Ezeket a sorokat Nyáry Krisztián íróasztalánál írom. Pontosabban fogalmazva: egykori íróasztalánál, az egykori egyetemi szobájában. Amikor kivételes tehetségű tanársegédként feladta a tudományos pályát, s más utat választott, akkor „örököltem meg” ezt az asztalt. Mindez 1997-ben történt. A bútorzatot azóta sem cserélték le, egyes elemei az 50-es évek retro hangulatát idézik. Más kérdés, hogy én magam egyáltalán meddig maradhatok még e szoba lakója, mielőtt közmunkára terelnének, s így végre tehetnék valami hasznosat, az épületet pedig wellness-szállóként, esetleg kínai áruházként értékesítenék. Természetesen miden szavam túlzás (reméljük!), összes megjegyzésemet áthatja az önvédelemből táplálkozó irónia. Mindemellett sokat elárul az irodalomtörténet-írói szakma/hivatás egyik gyakorlójának jelenlegi közérzetéről.

Elismerem, ez meglehetősen szubjektív kezdet: egy tudományosnak szánt írás szempontjából pedig végképp az, majdhogynem személyeskedő. Meggyőződésem azonban, hogy e társadalmi, az irodalomtörténet-írás diszciplináris pozícióját is érintő „helyzetjelentés” nélkül nehezebben értelmezhetők azok az indulatok, amelyeket Nyáry Krisztián két könyve szakmai körökben kiváltott. Mert mi is történt? Valaki ismert költők és írók szerelmi életéről tett közzé néhány írást a Facebookon. Az írásoknak – a szerző szerint is váratlanul – jelentős rajongótábora lett, s mindez végül könyv formában – immár másodszor, az első kötet folytatásaként – napvilágot látott. Műfaja, Nyáry megfogalmazása szerint, egyfajta „infotainment”, az információátadás és a szórakoztatás ötvözete.^[1] A második kötet előszavában pedig így ír: „a könyv, amit az olvasó a kezébe vesz, nem irodalomtörténeti szakmunka, még kevésbé tankönyv. Ugyanúgy nem az, mint ahogy az első negyven történetet tartalmazó kötet vagy az általam közölt Facebook-bejegyzések sem tartottak igényt semmilyen tudományos besorolásra. Bár irodalomtörténészek kutatásain alapuló, igaz történeteket mesélek el magyar írók és költők magánéletéről, fő célom továbbra is a szórakoztatás.”^[2] Mi lehet akkor a probléma tehát? Ki az, aki közülünk nem forgatott valaha örömmel tudománynépszerűsítő irodalmat, s eközben nem érzett hálát a szórakoztatva tanító szerzője iránt? A műfaj iránti igény bizonyos értelemben a felvilágosodás öröksége, s kezdetben arra az előfeltevésre épült, hogy megfelelő formában bárki számára hozzáférhetők a természettudomány új eredményei. Egy folyamatosan professzionalizálódó világban ez azonban már nem csak a természettudományokra igaz. A tudománynépszerűsítő irodalmat ritkán fogadja szakmai kritika. Nyáry Krisztán könyveivel azonban ez (is) történt.

A most olvasható írás nem „szabályos” recenzió. Főként azért nem, mert a második kötet legnagyobb visszhangot kiváltó Kölcsey-története éppen egy éve, 2013 októberében kapott szélesebb nyilvánosságot, s a fogadtatás, a szakmai és (ha ragaszkodunk az oppozícióhoz) laikus olvasói reakciók nagyjából az év végéig lezajlottak. A szakma „győzelmét” érzékelteti, hogy Kölcsey villámgyorsan fel-, majd lekerült a Wikipédia LMBT személyeket felsoroló oldaláról. Tehát (tekintettel a műfaj megkívánta gyors reagálásra, s a lezárt polémiára) ez a szöveg recenzióként: passé. Ezért inkább azt tekinti feladatának, hogy „láthatóvá tegye” a vitapozíciókat, második lépésben (részben a Margócsy István és Szendi Nóra által felvetett szempontok alapján) a már korábban említett Kölcsey-történet (újra)olvasására, (újra)elbeszélésére vállalkozik. Pontosabban azt kívánom az eddigieknél részletesebben kifejteni, hogy milyen filológiai és módszertani problémák merülnek fel e biográfia-részlet elbeszélésével/értelmezésével kapcsolatban.

 Ami a szakmai fogadtatást illeti, a könyv előszavában két (az első kötetre vonatkozó) kritikára^[3] is utal a szerző. Mindkettőjükről azt jegyzi meg, hogy a szakma nevében is szóltak, de „kiindulópontjuk azonos azokkal a lelkes olvasókéval, akik tananyagként olvastatnák könyvemet a diákokkal… Hiba lenne tankönyv-pótlékként vagy tudományos szakmunkaként olvasni.”^[4] Hasonló megfogalmazással találkozunk a Magyar Narancsban publikált Nyáry-interjúban: „nem tudományos céllal és nem az akadémiai szférának írok”.^[5] Nyáry szabadkozása azt a látszatot kelti, hogy nem felelős saját művének hatástörténetéért (hogyan is lenne?!), bár még egyszer, utoljára, az intentio auctoris jegyében igyekszik megfelelő irányba terelni olvasóit. A szerző ugyanakkor nyertese is a „kontrollvesztésnek”. Vesztes, amennyiben szándéka ellenére tankönyvként és szakmunkaként olvassák és recenzálják, s nyertes, a hirtelen jött, megmagyarázhatatlan népszerűség nyertese. Átveszi a könyvtárosok és a magyartanárok szakmai díját, s ahogy az előszóban fogalmaz: „elképesztő dolgok történtek velem másfél év alatt. Köszönöm”. Meglátásom szerint azonban a szakmai kritika lehetőségét és a tankönyv-pótlékként olvasást több, látszólag marginális diszkurzív elem is megalapozhatja. Ezeket elemezve azonban szükségesnek látszik, hogy ne kizárólag a könyv-formátumra koncentráljunk, hanem a Nyáry-jelenségről^[6] beszéljünk, amelyhez éppúgy hozzátartoznak az interjúk, a kommentek, az író-olvasó találkozók, mint a Facebook-bejegyzések.

 A könyv fülszövegében például azt olvashatjuk a szerzőről, „hogy néhány évig költészettörténetet tanított a pécsi egyetemen”. Az állítás természetesen igaz, ám a „néhány év” megjelölés arra utal, hogy az életút kvantitatív szempontból jelentéktelen állomásáról van szó. Az olvasó számára ugyanakkor ez azt is sugallja, hogy szerzője szakember (a kötethez kapcsolódó viták felvezetői irodalomtörténészként aposztrofálják), kötődéssel (egy intézmény által is legitimált) a legmegbízhatóbbnak ítélt tudásformához, a tudományhoz. Ezt az olvasásmódot erősítik olyan formai elemek, mint amilyen a tudomány világából ismert hivatkozási mód: a kötet végén olvasható függelék, a szakirodalmi bibliográfia: „amely részletes hátterét adja az itt elmesélt történeteknek”. Viszont a „köztes” diszciplináris pozíciót jól mutatja a jegyzetapparátus hiánya. Nem tudjuk meg, hogy melyik információ kitől származik. Sőt, elvileg a tudományos „besorolást” segítő kijelentések sem azonosíthatók. Ilyen annak a meg nem nevezett irodalomtörténésznek a megjegyzése, aki Nyáry szerint – már őt megelőzően – arról írt, hogy Kölcsey és Szemere kapcsolata „majdnem több mint barátság”^[7]. Nyáry másutt a tudományos szféra látens támogatásaként aknázza ki az anonimitás retorikai lehetőségét. Ez történik akkor, amikor kiválónak minősített, de meg nem nevezett irodalomtörténész (vélhetően) szóbeli közlésére hivatkozik: „Ezeket a történeteket már mind ismertük”.^[8] E vélemény szerint Nyáry könyvében olyan biográfiai adalékokról van szó, amelyek régóta ismertek tudományos körökben. A szerző pedig – saját megfogalmazása szerint – kizárólag „kinyitott egy ajtót az arisztokratikus tudományosság falán, melyen át most jóval többen belátnak, mint korábban”.^[9]

Ugyancsak ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik az időzítés (aligha számon kérhető) diszkurzív eleme, olyasfajta szinkronicitás megteremtése, amely alapvetően befolyásolhatja az egyes könyvfejezetek és Facebook-bejegyzések olvasásmódját. Az első könyv e szempontból emlékezetes fejezete a Faludy-történet. Mint erre Kisantal Tamás recenziója felhívta a figyelmet, Nyáry akkor tette közzé a költő és Eric Johnson kapcsolatáról szóló írását, amikor az egyik jobboldali politikai párt biszexualitása miatt száműzni kívánta munkáit a tantervből. Ugyanakkor Nyáry – hivatalos álláspontja szerint^[10] – e történetek közlése kapcsán nem politizál. A második kötet szinkron-jelensége a Kölcsey-történet publicitása és a coming out világnapjának összehangolása. Eközben Nyáry úgy beszélt Kölcsey homoszexualitásának kérdéséről, hogy kizárólag annak parafrázisával élt: állításként ezt a történetet a sajtó nyilvánossága fogalmazta meg és forgalmazta rendkívül virulens módon. Ez a befogadásmód pedig (a kortárs olvasók többsége számára) eleve preformálja a könyvfejezet olvasását, ahol Nyáry^[11] a következtetések levonását teljes egészében az olvasóra bízza. Később (a viták hatására) a Magyar Narancsban fogalmazza meg a hipotézist: „okunk van feltételezni, hogy Kölcsey erotikus tartalmat sem nélkülöző szerelmet érzett Szemere Pál iránt.” Mindez arra is utal, hogy „mozgó” álláspontról van szó. Mint később látni fogjuk, Nyáry – különösen a Szendi Nórával folytatott vita hatására – finomít érvelésén, illetve új argumentumokkal is támogatja ekkor már véglegesnek tekintett álláspontját.

A vita retorikája szempontjából utalnunk kell még a szerző jó érzékkel kiválasztott, alternatív műfaji meghatározására: igaz mesék. Mint korábban idéztem, Nyáry öndefiníciója szerint irodalomtörténészek kutatásain alapuló, igaz történeteket mesél el magyar költők és írók magánéletéről, de a fő célja továbbra is a szórakoztatás.^[12] A mese fogalmának részletesebb meghatározásával Nyáry természetesen adós marad. A műfaji kód azonban kiválóan működtethető a könyvet kiváltó viták „emberi játszmájának” szempontjából. Ha „tudományos” érvekkel találkozik, akkor elbeszélésének mese-jellegét, szórakoztató célzatát hangsúlyozza, ha politikai érdekek szempontjából éri támadás, akkor ezt elutasítva, kizárólag tudományos érvekre kíván reagálni. Ugyanakkor a kérdés és a rá adott válasz szoros kapcsolatot teremt a nemzeti jelképekkel. Nyáry úgy nyilatkozott egy televíziós interjúban, hogy a Kölcsey-biográfia általa ismertetett részletei azért maradtak „kibeszéletlenek”, mert Kölcsey a Himnusz szerzője. Vagyis nem kerülnek szóba más lehetséges magyarázatok: hogy esetleg azért nem beszéltek Kölcsey homoerotikus hajlamairól, mert olyan irodalomszemlélet birtokában vizsgálták az életművet, amely a szövegeket fontosabbnak tartotta, mint az életrajzot. Netalán azért, mert elbeszélésük nem lett volna alkalmas „ad usum Delphini”,^[13] azaz a trónörökös használatára, s az életrajz elbeszéléséből kihagyták a „szeméremsértő” utalásokat. Vagy azért, mert nem állt rendelkezésre elegendő információ (filológiai érvek) az állítás megfogalmazásához.^[14] Vagyis az (el)hallgatás hátterében nem kizárólag a nemzeti hős kultikus figurájának lerombolásából adódó félelem állhat.

A Nyáry bejelentését követő vita viszont az itt felmerülő oppozíciós struktúrára épül: ebben szerepet játszik a liberálisnak és a konzervatívnak tekintett irodalmi kánon, a nemzeti jelképekhez, a kívánatosnak tartott erkölcsi/szexuális normákhoz való viszony. Az oppozíciós struktúra jellegéből adódik, hogy aki Kölcsey homoerotikus vonzalmainak bizonyítékai ellen érvel, az jó eséllyel a jobboldali ideológia platformján találhatja magát. Ezt jelzi Szendi Nóra szakmai kritikájának szabadkozása, aki szükségesnek tartotta leszögezni, hogy nem az „el a kezekkel nemzeti Himnuszunk költőjétől” és az „egy ilyen hazafi nem parádézott volna szivárványszínű zászlók alatt” típusú kommentárokat kívánja bővíteni.

Ezek után tekintsük át röviden, Nyáry milyen érvek alapján állítja, hogy Kölcsey erotikát sem nélkülöző szerelmet érzett Szemere Pál iránt. A szerző – vállalva a polémiát – Szendi Nóra kifogásaira egyik Facebook-bejegyzésében pontról pontra reagál. A vitapozíciók felvázolása kapcsán a továbbiakban Nyáry itt megfogalmazott érveit szedem pontokba, s tekintem kiindulópontnak.

1. Kölcsey és Szemere levelezése: a levelek hangvétele. A könyvfejezet Kölcsey-története több idézetet is közöl Szemere Pál és Kölcsey Ferenc levelezéséből. Ilyen jellegű a Szemerének szóló levélkezdet „forró csókokat” küldő Kölcseyje, s a levél zárlata: „Ölellek véghetetlen szerelemmel, mint mátkád ölelni soha nem foghat.” Ez utóbbi részlet értelmezéséhez később érdemes lesz még visszatérni. Mint azonban Szendi Nóra is felhívta rá figyelmet:^[15] ez a hangvétel kölcsönös a két levelezőtárs között. Szemere egyik válasza is ilyen formulával indul „Kölcseynek Szemeréje csókokat!”, éspedig „ezer csókot széplelkűségedért”.^[16] Ugyanakkor a kapcsolat szerelemként történő aposztrofálása sem kizárólag Szemere Pálnak és Kállay Ferencnek jár ki. 1813 novemberében Kölcsey így reagál Kazinczy Ferenc egyik levelére: „Édes Uram Bátyám szeret engem. Ezen közelebbi levél mennyei gyönyörrel öntött-el, olly mennyeivel, millyet itt a’ földön elhordozhatúnk. Hálát Nemes férjfiú, forró hálámat! A’ki nékem szerelmét nyújtja, az nagyobbat, szebbet, szentebbet nem nyújthat, ’s oly férjfiúnak szerelme, ki szenvedett ’s vérzett, ki nemeseket szeretett, s nemesektől szerettetett, mindenek felett van.”^[17] Érdemes itt felidézni a Kölcsey barátság-felfogása szempontjából lényeges, Kazinczy Ferenchez szóló levél-részletet: „…én barátaimban nem kerestem soha sem a’ Litteratort, sem a’ dícséröt, egyedül szerelmet kerestem én ő nálok, tisztát és forrót, mert nekem egyébre szükségem nincsen, és ezen szükség olly nehezen pótolható.”^[18] Vagyis amikor Nyáry azt állítja, hogy Kölcsey szerelemnek nevezi Szemere iránt érzett érzelmeit, akkor a szó szerinti idézet szakmailag legkorrektebbnek tartott eljárásával él. Ám a szerelem szó használata a nyelvtörténeti kontextus (vagyis a mainál jóval szélesebb értelemben vett használata a szónak) említése nélkül erősen félrevezető,^[19] legalábbis a Nyáry célközönsége, a laikus olvasók számára. Hasonlóképpen félrevezető lehet kizárólag Kölcseynek tulajdonítani a levelek érzelmileg felfokozott hangvételét, e nélkül viszont nem lenne működőképes a Kölcsey Szemere iránt érzett reménytelen szerelmének narratívája. Ugyanakkor ha világossá válik, hogy Kölcsey több férfinak ír nagyjából egy időben, hasonló stílusban, szerelemnek nevezve érzelmeit, akkor az individuális szerelem feltételezése (először Kállay Ferenc, később Szemere iránt)^[20] sérülne.

Távolabbi kontextusra utal, s a Kölcsey-levelezés stiláris jellegzetességét problematizál-ja az érzékenység irodalmához kapcsolódó toposz-készlet. A kötet fogadtatásakor a Hász-Fehér Katalinnal készült interjú hangsúlyozta markánsan ezt az összefüggést. A XVIII–XIX. századi magyar irodalom szempontjából egykor Szauder József nevezetes tanulmánya vizsgálta azt a folyamatot, hogy a szentimentális levélregények nyelvhasználata miként terjed át a misszilisekre.^[21]

2. Nyáry (vélhetően részben e kritikai megjegyzések hatására) később arról beszélt, hogy pusztán a levelek hangvétele nem lenne elegendő a feltételezéshez. Hozzájárulnak olyan életrajzi szituációk is, mint a Szemere esküvőjét övező ambivalens érzések és a péceli nyárról szóló visszaemlékezés. Könyvében arról olvashatunk, hogy Szemere eljegyzésének hírére Kölcsey megírja A’ Jegyváltó című verset, s ahogy közeledett az ifjú pár esküvőjének napja, úgy vesz rajta erőt a búskomorság. A történet további részét a könyvből idézem: „Verseinek egy részét megsemmisítette, lelkének »megtompulásáról« írt. Nehezen fogadta el azt is, hogy fivére megházasodott, s ettől még rosszabbul érezte magát otthonában. Ahelyett, hogy elment volna Szemeréék régóta várt esküvőjére, egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy Bécsbe utazik, barátja, Kállay után. Csak Pozsonyig jutott, hogy aztán ugyanolyan hirtelen hazautazzon. Talány, mi történhetett – Kölcsey az őt váró Kállaynak rendkívül zavaros, egzaltált levelet írt. »Kérlek, hogy fatális elmaradtáról bécsi utamnak egy szóval se emlékezzél« – írja barátjának, akit később beavatott, hogy otthon várja egy lány, aki »napról-napra becsesebb lesz« számára, majd két mondattal később, ezt elfelejtve az élettől is búcsúzni akart.” „Térjünk vissza az eljegyzés hírére. Kölcsey Kazinczy leveléből értesül arról, hogy Szemere eljegyezte Szemere Krisztinát. A’ Jegyváltó című (később Berzsenyi által kritizált) helyzetdal erre az alkalomra készül, s eközben költői versenyre hívja ki a vőlegényt.^[22] A levél – Nyáry által jelentőségteljesen idézett – zárlata így hangzik: „Ölellek véghetetlen szerelemmel, mint mátkád ölelni soha nem foghat – ez a’ szív nem a’ Lyánykájáé.”^[23] A későbbiekben visszatérek rá, hogy a szentimentális szerelem (Liebe) és platóni barátság, a magasabb értelemben felfogott Erószhoz kötődő szerelem-fogalom itt kapcsolódik össze Kölcsey-felfogásában. Érdekes azonban, hogy A’ Jegyváltó „őszintének látszó” hangvétele miféle következtetésekhez vezetett az irodalomtörténet-írásban. Taxner-Tóth Ernő Kölcsey-monográfiája ír arról a hipotézisről, mely szerint elképzelhető, hogy Kölcsey már korábban ismerte Szemere menyasszonyát. Ez azonban – mint a szerző is megjegyzi – kizárható. Inkább a „fiatal költőből elemi erővel kitörő szerelmi vágy megnyilvánulásáról lehet szó. Ennek lángjában azonosul barátjával, s teljes érzelmi átéléssel helyezte önmagát a vőlegény szerepébe.”^[24] Kölcsey Szemere Krisztina iránt érzett, feltételezett szerelmét tehát nem A’ Jegyváltó megírása, hanem későbbi, biografikus elemek erősítik. Ezek alapján jut arra a következtetésre a kritikai kiadás sajtó alá rendezője,^[25] hogy Szemere Krisztina egyike volt azoknak a nőknek, akik bizonyíthatóan nagy hatással voltak Kölcseyre, erre utal az emlékkönyvi vers (Vilma emlékkönyvébe) és a Vilma című írása.

A Szemeréék esküvőjével egy időre eső pozsonyi utazás, majd a meghiúsuló bécsi út a Kölcsey-biográfiák (szakmai körökben) közismert talánya. Kölcsey Kazinczyhoz szóló levelében egy szeretetre méltó lány boldogítására hivatkozik. A legújabb (a kritikai kiadás tanulságaiból építkező^[26]) Kölcsey-életrajz a következőket írja erről: „nem világos a szeretetre méltó lány boldogíthatására vonatkozó eszmefuttatás. Kérdezhetnénk, hogy kerül ez ide? Házasodási szándékra, konkrétan kire utalhat?” A bécsi út elmaradásáról – titoktartást kérve – Kállaynak számol be: „… most olly nyúgodtan indúlok haza, mintha egy imádott háznép karjai várnának, és semmi sem vár reám hanem újságkívánás, és még egy Leány ki nekem napról napra becsesebb leszen, ’s annyival becsesebb, mint a’ mennyivel Anyja ’s Atyjafiai gyűlöletesebbek. Te tudod, kiröl van szó, tudod, hogy még tavaly egészen más érzésekkel voltam, ’s csudálni fogod az emberi szívet, melly oly ellenkező indúlatokat elfogadni alkalmas.” (kiemelés: T.O.) Szabó G. Zoltán Kölcsey-könyve a következő kérdéseket teszi fel ezzel kapcsolatban: Kölcsey miért ment Bécsbe? Mi köze ehhez annak a lánynak, akinek anyja és hozzátartozói gyűlöletesek? Miért következik ebből az intenzív halálvágy? Érdemes megjegyezni, hogy a helyzetet minden bizonnyal jobban ismerő Kállay („te tudod, kiről van szó”), aki először közölte a levelet 1839-ben, azt a megjegyzést fűzte hozzá, hogy az a 24 éves Kölcsey szerelem-hányódásainak magyarázója.^[27] A kutatók többsége Péchy Jeanette alakját lelte fel a titokzatos hölgyben, ezt erősítené a becsvágyó Péchy család iránti ellenszenv. Azért idéztem hosszasan a levélből, s ismertettem az ennek kapcsán felmerülő kérdéseket a szakirodalom alapján, mert Nyáry elbeszélésében (gondolatmenete szempontjából teljesen érthető módon) csupán arról olvashatunk, hogy Kölcsey a barátai elől titkolta^[28] annak a nőnek (nőknek) a nevét, akikbe szerelmes volt. A levelezés alapján ez így is van. Érdemes azonban a levelek kapcsán felfigyelni a szándékos (el)hallgatásra. Kölcsey és kortársai pontosan tudják, hogy levelezésükkel történeti dokumentumokat (is) „termelnek”, a szóbeli és az írásos információk között ezért nagy különbség lehet. Kállay és Kazinczy feltételezhetően többet tudott ezekről a kérdésekről, az irodalomtörténészek és a biográfusok legnagyobb bánatára. A kétféle közeg különbségéből adódóan ma már jó néhány levélbeli utalás értelmezése komoly nehézséget jelent. Ilyen Kazinczy 1815-ös, Kölcseyhez szóló levelének egyik megjegyzése: „Péchy Jeanette, most Szepesyné ott vala. Nem boldog!!!”^[29] Szabó G. Zoltán úgy értelmezi ezt a részletet, hogy ez „a halvány gyanú” erősítheti meg azt a feltételezést, hogy az 1814-es titokzatos nőalak mögött Péchy Jeanette-et kell keresnünk.

Nem az ő neve az egyetlen azonban, amely Kölcsey szerelmi élete kapcsán felmerül. 1817 márciusában újabb utalást találunk egy titkos csekei levelezőpartnerre.^[30] Találkozhatunk az álmosdi Csanády Zsuzsika, Tercsa kisasszony, s a Péchy-lányok nevelőnőjének, Medicus Jeanette-nek a nevével. Ez utóbbiról – a vele eltemetett, Kölcseytől származó szerelmes levelek legendájáról^[31] – a Nyáry bibliográfiájában szereplő Kölcsey-könyv egyik írásában is olvashatunk.

Az életrajzi szituációk sorát követve: a rejtélyes bécsi utat a Szemeréékkel töltött péceli nyár követi. Szemere és Kölcsey nyelvelméleti és filológiai tanulmányokkal múlatják az időt, együtt dolgoznak a Felelet a Mondolatra című íráson. Később Kölcsey – jó 15 év távlatából – így emlékszik vissza erre az időszakra: „Péczelen gyönyörű, víg napokat éltünk; de égi háborúval vegyeseket. Azonban tudod, hogy zivataros nyári éj után, tiszta kellemes reggel szokott lenni. Azon a’ nyáron, és a’ követő őszen (…); sok mindent fogtatok reám. De mondom nektek senki sem értett engem akkor; Te sem édes Palim. Szent igaz, szerelmes lenni kezdék, azt dalaim bizonyítják; de kiben? Azt ki nem találjátok, ha az egész kalendáriomot felforgatjátok is. Kettőt mondtatok akkor; ’s egy harmadikat mások. A’ kettőről nem szollok; a’ harmadik’ neve szent nekem; de mindent birt, a’mi barátságot és becsülést ébreszt; semmit, épen semmit, a’mi szerelmet. A’ negyedik első pillanatban komolyan kapott meg; úgy véltem, hasonlít az ídeálhoz, mi a’ gyermek’ szíve alatt egykor támadt, ’s azóta élni meg nem szünt. Nem, édes Palim, ő nem vala ollyan, nem vala az! Aztán, ki Almosdrol azért jött el, hogy tépve legyen a’ rózsaláncz, azt könnyelműleg magát újak alá nem adhatta, ’s épen 814ben nem!”^[32]

Tanulságos lehet nyomon követni, hogy a biográfia fentebb vázolt hiátusa – a különböző műfajú szövegekben – különböző következtetésekhez és narratíva típusokhoz vezetett.

A Szemere Krisztina–Szemere Pál–Kölcsey-kapcsolat értelmezéséhez érdemes egy pillanatra visszagondolnunk Richard Curtis (a maga műfajában zseniális) filmjének, az Igazából szerelemnek egyik kulcsjelenetére. A legjobb barátja esküvőjén szokatlanul távolságtartóan viselkedő szereplőt a menyasszony utólag megpróbálja megnyerni. A néző (a „mindennapi pszichológia” alapján) hosszú ideig csak találgatja a viselkedés okát: vajon csak a barátja elvesztése miatt féltékeny? Nem tartja méltónak hozzá a menyasszonyt? Esetleg szerelmes a fiúba? A következő jelenet azonban „rövidre zárja” a lehetőségeket: a barát kamerájával rögzített esküvői felvételen kizárólag a menyasszony látható. Ez a meghatározó érzelem vezet majd a gondosan kitervelt szerelmi vallomásig. Nos, a Kölcsey-irodalom különböző műfajú szövegei e magyarázó elemeknek most már valamennyi változatát produkálták. Kölcsey félelmeit Szemere barátságának elvesztése miatt, Szemere Krisztina iránt érzett eltitkolt szerelmét, s most Kölcsey homoerotikus vonzalmait Szemere Pál iránt.

Kölcsey szerelmi életének domináns narratívája többnyire a reménytelen kamaszkori szerelem, a különböző be nem teljesült, vagy nyilvánosan nem vállalható nők iránt érzett szerelmek egész sora, illetve az aszexuális életforma köré szerveződik. Ezek az elbeszélések különböző image-típusok szolgálatában álltak: Kölcsey lehetett a magánéletről tudatosan lemondó, azt feláldozó hős, a szűzies szent, akár a vergiliusi modell, akár a keresztény szentéletrajzok jegyében. Ehhez az elbeszéléstípushoz képest érzékelhető Szentimrei Jenő egykori Kölcsey-regényének^[33] tabudöntögető jellege, amely több nőalakkal és végül tartós boldogságot hozó „titkos” kapcsolattal is számol. A Nyáry által preferált variáció inkább az előző változattal mutat párhuzamot. Hőse a magánéletét a közszolgálatáért feláldozó poéta, aki „soha nem nősült meg. Egyedül, család nélkül halt meg. Nem tudjuk, hogy kibe volt szerelmes, csak azt, hogy nagyon. Nem tudjuk, hogy elmondta-e bárkinek, csak azt, hogy a barátai elől titkolta. Nem tudjuk, hogy miként terelte érzelmeit a szerelemtől a hazaszeretet felé. Csak azt tudjuk, hogy a személyes boldogságával fizetett érte. Mi pedig nyertünk egy Himnuszt és egy Parainesist”.^[34]

A Nyáry által elbeszélt történet-változattal tehát egyetlen probléma van: ő nem regényt írt, hanem – saját állítása szerint – irodalomtörténészek kutatásain alapuló igaz történetet.

3. Nyáry következő érve a Szemere iránt érzett erotikus vonzalomra: a Szemerének küldött vagy egyenesen neki címzett szerelmes tárgyú versek. Olyan versekről van szó, mint az 1811-es Andalgások, a Minden órám, Kívánság, Emlékezet, Átok, az Anathéma. A szerző érzelmi életének és lírájának párhuzamos értelmezésével Nyáry veszélyes terepre téved.^[35] Az életrajz és életmű egymásra vonatkoztatásának problémáiról szóló elméleti eszmefuttatásokat a bölcsész hallgatók már az első egyetemi szemináriumokon elsajátítják. A XVIII–XIX. századi irodalomtörténet egyik első, kiábrándító „fordulata” pedig általában a Csokonai-lírához kapcsolódik: annak belátásához, hogy a Lilla-versek jelentős része eredetileg nem Lillához^[36] szólt, sőt, Csokonai a Vajda Julianna-szerelem időszakában is írt Rózsi-verseket. A különböző irodalomtudományi iskolák, s a különböző irodalomtörténeti (al)diszciplínák azonban másként értékelik a „valóság” és a fikció kapcsolatát, a kettő átváltása különböző árfolyamon történik. Erre most nem térek ki részletesen. Visszatérve a Kölcsey-történethez: Nyáry gondolatmenete alapján az feltételezhető, hogy Kölcsey ezekkel a versekkel (akár tudatosan, akár öntudatlanul) Szemerének üzen. E szempontból kiemelt szerepet szán az Andalgásoknak, amelyet a szerző „Szemerém”-hez ajánlással látott el, s – Nyáry szerint minden kísérőlevél nélkül (beszéljenek a versek!) – el is küldött Szemere Pálnak. Szendi Nóra bírálata ennek kapcsán két dologra hívja fel a figyelmet: Kölcsey ezt a versét nagy valószínűséggel nem küldte el Szemere Pálnak, illetve a szöveg nem szerelmes vers. Az előbbire a Kölcsey-líra kritikai kiadása utalt.^[37] Kölcsey csak két évvel később kérdez rá Szemerénél: „láttad-e azt? megküldöm, ha nem ismered.”^[38] Ezt a szempontot figyelembe véve tehát mégsem lehetett annyira fontos a „vallomás” kommentár nélküli eljuttatása az érintetthez. Az utóbbira pedig (szerelmes versként történő értelmezésére) nem találunk példát a szakirodalomban. Nem szeretnék belemenni a szöveg részletes elemzésébe, de jórészt egyetértek Szauder József 1955-ös monográfiájának álláspontjával: az Andalgások kiindulópontja a költői ideálvilág, a vágyakozás Rousseau, Haller, Gessner, Horatius költőiesített, ugyanakkor kiművelt, civilizált tájai után.^[39] A Nyáry által idézett ellenpélda^[40] – e gondolatmeneten belül – utalás Gessner költői világára, ennek kontextusában olvasható. Az általa említett további versek részletes elemzését ismét mellőzöm, ám szükséges megemlíteni néhány dolgot a levelekben továbbított versek korabeli státusáról.

 A Kazinczy-körön belül mindennapos jelenség volt az éppen elkészült szövegek továbbküldése véleményezésre. S e gesztus nem kizárólag a címzetthez szólt. A címzettnek felhatalmazásában állt – egy bizonyos körön belül – mások számára is továbbítani a verseket.^[41] Ezért is volt elképzelhető, hogy Szemeréhez – esetleg Kazinczyn keresztül – eljuthatott az Andalgások kézirata. Ez a jelenség tehát hozzátartozott a műhelykritika korabeli gyakorlatához. Nézzük tehát a verseket: 1. Minden órá(i)m. A versnek két szövegváltozata ismert. Az első, csonkán maradt variánst valószínűleg Szemere Pálnak küldte el vagy adta oda Kölcsey. Semmiféle adat nincs rá, hogy egy levél része lenne. Ha mégis levélszöveg kapcsolódik a versküldeményhez, akkor az Kölcsey 1813. augusztus 13-i, Álmosdról keltezett levele lehet, amelyhez – valószínűsíthetően – Csokonai-versek átírását mellékelte. A második változatot vélhetően szintén eljuttatta Szemerének, az Aurora-beli közlés céljából. A vers „múzsája” egy Fanny (a második változatban: Fanni) nevű – biográfiai szempontból nem azonosítható – nőalak. Név nélkül jelenik meg a Kívánság „szeretett lánykája” is. A versnek egy tisztázata maradt fenn, ezen szerepel a keletkezés időpontja és helye: (1810. október Debreczen). Nincs nyoma, hogy elküldte volna Szemerének, viszont azon szövegek közé tartozik, amelyeket Döbrenteinek továbbított, folyóirata, az Erdélyi Múzeum számára. A zavart az okozza, hogy létezik egy másik Kölcsey-vers ilyen címmel, a végleges változatban: Ohajtás címmel. Nyáry vélhetően erre a szövegre gondol, ebből idézi a „gyenge szerelmeimet védje viszont szerelem” verssorát. A küldemény azonban egy verscsoport része, amelyek közül az Átok, az Anathéma és az Emlékezet – Nyáry gondolatmenete szempontjából lényeges – verseket Kölcsey egyazon napon küldi el Kazinczynak és Szemerének.^[42] Az elsőt tehát valóban csak Szemere kapja meg, s ennek – valószínűsíthetően – kronológiai indoka van: Kazinczynak csak az „idei dolgozásiból” nyújt ízelítőt. Az Anathéma^[43] és az Átok „személyes” mondanivalója ezért is kétséges: s a helyzetet némiképp az is bonyolítja, hogy ezen a címen több szövegváltozat létezik. Ez utóbbira egyébként azért lett volna érdemes Nyárynak kitérni, hogy segítséget nyújtson olvasóinak a további tájékozódásban. Összefoglalva tehát: a verseket Kölcsey nem kizárólag Szemerének továbbítja, s bennük a szerelem (referenciális szempontból azonosíthatatlan) tárgya korántsem „nemtelen”. Nyáry narratívája ugyanakkor abba az irányba halad, hogy a 10-es évek középén jelentkező magánéleti válság hatására: az „érzelmek áradása új tárgyat talál magának: a hazát.”^[44] Ugyanakkor „nem tudjuk, miként terelte érzelmeit a hazaszeretet felé.” Utalnunk kell rá azonban, hogy az életszakaszok és a költői tárgyválasztás változása közötti összefüggésnek jól ismert klasszikus mintái voltak. A vergiliusi életpályamodell hatása^[45] nemcsak Janus Pannonius vagy Zrínyi Miklós esetében mutatható ki, de XVIII. század végi, XIX. század eleji példája is van: Csokonai költészetében.^[46] Ehhez a klasszikus hagyományhoz kapcsolódhatnak olyan korabeli, a tapasztalati lélekismeretből származó elképzelések, amelyek öt életszakaszról^[47] beszélnek, s ezek közül az ifjúi kor „sentimentális érzedelem” kora, a meglett kor pedig az Ideál, a „lelkesedet” szakasza. Vagyis a költői témaválasztás változásának nem feltétlenül biográfiai magyarázata (szerelmi csalódás, nem realizálható szerelem-érzés) van, hanem fennáll a különböző életkori sajátosságokhoz alkalmazkodó koreográfia lehetősége. Ugyanakkor Kölcsey esetében nem valósul meg olyan következetesen az a „témaváltás”, mint ahogyan Nyáry sugallja. Ahhoz ugyanis, hogy ilyen jól érzékelhető legyen ez a határ, negligálnunk kell Kölcsey későbbi, mennyiségileg és minőségileg is jelentős szerelmi tárgyú líráját.^[48] Olyan verseket, mint a Bú kél velem… (1821), Esti dal (1824), Szerelemhez (1825), Hervadsz, hervadsz… (1825), Vándor remény… (1825), Hév naptol… (1826), Vágy (1826).

Egészében véve a Szemere iránti érzelmek lenyomataként olvasható Kölcsey-líra – az én olvasatomban – sokkal inkább a szövegek használatáról szól, mint a szövegek értelmezéséről.^[49]

4. Margócsy István és Szendi Nóra kritikájára válaszolva – a könyvfejezethez képest – új érvek is megjelennek: ilyen a platóni férfibarátság^[50] kérdése. Kölcsey a következőket írja Szemere Györgynek 1815 májusában: „Hidd el nekem, hogy semmi szebbet nem nyújthat egy ember a’ másiknak mint ezen barátságot, millyet én sokkal más pontból szoktam szemlélni, mint itt nálunk közönségesen szemlélik. A’ görög ifjú nem vólt elborítva azon sentimentalitástól, vagy ha inkább akarod érzékenységtől, melly a’ Nemzetről, fájdalom! mi reánk is el szállott, Ő nem epedezett leányok után, de gyermek éveitől fogva férjfi társaihoz tsatolta magát szorosan, ’s ez a férjfi szeretet (androjilia) vagy barátság vólt neki út minden szépre minden jóra. A’ sentimental Német a’ szerelmen (Liebe) többnyire csak lányszerelmet ért, ’s forgasd által a’ görög mustrákat, ’s meg-fogod látni, hogy azokban a  jilia (Liebe) melly sokkal szebb, sokkal telyesebb jelentésben tűnik fel.”^[51] Meglátásom szerint ez Nyáry legerősebb érve, különösen azt figyelembe véve, hogy a korszak barátságfilozófiája általában a cicerói barátságeszményt^[52] tartja követendő mintának. Bár kevés utalás található erre az általam ismert kortárs levelezésben, de ezek alapján azt mondanám, hogy a platóni férfibarátság konnotációs köre nehezen választható le ebben a korszakban a paederastia fogalmáról. Nézzünk erre két példát. Az első Kazinczy és Berzsenyi levelezéséből ismert. Berzsenyi 1811 februárjában az iránt érdeklődik, hogy „Mi lehet az a’ platói szerelem? Mi az a’ Knabenliebe? Plató valami isteni lelkesedésnek ’s tökélletesedésnek nevezi. Plutarch politicai intézetnek tartja, ’s például adja Pelopidás szent seregét, Montagne a’ szokásnak tulajdonítja. Igenis! De mi okozhat illy szokást? Montesquieu az Asszonyi nem elzáratásából és a climából származtatja. De minálunk mind ezen okok nincsenek. Honnét vagyon tehát minálunk?”^[53] Berzsenyi levele és Kazinczy válasza jól mutatja azokat a diszkurzív csomópontokat, amelyekben a férfibarátság kérdése előkerül, s ez jelentős különbséget mutat a homoszexualitás diskurzus (később kialakuló) medikalizált változatához képest. Kazinczy először az antik férfiábrázolás művészetelméleti összefüggésein belül értelmezi a kérdést. „Tudom, hogy a’ férjfi növés szebb mint az asszonyi: tudom hogy Antoniusznak a’ statuája szebb mint a’ Mediciszi Vénuszé: azokat a’ görbe lőcslábakat az asszonyi formákban soha nem lelhettem szépnek: tudom hogy Hellászban gyakran látták a szép eleven statuákat is ex utroque sexu.” A folytatás azonban ennél egyértelműbb: „de undorodom csak a gondolatjától is a’ paederastiának s hijába magyarázza azt nékem Montesquieu, ’s az Adriánusz Császár ’s II. Friedrich példája. Azt is hallottam, hogy ezen innaturalis fictio nagyobb Wollustot ád.”^[54] A művészetelméleti megfontolások után tehát Kazinczy fokozatosan közelít a kapcsolat testi vonatkozásához: a gondolatmenet zárlatában pedig (a technikai részletekre is kiterjedően) felidézi egy kufsteini fogolytársának történetét, annak zaklatóját „mocskos erkölcsűnek” bélyegezve. A másik kortárs, feltehetően Kazinczy által is ismert világirodalmi példa Goethe Winckelmann-életrajzából származik. Goethe finom utalása is azt jelzi, hogy Winckelmannál a görög férfibarátság fogalmának értelmezése túllép a pusztán szellemi szférán: „Gyengéd kötelességek szenvedélyes teljesítése, az elválaszthatatlanság gyönyöre, odaadás egymás iránt, esküvel pecsételt, életre szóló kötés, a másik törvényszerű követése a halálba – két ifjú ilyetén viszonyán mi megdöbbenünk, s pirulnunk kell, ha költők, filozófusok, szónokok, történetírók elárasztanak bennünket ily tartalmú regékkel, történetekkel, érzelmekkel és nézetekkel.”^[55] Az idézetek segítségével lehet némi támpontunk arra vonatkozóan, hogy Kölcsey mitől próbált elhatárolódni,^[56] mit tekinthetett e barátság-felfogás „közönséges” szemléletének, hogy aztán úgy beszéljen róla, mint a „szép és jó szeretetéből szőtt”^[57] kötelékről. Görögség-élményéhez hozzátartozott „az ifjak közt jókor, ’s sanyarúan vidám órákban szőtt szövetség, mely a’ lelket jókor felemelte ’s gyúlasztotta, anélkül, hogy érzelékenységre ’s ez által puhaságra hullásra adott volna okot...”^[58]

A „görög mústrák” emlegetése mellett arra is találunk példát, hogy Kölcsey egymás mellé helyezi a szerelem és a barátság fogalmát. Egyik levelében La Bruyère egyik aforizmáját idézi fel, amely szerint „a’ kinek szíve a’ barátságért lángol az a’ szerelembe mélyen soha nem fogereszkedni”.^[59] A kétféle érzelmi viszony összehasonlítására, megmérettetésére azonban más kortárs példát is említhetnénk. A plátói szerelem tárgykörében – mint korábban láttuk – eléggé határozott véleményt formáló Kazinczy azt írja a Pályám emlékezetében a bécsi utazása kapcsán: „De ha nekem a’ Bécsbe járások örömet adtak, keserűséget is adtak. Eggy idő olta hűlni látá magát eránt Előljárómat, kinek szerelme nékem édesebb volt az asszonyok’ szerelménél.”^[60] Kazinczy később Dessewffy Aurél iránt érzett erős vonzalmát hasonlítja ehhez az érzelemhez: „valamikor Aurél jut eszembe, úgy döbben-meg szívem, mint a szerelmes ifjúnak, ha lyánykája nevét hallja.”^[61] Az persze már messzire vezető kérdés, hogy Kazinczy a műalkotás befogadásának érzékeny lelkiállapotát is a szerelem-hasonlat segítségével érzékelteti.

E meglehetősen szelektív forrásanyag alapján úgy látom, hogy a szexuális irányultság történeti megközelítése, korabeli megítélésének súlya szempontjából az is továbbgondolásra érdemes, hogy Kazinczy számára például nem Winckelmann – Goethe finom utalásából felsejlő – vonzalma számított töprengésre méltó morális skandalumnak, hanem olyasvalami, ami ma már aligha váltana ki élénk érdeklődést: Winckelmann vallásváltása, aki 1754-ben katolizált. Ugyanakkor Kazinczy házasságot reklámozó felfogása sem feltétlenül a szexuális szabadosság veszélyével állt szemben. Amikor például Szemere Pált félti az agglegényélettől, akkor olyan tudósok példája lebeg szeme előtt, akik „nőtelenül haltak meg”, mint „Newton és Kant szűzen.”^[62] De említhetnénk akár a Nyáry által ismertetett Fáy Zsuzsi-történetet is, amelyet Szemere írt meg Széphalomra. Részletes (ám öncenzúrán is átesett) beszámolója szerint annyira elragadta őket a hév, hogy a hölgy „eggyik kezével a keblet’ megnyitá, s a’ bimbó a számban vala.”.^[63] Nyáry ennek kapcsán arról ír, hogy Kazinczy megbotránkozik a történteken. Ám azt is érdemes hozzátennünk, hogy ezt a felháborodást nem a testi kapcsolat és nem is annak részletező leírása váltja ki, hanem Fáy Zsuzsi viselkedésének (Kazinczy szerint köztudomásúan) ismétlődő jellege.

Hasonló problémát vethet fel az a Kazinczy-levél, amikor a rendszerint nyelvújítási és esztétikai problémákról értekező Kazinczy egyik Berzsenyihez szóló levelében áttér (saját) felesége mellformájának változására.^[64] Még hosszan sorolhatnánk a mai olvasó számára szokatlan részleteket, amelyek éppúgy lehetnek felháborodás tárgyai, mint irodalomtörténeti „kis színesek”. De az is lehetséges, hogy érdemes eltöprengenünk a test és a róla szóló beszéd XIX. századi státusáról.

Visszatérve a könyvhöz: a Kölcsey-történet alapján tehát úgy látom, illúziónak bizonyul Nyáry feltételezése, mely szerint a XIX. század eleje az utolsó történelmi korszak, amely a mi kultúránk felől is értelmezhető. Bár belepillantva egy-egy XIX. századi levelezésbe valóban meglepetten konstatálhatjuk, hogy milyen számunkra is könnyedén átélhető érzelmi problémákkal küzdenek, ám Szendi Nóra jogosan figyelmeztet arra: ez az „átélhetőség könnyen feledteti, hogy egyúttal mennyire különböztek tőlünk ezek az emberek, mennyire más jelentéssel bírtak egyes gesztusaik, szavaik, mint ahogy – önmagunkból kiindulva – esetleg értelmezzük azokat.”^[65] S ha nem hangozna az irodalomtörténet-írás „komoly” kérdéseihez képest blaszfémiának, azt mondanám: hogy mit tekintünk „igazából” szerelemnek, az történeti kérdés (is), mely úgy tehető fel: ki, mikor, mit tekintett „igazából szerelemnek”.

Természetesen nem ennek részletes vizsgálatát kérem számon Nyáry könyvén, inkább azt fájlalom, hogy elszalasztott néhány lehetőséget. Meggyőződésem szerint ugyanis éppoly tanulságos – ha nem tanulságosabb – az érzelmek, a testről való beszéd történeti változására, változékonyságára, a rájuk vonatkozó forrásaink eltérő státusára felhívni a figyelmet, mint kortárs jelenségek és fogalmak mentén értelmezni egy-egy biografikus szálat. S azért beszélek elszalasztott lehetőségről, mert Nyáry irodalomtörténészként éppen ez iránt érdeklődött. Ma is megfontolandó, ahogyan egyik korai írásában egy XVIII–XIX. századi szövegcsoport „eltűnéséről” beszélt, akárcsak a tanulmány anekdotikus/allegorikus felütésében megfogalmazott kérdés: „Olvassuk, felolvassuk őseink hagyományát, csak éppen kiolvasni nem tudunk belőle semmit. Ptolemaiosz meghalt, az egyiptomiak már nem tudnak görögül. Azt sem tudjuk, hogy az eredeti héber szöveg azonos-e a mi mai nyelvünkkel, nem tudjuk, mit jelentenek a szavak, kinek szólnak és miért úgy, ahogy?”^[66]

Igazságtalan lennék azonban, ha a Kölcsey-történet korábban részletezett interpretációs problémáit a teljes kötetre vonatkoztatnám. Sok esetben magam is „naiv” olvasó voltam és vagyok. Az általam részletesebben ismert életpályák (Csokonai, Kazinczy, Kisfaludy Sándor, Vörösmarty) esetében pedig vállalhatónak tartom Nyáry „igaz meséjét”. Azt is el kell ismerni ugyanakkor, hogy Nyáry nemcsak könyvpiaci igényt szolgált ki, hanem olyan igényt is, amely jelen volt az alsó- és középfokú oktatásban. A szűkebb szakma pedig nem vett erről tudomást. Előbb-utóbb azonban be kell látni: a meg nem írt könyveknek is megvan a maguk sorsa.