvashatunk; az időben távolabbi én és a saját elbeszélői pozíciójára reflektáló narrátor hangja stilárisan is elkülönül. A kötet egyik töréspontján (azon a szöveghelyen, ahol Eszter öngyilkossága bekövetkezik) pedig nemcsak Daru némul meg, hanem a szövegstruktúra is megbomlik. A tragédiát csak sejtető sorokat, széteső mondatokat olvashatunk – Daru lelkiállapotának pontos kifejezőit: „Nem köszön nekik senki, csak Daru, de Daru nem tud köszönni. Nem mehet sehova. De mehet. Nem akar. De akar. Nem tud. Na, ez igaz. Vagy nem. Fekszik mélyen a beton alatt” (108.). Grecsó ugyanakkor kiválóan szerkesztett, jó tempójú történetet ír, szuggesztív regényvilágot teremt – csiszolt mondatokkal, tűpontos leírásokkal, kifinomult humorral, eredeti karakterekkel. A kötet egyik „állítása” szerint az ember a kapcsolatain keresztül értelmezheti önmagát és emlékeit. Egy helyen Daru ezen viszonyokat illetően a következőképpen nyilatkozik: „jelentéktelen hatása van a világra (…) nincsenek is valódi gombok, kapcsok, patentok, egymást átszövő szálak, gombolyagok, csak egy meszelt, égig érő, soha át nem melegedő fal van” (59–60.). A regény mintha a kijelentés cáfolata volna, azt felülírva jutunk el a következő felismerésekig: „Petra már az alkotóeleme, sejtje, vérrög Daruban, izom vagy rost.” (158.); Sára szerint pedig „Daru tört át valami gátat, amin azóta is szivárog a víz” (280.). A Grecsó-karakterek – ennek megfelelően – nem csupán kimunkált, érdekes jellemek, hanem viszonyaikban is jól mozgatott alakok. A kapcsolatok nevelődési, átalakulási szituációkat idéznek elő, miközben feltárul Daru lelkivilága, belső konfliktusai.

Az elbeszélt évtizedeket^[4] a szerelmek mentén ismerjük meg; a hét nő mellett ugyanakkor nem kevésbé fontos a megtört lázadó apa alakja. Épp Ignác mondja ki a kötet egyik kulcsmondatát („a nők tesznek valamilyenné” [8.]), az apa tragikus figurája továbbá az egyénen túlmutató motivációk, a generációkon átívelő emlékezet forrása: Darunak az egyetem öt éve alatt „tíz év örömet kell behajtania. A magáét és az apjáét” (211.); „a faluról most nem a saját gyerekkora jut eszébe, hanem az apjáé, aki már kisgyerekkorában elkezdi begyűjteni az egész életen át hurcolt sérelmeit” (298.). Az apa és Eszter karakterét határozza meg leginkább a regény miliője; a „viharsarki boldog önsajnálat” (189.) közérzetéből fakad a főszereplő kitörési vágya és a regényen végigvezetett menekülés-motívum. A Megyek utánad a korábbi kötetekből már ismert helyszíneken játszódik. Grecsó a telepi, falusi, illetve városi környezet körképszerű leírásaival fest érzékletes képet a viharsarki atmoszféráról: „az autószalonok mögött kócos, magára hagyott mező, lovak futószáron, a távolban a putri romos házai. Mint szájban rohadó fogak. Ezen túl kezdődik a város” (106.); „Ritkásan berendezett panellakás, a nagyszobában csak egy heverő, a tévé a földön. Nyolcadik emelet, előttük a Körös-parti város, távolban a vasútállomás” (176.).

A Megyek utánad jól megragadható, egy mondatban összefoglalható (sokszor idézett) kérdésfeltevéssel rendelkezik. „Hogyan is lehetne jobban elmesélni egy ember életét, ha nem a szerelmei történetén keresztül?” A regény lehetőséget ad arra, hogy efféle szentenciózus igazságokat olvassanak ki belőle: „Grecsó Krisztián művének tanulsága szerint úgy válhatunk emberré, ha szeretünk, és viszont szeretnek bennünket.”^[5] Ennek ellenére – a fentiekből talán kitűnik – a kötet komplex jelentéstartalmakkal bír; morális kérdéseket hív elő, mégsem moralizál, van tétje, mégsem tételszerű. Ezért is okoz csalódást a könyv zárlata. Az utolsó oldalakon (egy nem túl eredeti fordulatot követően: a főszereplő több év múltán találkozik első szerelmével, aki már cseppet sem hasonlít önmagára) Daru megvilágosodásélményéről olvashatunk: „egyszerre egyértelmű lesz minden és tiszta, Daru szívéről ellebben a bánat (…) Nem akarja Lilit, Esztert, Petrát, Sárát. Grétát. Ne jöjjenek. Nem kell sajnálni, hogy nincsenek. Meg kell a veszteségüktől szabadulni. Különben nem tud örülni neki, hogy voltak. (…) isten veletek, régi barátok, régi gangok, szervusztok, szerelmek, szeretők, elengedlek titeket (…) végre megint szeretni foglak titeket, rátok mosolygok néha, ha előkerül egy rosszul exponált, közös fénykép, mert ez a sok egykorvolt szerelem mind az enyém. Ebből vagyok” (303.). Grecsó Krisztián új kötetét tehát nem a zárlat itt idézett sorai miatt érdemes kézbe venni – az előttük állókért viszont annál inkább.