A katasztrófa olyan általánosan

használatos,

némiképpen homályos értelmű fogalom,

amelyről lelkünk

legmélyén

pontosan

tudjuk, mit jelent.

Mibenlétéről még azok is értesülnek,

akik

katasztrófát soha nem szagoltak,

vajmi keveset tudnak lelkük lelőhelyéről,

mélyét pedig végképp nem ismerik.

Ezek tudatában a katasztrófa cirkalmas keret,

amiből

kifelejtették a képet.

Van, aki előre számol az eshetőségével,

van, aki fenyegetődzik vele és

a végzet harsonáját fújja.

Csak semmi zenebona,

szól ilyenkor

a katasztrófa maga elé nézve,

csöndesen.

Még az utolsóelőtti pillanatban,

a nap tizenkettedik órájának huszonnegyedik percében

sem

vesz tudomást próféciáról vagy baljós előjelekről.

A katasztrófának matematikusi végzettsége van.

A kis különbözőségek alaktanával foglalkozik.

Ha ugyanannak a dolognak két különböző variánsa,

ugyanazon dimenzióban,

ugyanabban a számban, illetve tömegben

különbözőképpen viselkedik,

akkor a különbözés

mindkét variánst kitaszítja megszokott helyéről,

a kontinuitásból

és a

diszkontinuitás dimenziójába taszítja át,

itt

fogják folytatni életútjukat,

immár nem a független változók,

hanem a szakadás függvényében.

A tízes kazettában huszonötkor

csúszik meg a vörösiszap alatt

az alaptalaj.

Szilárdságvesztése következtében

(esők)

megzöttyen a gát, épp csak elmozdul a sarka,

a gáttestben

úgymond

ridegtörés keletkezik.

Ami a fizika nyelvén szólva azt jelenti,

hogy a gát ezen az október negyediki napon

a déli harangszó utáni

huszonötödik percben

éppen

nem követte az alaptalaj mozgását,

azaz töréssel követte,

amitől

átszakadt

a

zagytározó,

s a katasztrófa fogalmának üres keretét

a vörösiszap

roppant tömege és súlya

zajos

áramlásmechanikai experimentumokkal töltötte ki.

Erre menjek.

 Nem, erre nem tudok.

Akkor arra megyek.

Átzúdulok.

A katasztrófa konkrét és materiális.

Szabad idejében nem csak fizikával, kémiával is foglalkozik.

Az alumínium olyan érc,

tudja,

amely a leggyakrabban

fordul elő a föld kérgén a kőzetekben,

ám soha nem tiszta fémként,

mindig vegyületben.

Ahogy a vegyészeti szaknyelv mondaná,

ki kell nyerni a tiszta fémet.

A tüzesen ragyogó rubin és a hűvösen tartózkodó zafír

szintén

az alumíniumoxidok közé tartozik.

Két alumínium atom kapcsolódik bennük három oxigén atomhoz.

Ahhoz,

hogy különb s különb vegyületeiből

kinyerjük,

le kell bontani róla az oxigént.

Bauxit esetében

még a hidrogént is le kell róla bontani.

Sokféle természeti előfordulása között

a bauxit

az alumíniumoxihidrát vegyületek közé tartozik.

Ez aztán

elég világos nyelv ahhoz, hogy a matematikai végzettségű katasztrófa

némi fizikai és kémiai ismerettel

értse.

Az etika, az esztétika, az ökológia és az ökonómia nyelvén

a katasztrófa nem ért.

Ezen nyelvek fogalmait elvileg az embernek

kéne

egyeztetnie

a fizika, a vegytan és a földtan nyelvével,

s csak aztán tervezni és cselekedni.

Ha valamit kinyert,

akkor anyagi maradék, felesleg keletkezik,

ennek színe, bűze, súlya, megannyi tulajdonsága van.

Mi legyen vele.

Előzetes egyeztetés híján

egymillió köbméter

vörösiszap

zúdult át

harminc kilométeres sebességgel a tájon

és az útjába akadó

lakott településeken.

A

katasztrófa rigorózusan követte

a fizikai testek áramlásának és ellenállásának

törvényeit.

Embert, állatot, növényzetet, házat, sufnit, gépet, autót

elfestett, megmart, meghajlított, eltört és elsodort.

A fulladásos halált

átmázolta a maga míniumvörösével.

Növény fulladását, emberét, állatét.

A

Torna-patak völgyének

25 kilométeres szakaszán 55 hektárnyi földterületen

 terült szét.

Bezúdult a Marcalba.

Mindkét patak vízét elszínezte.

A víz pH-értékét mintegy háromszorosára emelte,

 élővilága hangot nem hallatva pusztult el.

Természetesen.

Azaz természeti szabályok szerint.

A katasztrófa közönyös.

Ha a róla alkotott speciális emberi képzetet kéne megneveznem,

akkor azt mondanám, hogy ez viszont nem számol

sem fizikával, sem kémiával, sem geológiával.

Hűségesen őrzi az egzakt tudás előtti

 ősiséget.

Magasságokból vagy mélységekből,

természeti avagy titáni,

azaz

kozmikus erőkkel,

minden előzetes híradás nélkül

érkezik.

Így gondolja.

Reánk csap,

kráteréből magmadugóként kirobban,

piroplazmaként hullik alá,

felbugyog,

lezúdul,

nem úgy, ahogy előre számoltunk vele,

nem onnan,

nem akkor,

felforgató erő

az ősidő öröktől és örökkön zajló őseseménye,

a végtelen anyagiság gáttalan öröméneke,

isteni büntetés az elkövetett vétkekért,

amely elől kitérni nem lehet.

Ez a véleménye.

Most aztán bekövetkezett

beváltja ígéretét

elragad

eléget

elsodor

s oly erővel, hogy

jelen időt csak befejezett múlttal lehet

benne

kifejezni,

azaz

minimálisra csökkennek a tisztelt

egyed

fizikai túlélésének

statisztikai esélyei.

Ez a tapasztalata.

Ha meg túléli,

sírhat ugyan, sápítozhat,

nem tudja pontosan megmondani, hogy miként

élhette túl.

Legfeljebb

azt állítja, hogy neki bizony szerencséje volt.

Ugyan miben.

Mihez képest.

Magát a szót latinból vettük át.

Catastropha.

Habár ebben a formában, a régi latinban nem volt használatos.

Nem volt ilyen szó.

A középkori, a szerzetesi latin

írta át magának ógörögből.

Katasztrophé.

Antik görög értelme szerint

fordulatot jelentett, s ha az emberi életben

létezik fordulat,

a katasztrófa az.

E névvel illették a természet életében

hirtelen fellépő,

az állandóságot és a folyamatosságot

megszakító nagyhatású megrázkódtatásokat.

Poétikai műszóként is használták.

A cselekmény kibomlását,

a drámai csomó kioldását jelentette,

ami a hősökre nézve végzetes,

ám a közönség számára katartikus.

A katasztrófa a görög drámában kikerülhetetlen,

a hős jelleméből és a körülmények kényszerítő erejéből

kell következnie.

A szerzetesi latin átiratban a katasztrófa mást jelent.

Van felelőse.

Van bűnös, van áldozat.

Bizonyára azért, mert a szerzetesi latinnak

nem mitikus, hanem mentális

 volt a sorselképzelése.

A fogalom drámai ereje

valójában mégis változatlan.

Legfeltűnőbb jele, hogy a túlélők egyike sem képes

ugyanott és ugyanúgy

folytatni az életet, ahogy és ahol

a nap

tizenkettedik órájának huszonötödik percében

éppen ott és éppen úgy

nem másként tetten érve

és

tehetetlenségtől nyűgözötten

beláthatatlan okok miatt

fel kellett adnia.

Nincs ember,

aki

vissza tudna térni

az akkor amikor

előtti pillanatba.

A katasztrófa szétszakítja az oksági kapcsolatok

emberi léptékre méretezett láncait.

A katasztrófát követő percek,

órák, hetek és hónapok

üresek.

Az antik görögök

olyan fordulatot értettek alatta,

olyan

szubsztanciális változást,

amely az egyén életére nézve

végzetes.

Kozmosznak nincs végzete.

Sors és végzet elől

még

isteneik sem térhettek volna ki.

A decemberi tárgyaláson a veszprémi bíróság tanúként

meghallgatott egy negyvenegy éves férfit.

A tanú a tetőről lelógó

kötélbe kapaszkodva menekült meg attól,

hogy a vörösiszap sebes árja

elragadja.

Több órán át kellett a kötélbe kapaszkodnia.

Bőrfelületének

harminchat százaléka égett meg.

A katasztrófa azonban még

a maró hatású nátronlúgnál is konkrétabb.

Anyagiságának emberi elmével nem felmérhető,

az oksági láncba nem beilleszthető

kozmikus kvalitása van.

Miért éppen én.

Miért éppen ott.

Ha

a kérdést nem abban a dimenzióban

tesszük fel,

amelyben az esemény lezajlik,

akkor válasz nem érkezik.

Amikor az elsőrendű vádlott szintén szót kapott a

veszprémi bíróság előtt,

ő

azt kérdezte a túlélőtől,

segít-e

neki

feldolgozni a történteket

ha elismeri,

valamennyi vádlott részese volt az eseménynek,

habár az átszakadt zagytározó

nem volt túltöltve,

ergo

a vádlottak nem követtek el hibát.

Nem segít,

válaszolta a negyvenegy éves férfi,

mert a katasztrófát

a családommal együtt átéltem,

életünk tönkrement,

és ezen nem változtat semmi.