A Papa leült a fotelba, és kényelmesen felrakta a lábát az unokája íróasztalának tetejére. Halkan beszélt, hogy a fiát és a menyét ne ébressze fel.

A Kárpát-medence ezt a két tagadhatatlan eredményt adta a világnak: az ételek savanyításának kivételes művészetét és a déli, buja asszonyok, az omlatag szláv szépségek, a szilaj, keleti nők, a kitartó német házastársak és a felszín alatt vulkánként fortyogó zsidó szépségek összekeveredését. És hozzájuk, mert hát ez volt az alap, ne feledjük, a széles járomcsontú ázsiaiakat. A mandulavágású szemeket. A bőr bársonyos barnaságát.

Tudod, kisunokám, kunok és rácok, svábok és galíciaiak, tótok és sógorok.

Nem tudom, Papa.

Hát én tudom, szögezte le a Papa.

A Papa minden csütörtök este táncklubba járt, a Rökk Szilárd utcába, egy kívülről alig észrevehetően elrejtőző, szuterén terembe, ahol a dróthálós ablakok éppen olyan magasságban nyíltak az utcára, hogy odalentről más se látszott a járókelőkből, mint a lábak bábszínháza, és az utcáról is csak leguggolva lehetett belesni az odalenti történésekbe. Ráadásul ez az utóbbi nem is volt veszélytelen, ugyanis a táncterem ablakain kívül a klub híján volt bármiféle szellőzésnek, így amikor megkezdődött a mulatság, hamarosan a parfümök és izzadságok, kölnik és kipárolgások összetéveszthetetlen, gomolygó felhője ömlött ki a dróthálón túlra, s erős megfontolásra késztette a kíváncsiskodót.

Aki odabent van, az már nem érzi, aki kintről szimatol bele, az nem viselheti el.

A táncklub szaga.

A női hónaljak és a szekrényekben tárolt zakók illata!

A koppanó sarkú bőrcipők avas kipárolgásai, a nejlonharisnyák és megstoppolt zoknik diszkrét felhőcskéi!

A pomádék, illóolajok és kenőcsök sűrű, nehéz szuszogása!

A nyitva felejtett retikülök felbuggyanó lehelete!

Az orrban, abban a rejtelmes orrlyukban készenlétben álló, csillós szőröket izgató púderek, porszemek és fűrészporok!

A táncteremben este hat órától már állt a bál.

A Papára úgy hatott a táncterem szaga, mint az eposzokban szereplő nemes ménekre a harcba szólító kürtök rikoltása.

Minden alkalommal, minden áldott csütörtökön tizennyolc óra harminc perckor érkezett, nem tizennyolc órakor, amikor a klub megnyitott, és csak a legizgatottabb amatőrök sorakoztak a parketten, hogy elárulják a vágyaikat és kiadják a reményeiket, s nem is tizenkilenc órakor, mint az elkészülni nem tudó, örökös piperkőcök, mindenről lecsúszó pancserek, akik folyton csak loholnak a való élet után.

Tizennyolc harminckor lépett be, s már a lépcső tetejéről szemügyre vette az aznapi mezőnyt.

A táncklub a csütörtök estéktől eltekintve távol-keleti küzdősportok edzőtermeként szolgált, ami azt jelentette, hogy lábszárközépig érő, fehér nadrágokba és gomb nélküli fehér kabátkába öltözött férfiak és nők gyömöszölték, dobálták és rugdosták egymást, nagyokat csattantak a leterített birkózószőnyegen, vezényszavakra gyakorlatoztak, és maguk is vezényszavakat kiabáltak, a falakat pedig nagy, fehérre mázolt fatáblák, s rajtuk kínai írásjelek díszítették. Csütörtök estére viszont átalakult a terem: a mennyezet közepére csillámló tükörcserepekből ragasztott, körbe forgó diszkógömböt akasztottak, hangulatos, piros és kék fényű lámpákat állítottak a sarkokba, és persze soha fel sem kapcsolták a neonvilágítást.

Ha szerelmet akarsz, a legnagyobb adomány a félhomály, mondta a Papa.

A félhomály jótékonyan fedi el a ráncokat, nem engedi látni a mitesszereket és a szomorú pórusokat, a megereszkedett tokákat és a táskás szemaljakat, nem engedi látni a töredezett hajszálakat és a hívatlanul serkedő bajuszkákat.

A félhomály a kopott városok és a szerelmet kereső férfiak legnagyobb barátja.

Az effélékre kiváltképp fogékony franciák például kék órának nevezik azt az időt, amikor még nincsen sötét, de már lenyugodott a nap, égnek már az utcai lámpák, de a fényük inkább csak segíti a távozó délutánt, a bokrok aljából árnyékok nőnek a házfalak felé, puhábbak, bársonyosabbak a színek, mint a délelőtti napsütésben, poharak csendülnek és evőeszközök koccannak a tányérokhoz, ropog a frissen húzott lepedő az ágyon.

A félhomályban a képzelet tölti ki a jótékony foltokat, ahová a szem nem hatolhat.

A képzelet, amiben összeolvadnak a vonások, az egyes helyett az általános, a hosszú orr helyett a sok-sok orr, a görbe száj helyett a sok-sok régi, elszállt mosoly.

A félhomály a képzelet és a bátorság ideje, ilyenkor a test árulkodik a legodaadóbban, a mozgás, a lábak moccanása, a karok hajlása, a nyak íve, a derék fordulása.

Komoly ember, mondta a Papa, vagy a strandon ismerkedik, vagy egy félhomályos táncklubban.

Az egyik helyen nincsen semmi titok, a másik hely csupa rejtelem.

Ő például már rendszerint onnan, a szuterénbe levezető lépcső tetejéről kifigyelte, melyik táncos mennyire fürgén, mennyire hajlékonyan mozog, milyen hosszú, s vélhetően milyen kemény combokat rejt a mégoly mértéktartó szoknya, milyen könnyedséggel siklik a parketten a cipő, van-e még erő a vádliban, tartja-e magát egyenesen a váll.

Ha valami, hát a körvonalak beszélnek igazán a testben rejlő lehetőségekről, a körvonalak beszélnek az ígéretekről, állapította meg a Papa.

És csak amikor már leszűkítette a kört, hogy vajon kit szeretne táncpartnerének, akkor ereszkedett alá a parkettre, akkor lépett oda, odaadóan, s mégis elegáns tartózkodással, meghajolva egy csöppet, hogy alulról felfelé nézhessen a kiválasztott nő szemébe.

Amikor pedig a célratörő, de sohasem durva csevelyek, s a gyors és lassú ritmusú táncok oly jótékony és felettébb hasznos váltakozása révén egyértelműen megvilágosodott, hogy kinek ajánlja fel a szíve szerelmét, már csak egyetlenegy próbatételnek vetette alá a kiszemeltet: maga elé engedve követte őt fölfelé a szuterénből felvezető lépcsőn.

A lépcső ugyanis, suttogta bizalmasan a Papa, a lépcső a legnagyobb vízválasztó, értékmérő és iránymutató, ami a nők természetét és a szerelemben való viselkedését illeti.

Ezt az igazságot megírta már Krúdy Gyula is, amikor a margitszigeti Nagy-szálló magányában, a szállodás felesége iránt érzett kihűlő szerelmén és a szállodás leánya iránt fellobbanó vonzalmán meditálva éppen a lépcsők természetéről alkotott egy nagyszabású regényt, amelynek a kézirata aztán, sajnálatos módon, még a publikálás előtt az évi, rendes dunai árvíz áldozatául esett.

Aki gyors a lépcsőn, könnyedén lépdel felfelé, szinte táncol az egymásra következő fokokon, az sok jót ígér a paplanok és párnák között is, bólintott a Papa.

Azzal nem lehet baj.

Akit könnyedén repít a ruganyos comb, a kerek vádli, a karcsú csípő, az nemcsak a lépcsőn, de a lepedőn is örülni tud a saját testének, és megosztja ezt a boldogságát az arra érdemesekkel. Még akkor is, ha esetleg nem annyira ruganyos már az a comb, nem hibátlanul kerek a vádli, és belepte a csípő karcsúságát az évek során rátelepülő párnácskák hurkás nehezéke. Az öröm és a ruganyosság attól még öröm és ruganyosság marad. A boldogság meg boldogság.

De aki már a táncparkettről felvezető lépcsőn is meg-megáll, szuszog, fújtat és nehezen ér fel, az miképpen juthatna fel más csúcsokra?

Vagy aki kényeskedve illeg csupán, vissza-visszanéz, hogy ellenőrizze, nem tapadnak-e kíváncsi férfiszemek a bokájára, a térdhajlatára, attól hogyan lehetne elvárni a felszabadult örömök boldog sikoltozását?

Sehogyan.

Már a lépcső közepénél kipukkadnak ezek a fényes lufik.

A Papa azt is elmondta ötödik Magyar Sándornak, hogy életében először akkor ébredt rá ezekre az igazságokra, amikor kicsi fiúként önkéntes szolgálatot teljesített a budapesti Szent István Bazilika kilencven méteres magassághoz közelítő körkilátójában, és a vállalkozó szellemű látogatókat, különösen az úrhölgyeket, legalábbis, ha rá tudta beszélni őket, nem a lifttel kísérte fel, hanem a lépcsősoron vezette a mesés kilátáshoz. A Bazilikáról tudnivaló, hogy a megépítésére hajdanán a várost elpusztító nagy, ezernyolcszázharmincnyolcas jeges árvíz, helyesebben az árvíztől való megmenekülés szolgáltatott okot, ugyanis a város akkori üres területén egy dombocska emelkedett még ezen a helyen, ahol több száz pesti polgár talált menedéket a mentőcsónakok megérkeztéig, s a szerencsés túlélők, akik nem utolsósorban az isteni gondviselésnek is tulajdonították, hogy a dombra menekülhettek, adományokkal támogatták a templom építését. Nyolc év múltán kezdhettek bele a munkálatokba, de a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc idején, érthető okokból, felfüggesztették a munkát. Ráadásul az ezernyolcszázötvenegyes alapkőletételtől tizenhét évig tartó építkezés tragédiába fordult, ugyanis már-már a befejezéshez közeledtek, amikor egyszerűen beomlott a már felfalazott kupola. Három évig tartott, míg elbontották a romokat, egészen az alapokig, hogy újrakezdjék az építést, s onnantól még több mint harminc esztendeig, hogy felhelyezhessék a zárókövet. A pompázatos Bazilikát aztán ezerkilencszázötben szentelték fel, ami annyit tesz, hogy nem is csak egy emberöltő, de egyenesen egy hosszú emberi élet kellett az elkészüléséhez. Nem is csoda, hogy a millenniumi ünnepségek mámorában az eredetileg névadónak szánt Szent Lipót helyett Szent István védelmébe ajánlották, bízva az ezeréves állam és a hajdani erős akaratú király segítő támogatásában.

Harmadik Magyar Sándor az elemi iskola első osztályát elvégezve nyáridő-ben, iskolai szünetben Mihály atya felügyelete alatt jótékony és félhivatalos szolgálatot végzett az épületben, illetve a tetejéhez vezető lépcsősoron, köszönhetően nem utolsósorban a belvárosi gyülekezetben szorgalmatos és buzgó hívőnek ismert édesapjának, második Magyar Sándornak, s még inkább a második Magyar Sándor kiváltképp nemes erkölcsű nejének, született Than Gizellának, aki egyáltalán nem mellesleg a főbejáratnál látható mozaikok egyikét készítő, délvidéki származású, kiváló festő, Than Mór távoli rokonának is mondhatta magát. Második Magyar Sándor az örvendetesen gyarapodó Magyar Általános és Hitelbank József nádor téri épületében dolgozott, felettesei szorgalmatos munkát végző tisztviselőnek és hívő kereszténynek ismerték, akinek egykoron már az apja, a Bach-korszak utáni lelkesültségben Manningerről Magyarra változtatott nevű Sándor is a családjával minden vasárnapi istentiszteleten megjelent a Belvárosi Szent Mihály Plébániatemplomban, s aki aztán maga is a nejével már a Bazilikát látogatta, s természetesen egyetlen gyermeküket, harmadik Magyar Sándort is a Teremtő és a krisztusi élet iránti odaadó alázatra nevelte.

Harmadik Magyar Sándor még csak kisfiúcska volt az egész országot felrázó szentév, s az azt megkoronázó nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején, ezerkilencszázharmincnyolcban, viszont rá két évre már, édesanyja közbenjárásának köszönhetően, önkéntes vezetőként számtalanszor végiggyalogolhatott a Bazilika körkilátójába vezető lépcsőn. Tulajdonképpen ott, az északi és déli tornyok között ismerte meg a várost, onnan nézett le Budapestre, miközben hallgatta a kupola mellett lakó harangok zengését. Akkor lévén épp tízéves, még elkerülte a levente-kiképzést, viszont egészen közelről, a téren állva nézhette végig, amikor csaknem négy év múltán, ezerkilencszáznegyvennégy májusában a déli toronyból leemelték és háborús célokra hivatkozva elvitték azt az ötvenéves és csaknem nyolc tonnás harangot, amit egykoron a Szentháromság tiszteletére szenteltek fel, s ami nemcsak Magyarország legnagyobb harangja volt, de a hangja minden hívő számára méltán jelképezte a katolikus Anyaszentegyház méltóságát, rendíthetetlenségét és hatalmát.

Az akkor már a nyugdíjas korhoz elért, s az ideig tovább szolgáló második Magyar Sándor talán éppen e jelek láttán, s persze nem utolsósorban a mind közelebb érő keleti frontról érkező hírek hallatán döntött úgy, hogy a család vagyonát időt és vészt álló aranytömbökbe fekteti, és felkészíti szeretteit a nyugati irányba való menekülésre. S bár híven bíztak mindvégig a jó fordulatban, a menekülés ideje hamarabb elérkezett, mint gondolták volna. Ezerkilencszáznegyvennégy őszén, amikor a Vörös Hadsereg elérte a magyar határt, előbb hosszan hezitáltak, majd, még éppen a fővárosi ostromgyűrű bezárulása előtt, nem várhattak tovább, takarókkal borították le a Zoltán utcai lakásban gazdátlanul hagyott bútorokat, s maguk is csatlakoztak a pánikszerűen menekülő lakossághoz. Előbb Bécs felé tartottak, majd, már osztrák földön, mintegy véletlenül csapódva egy magyar ezredhez, egyre északabbra húzódtak, s végül, amikor a katonákat az északi, német csapatmozgásokat szolgáló vasútvonalak védelmére rendelték, egy személyszállító és tehervagonokból álló szerelvényen Dániába utaztak.

Egy napon és egy éjszakán át tartott az út, délutánra érkeztek meg Herning városába. Illetve éppen megérkeztek volna, amikor hatalmas robbanás rázta meg a levegőt, és a vonat nagyot döccenve megállt, a fülke ajtaja kivágódott. Mint kiderült, dán szabotőrök robbantották fel a szerelvény mozdonyát, hogy kisiklassák a vagonokat. A mozdony után kötött személykocsi erősen megrongálódott a robbanástól, négy katonatiszt meghalt, és sokan megsebesültek. Rövidesen kiderült, hogy a szabotőrök ugyan nem a már fegyvertelen magyar katonákat akarták megcélozni, hanem azt a német szerelvényt, ami a határig mindenhol előttük haladt, s az is, hogy a németek, talán éppen az efféle eseményektől tartva, a határon félreálltak, és előreengedték a magyarokat, ám a baljós előjel nem sok jót ígért a dániai tartózkodásra. Ráadásul amikor a tiszti szerelvény után következő vagon ajtaja az ütközéstől kiszakadt, egyenesen nekicsapódott az éppen felpattanó második Magyar Sándornak: úgy találkozott a két test, a nehéz ajtó és a fáradt férfi, mintha mind a kettő a végzetét kereste volna. A földön fekve és láthatóan roppant fájdalmakkal küzdve a hajdani banktisztviselőnek már csak arra volt ereje és ideje, hogy a bőröndjükben lapuló családi vagyon őrzésére intse a zokogó feleségét, és megígértesse vele, addig, amíg a haza fel nem szabadul a hódítók alól, nem térnek vissza a gyermekével Magyarországra.

Nem szabad.

Nem, nem, oda sohasem.

Második Magyar Sándor ott, a herningi temetőben kapott sírhelyet, ott lelte meg a végső nyughelyét, a vele együtt elhantolt katonák mellett.

A szerelvénynek a gyors temetés után azonban tovább kellett indulnia Bed-stedbe, hiszen ezen a vasúti csomóponton kellett a magyar egységnek a vonalak fenntartásáról gondoskodnia, így az özvegynek és harmadik Magyar Sándornak sem maradt más választása, mint hogy elfogadják az ottani egyházi épületben felajánlott puritán szállást, s néhány napra bár, de berendezkedtek.

Másnap, amikor harmadik Magyar Sándor az ébredést követően először kimerészkedett a függönyök nélküli ablakok mögül, a fehérre meszelt falú épületből, a bejárat elé, s magányosan, elveszetten bámulta az északi tenger felől lomhán görgő, baljós, szinte fekete felhőket, s az alattuk rohanó, ideges, szürke foszlányokat, kisvártatva kinyílt az utca túloldalán álló ház kapuja, és egy szőke, hátrasimított hajú kislány lépett ki rajta, a kezében tálcával, s a tálcán süteménnyel.

Átvágott az úton, egyenesen harmadik Magyar Sándorhoz ment, és a tálcát mosolyogva a fiú felé nyújtotta.

Négyszögletes formájú, sárga sütemények.

Sárgák, mint a lány haja.

Így ismerkedett meg Sena Jensen és harmadik Magyar Sándor, egy bedstedi presbiter és gazdálkodó egyetlen lánya és a budapesti, egykori banktisztviselő egyetlen fia, így kötöttek barátságot, hogy aztán néhány nap múltán már sülve-főve, együtt menjenek mindenhová.

Nem barátok voltak, még csak nem is társak, beszélgetni sem igen tudtak, igaz, nem is volt rá szükségük: egyszerűen összetartoztak abban az időben, amikor körülöttük lassan minden szétesett.

A magyar katonáknak a frontra vonuló németek nem is hagytak fegyvert, eltekintve egy tucatnyi ócska puskától és két tucatnyi, frissen zsírozott, olajozott kerékpártól. Így a magyar katonák, noha a feladatuk a vasútvonal őrzése lett volna, hamarosan maguk is több időt töltöttek a városban és a környékbeli földeken járva, hiszen megkezdődtek a tavaszi munkák, és a helybeliek, különösen, amikor kitudódott, hogy ők csupán fegyvertelen, s leginkább a háború befejeztében reménykedő magyarok, már szívesebben szóba álltak velük.

Sena és harmadik Magyar Sándor az özvegy félelmei és intelmei ellenére elcsatangoltak egészen messzire is, többek közt rendszeresen bejártak Sena apjának a tanyájára, ahol a magyar fiú először látott olyan gépeket, amilyenekről addig csak a tankönyvében olvasott. Olyan ételeket ettek, amiknek még a nevét se tudta megjegyezni, friss és még habos tejet kapott, amilyet addig még soha nem kóstolt.

Május ötödikén, amikor Dániában vége lett a háborúnak, a főtéren a helybéliek népünnepélyt rendeztek, lampionokkal és zenekarral, sörrel és tánccal, s a hamar leszálló estében a magyar katonák is elvegyülhettek a helyiek között. Igaz, a háború befejezése a búcsúzást is jelentette, mert a magyar ezrednek az angolok parancsa szerint át kellett vonulnia Németországba.

Az özvegy nem mert velük tartani, már csak azért sem, mert addigra azt is tudták, hogy az angolok hadifogolyként kezelik a teljes menetoszlopot, s a várható megpróbáltatásokhoz képest a már megismert bedstedi élet, még ha ideiglenes is volt, és mások könyörületére utalt, legalább biztonságosnak tűnt. Fél év múlva, amikor először jött hír a magyar ezred sorsáról, be is bizonyosodott, hogy harmadik Magyar Sándor anyja jól döntött, ugyanis a katonáknak gyalogmenetben kellett megtenniük az utat, napi ötven kilométeres távokkal, s miután Németországban, a tengerparton időztek tétlenül, előbb elszállították őket a holland határig, majd beszállásolták egy volt koncentrációs táborba, megint csak Németország területén. Onnan indulhattak haza, vasúton, gond nélkül meg is érkeztek Magyarországra, a kaposvári átadó állomásra, csakhogy a kivagonírozás előtt kiderült, hogy őket is, akárcsak a többi, az angol fennhatóság alól visszaküldött magyar egységeket, a szovjet hadsereg késlekedés nélkül továbbirányította a Szovjetunióba, hadifogságba.

A hírek hallatán nem csoda, hogy az özvegy sokat tépelődött a második Magyar Sándornak tett utolsó ígéret, a létbizonytalanság és a honvágy között gyötrődve, és csaknem másfél év telt el a béke beköszöntése után, míg rászánta magát a döntésre.

Hazamegyünk, mondta Gizella a fiának.

Haza, kérdezte csodálkozva harmadik Magyar Sándor. Hirtelen maga előtt látta a város képét, éppen úgy, ahogyan a Bazilika kupoláját körbefutó kilátóból nézte meg annyiszor. Különös, hogy az elmúlt hónapok alatt soha nem idéződött fel benne a kép.

Haza.

Jensenék nem marasztalták őket, igaz, soha nem is sürgették, hogy elmenjenek. Elfogadták, hogy ott vannak, segítenek, amiben tudnak, cserébe az élelmükért és a szállásért, és ez nekik elég is volt, nem is titkolták, hogy illetlenségnek tartanának bármi személyesebb kérdezősködést.

Az utolsó este leszállta előtt Gizella a félhomályban összeszámolta a maradék aranyukat, összehajtogatta a még hazavinni érdemes ruháikat, az aranyat a melltartójába rejtette, a maradék ruhák belefértek a magukkal hurcolt két bőrönd egyikébe.

Búcsúzáskor Sena egy levelet adott harmadik Magyar Sándornak, a lány kézírása mellett ott volt a felragasztott közös fényképük is: Sena apja készítette a fotót, a gazdaságuk előtt, a fehérre meszelt falnál álltak, a kamerába mosolyogtak mind a ketten, a válluk összeért.

Vissza fogok jönni, mondta harmadik Magyar Sándor.

Megígérem, hogy visszajövök.

Sena levelében a két összehajtott lap között egy fehér margaréta összepréselt feje feküdt.

Fehér szirmok, de a közepén olyan sárga, mint az a sütemény volt, amivel először megkínálta a fiút.

Az nem lehet, hogy ne jöjjek vissza hozzád.

Amikor elindult a vonatuk, Sena állva maradt a peronon, csak a karját emelte fel, és aztán nem mozdult, úgy állt, mereven, mint egy szobor, amíg az apróvá zsugorodott alakja el nem tűnt harmadik Magyar Sándor szeme elől.

Dél felé indultak, aztán nyugatnak kanyarodtak, hogy Berlint kikerüljék. Simán utaztak Bécsig, bár a jegyek ára alaposan megcsappantotta a tartalékaikat.

A magyar határnál le kellett szállniuk a vonatról, orosz és magyar egyenruhás katonák terelték be őket az állomásra.

Cigarettáztak, nézték a bodorodó füstöt, ráérősen kérdezgették az özvegyet arról, hol jártak, merre jártak, és mindenáron azt akarták megtudni, tagja volt-e valamilyen, a Harmadik Birodalmat támogató szervezetnek.

Az a neve tényleg, hogy Magyar?

Ellenőrizték azt is, hogy a holmijuk között akad-e fegyver vagy a magyar hadsereg tulajdonát képező tárgy, és harmadik Magyar Sándortól habozás nélkül elvették azt a bőrövet, amit még a vonaton kapott ajándékba az egyik magyar katonától.

Már indulást jelezve sípolt a vonat, amikor egy csizmás, szoknyás-egyenruhás orosz katonanő lépett be a szobába, gyakorlott mozdulatokkal ellenőrizte Gizellát, és szinte azonnal megtalálta nála az addig rejtegetett utolsó, kicsi aranyrudat.

A végső maradékát annak a vagyonnak, amit a banktisztviselő összerakott, s amit átutaztattak fél Európán, hogy új életet vásároljanak maguknak, vagy legalább megmentsék a régit, amíg lehet.

Ez itt marad, jelentette ki magyarul az aranyra bökve kurtán az a vállap nélküli, katonai egyenruhás, fedetlen fejű férfi, aki egészen addig, a vizsgálat során meg se szólalt.

Az minden vagyonunk, sírta el magát Gizella.

Maguk is itt maradhatnak, mondta a férfi.

Így vásárolhatták meg az utolsó darabka aranyukon azt, hogy visszatérhessenek a régi életük romjai közé.

De hogy mit jelentettek ezek a romok, mit jelentett a rombolás, harmadik Magyar Sándor csak akkor fogta fel igazán, amikor kora hajnalra beérkeztek Kelenföldre, kiszálltak a vonatból, s elindultak hazafelé, hogy lássák, mivé lett a hajdani lakásuk.

A város, amit odahagytak, úgy lett újjáépíthetetlen rommá, hogy az egykori épületeknek sokszor még a körvonalait se lehetett felismerni benne. A pusztulás nem megváltoztatta, hanem egyszerűen kicserélte az egykori várost egy másik létezésre, egy olyan életre, aminek legfeljebb emlékei lehettek a hajdani Budapestről, ám ezeket az emlékeket felidézni sokkal fájdalmasabbnak hatott, semmint elfeledkezni róluk. És mégis, ebben a lehetetlenségben, a romok között mindenütt megindult már az élet, úgy tűnt, nem is csak megindult, de sokszorozott erővel buggyant elő, emberek jártak és villamosok is, autók és lovaskocsik, kiabálás és nevetés is hallatszott, sőt, zene is, amikor beértek oda, a Margitsziget magasságába, ahol az ideiglenes, néhány hónapja átadott Kossuth-hídon zajlott a forgalom.

A Zoltán utcai lakásban újrakezdődött az életük, beleértve az iskolát és a létfenntartás minden gondját, s persze azt is, hogy a csaknem két évvel azelőtt oly nagy gonddal összetologatott és letakargatott bútorok lényegében mind eltűntek, csupán az összetaposott, s nyilvánvalóan vizelettől bűzlő takarók hevertek a padlón. Még egy ágy se maradt, ahol lefekhettek volna, a kitört, üvegtelen ablakokon szabadon járt át a szél.

Gizella, aki a háborúig otthon vezette a háztartást, és soha nem kellett sehová elszegődnie, most munkát vállalt, előbb egy élelmiszerboltban, aztán egy zöldségesnél lett eladó. Úgy tűnt, minden nehézség ellenére lassan helyrebillen az életük.

Egy este, amikor a kéz alatt szerzett, új konyhaasztalnál üldögéltek, valaki kopogtatott a bejárati ajtón, egy férfi alakja derengett át az épen maradt drótüvegen. Gizella fáradtan állt fel, hogy ajtót nyisson, tán ezért is nehezen ismerte meg a látogatót: Somlyó Kálmán volt az, második Magyar Sándor egykori munkatársa, még a Hitelbankból. Vagy ha nem Somlyó, akkor az ő rémületesen megöregedett és lesoványodott mása, egy olyan világból, ahol talán az eredeti Somlyó Kálmán is járhatott.

Én vagyok, ha nem zavarom magukat, mondta Somlyó. Somlyó Kálmán.

Ó, persze, látom én azt.

Gizella bevezette a férfit a konyhaasztalhoz, szabadkozott, hogy nem tudja megkínálni semmivel.

Milyen nehézkesen jár, biztosan valami sérülést szenvedett a háború során.

Sérülés? Nem, az nincsen.

Somlyóék, amikor harmadik Magyar Sándor még kisfiú volt, néha megfordultak náluk vendégségben, igaz, nem gyakran tették a tiszteletüket, a két, nála fiatalabb kislányukkal a nappali terítővel elsátorozott asztala alatt játszottak bújócskát és barlangi felfedezéseket, egy ajándékba kapott kis karbidlámpácskával világítottak, mint az igazi felfedezők. A negyvenes évek elejétől aztán Somlyóék látogatásai elmaradtak, Gizella akkortól nem is hallott már felőlük, második Magyar Sándor mindössze annyit mondott, hogy Somlyót a bank részlegétől áthelyezték, nem munkatársa többé.

Most pedig ott ült, és az arca olyan volt, mint aki nem is éveket, de életeket öregedett.

Gizella elmesélte a férfinak a nyugati menekülésük történetét, második Magyar Sándor halálát, a visszatérésüket.

Talán ott kellett volna maradnunk, támasztotta le a fejét a tenyerébe. Ahogyan a férjem mondta. Talán ott kellett volna maradnunk, de hát azt se lehetett. Se maradni, se visszajönni, sehogyan nem lehetett már jó. Sándor nélkül meg mindegy is volt talán.

Somlyó megértően bólintott.

Éppen ezért van itt, kezdte lassan elmondani. Azért kopogott be Magyarékhoz. A Sándor miatt.

Mert ő volt az, akiben megbízhatott, hiszen együtt dolgoztak húsz éven át. Egymással szemközt állt az íróasztaluk a bankban, amíg ő is ott lehetett. Csak egy kis fakeretes üvegparaván választotta el őket, mellmagasságban. Aztán, amikor őt kitették a zsidótörvények miatt, akkor is Sándor maradt onnan az egyetlen barátja.

A zsidótörvények miatt, ismételte el nyugtalanul Gizella.

Amikor a gettóba, a csillagos házba kellett vonulniuk, akkor is Sándor maradt az egyetlen, akinek üzenhetett, igen. És mert akkor már mindenki tudta, hogy elszednek tőlük ékszert, pénzt, bármi értéket, ha találnak, ő volt az egyetlen, akinek odaadhatta az aranyukat, amit a félretett pénzükön vásároltak.

Aranyat?

Tehervagonba zsúfolva szállították őket három napon át, mire leszállhattak, négy halottjuk volt, mondta Somlyó. Siratták őket, mert nem tudhatták, hogy ők a szerencsésebbek, akik nem érték már el a tábort. A peronig fogta a felesége és a kislányai kezét, ott elválasztották őket, egy elegáns, mosolygó, német katonatiszt intett a pálcájával, ki menjen jobbra és ki menjen balra.

Soha nem látta már őket, de azt már aznap estére megtudta, mit jelentett, hogy a lányait a kezében tartó feleségét és a két gyereket a másik oszlopba sorolták.

Megértette, mert elmondták neki a barakkban a társai.

Megértette, de nem hitte el.

Aztán, ahogy múltak vele a napok, elhitt már mindent.

Hogy az ember képes csak arra, ami elképzelhetetlen, és hogy nem kell félni már semmiféle végzettől, haláltól és szenvedéstől, hiszen egyetlen pokol létezik, és mi abban élünk.

És amikor felszabadították őket, akik mozogni és menni voltak képesek, már alig várták, hogy elindulhassanak haza, oda, ahonnan elhurcolták őket, oda, ahonnan csendőrök kísérték a menetüket a gyűjtőhelyre, mert azt hitték, ha visszamehetnek, akkor újra élhetik a tábor és a pusztulás előtti életüket, hurkot köthetnek az időre, hurkot, amin visszajuthatnak az akkori önmagukhoz, de ő már se menni, se mozdulni nem akart, se maradni, se emlékezni, ő csak feküdni akart, heverni behunyt szemmel a tavaszi napon, nézni a sárga és piros karikákat a szemhéja alatt, és nem gondolni semmire, nem érezni semmit, úgy, hogy közben nem parancsolnak és nem ordítanak rá.

Kórházban is volt, csaknem fél évig.

Azt mondták, hajszálon múlt az élete.

Hiszen neki nem is volt haja, sima volt a bőre, mint egy golyó.

Aztán hónapokig maradt még ott, Németországban, a táborban, mert nem tudott elindulni, segített a csoportok szervezésében, a nyilvántartásokban.

Nem tudott elindulni, mert nem volt hová.

Sokan hívták, hogy menjen velük, sokan a Közel-Keletre indultak, egy új országért, győzködték őt is, hogy ott majd jobb lesz, sokkal jobb.

Szerinte meg ott van az otthon és ott van az ország, ahol az embert a családja várja.

Most pedig itt van, hogy visszakérje az aranyukat, amit megőrzésre második Magyar Sándornak adott.

Az ékszereket és a pénzt, amit a barátjára bízott még az utolsó pillanatban.

Gizella sápadtan, szótlanul hallgatta a férfi töredezett mondatait.

Halkan beszélt, nem emelte fel a hangját, monoton, hangsúly nélküli kopogás, mint az óraketyegés, aztán a csend.

Meghalt a férjem, mondta Gizella végül, amikor már percek óta csak hallgattak.

Tudom, válaszolta Somlyó.

Nekünk nincsen semmiféle aranyunk és nincsen semmiféle pénzünk.

Somlyó nem felelt.

Nézze meg, hogyan élünk. Csak ez az asztalunk van, a maradékunk, amit összeszedhettünk a pincében, amikor hazajöttünk.

A pincében?

Igen.

Somlyó lassan húzta vissza a kezét a lámpa fényköréből, a körmei olyanok voltak, mint egy fa kérgének lepattogzott darabjai, megcsikordultak az asztallapon. Lassan állt fel, a székét hátradöntve, és lassan, mintha derékig érő vízben vagy sűrű, ragadó sárban küzdene, a talpát alig felemelve, nehéz, csoszogó léptekkel indult el a kijárat felé.

Már az ajtónál volt, amikor Gizella utolérte.

De most elmegy? Most mi lesz?

Somlyó nem válaszolt, erőlködve, lassan fordult vissza az asszony felé.

A szemét résnyire húzta össze, mint aki erős fénybe bámul, vagy mindenképpen látni akarna valamit, ami túl messze van.

Túl messze, ha van egyáltalán.

Le akarta köpni az asszonyt, de vagy a nyála volt kevés, kiszáradt a torka, vagy az elviselhetetlen gyűlölet bénította meg, így hiába köpött, a kifröcsögött cseppek csak az állára csurogtak.

A kezét is lassan, nagyon lassan emelte fel, és úgy törölte meg a szája szélét, az állát, mint aki éppen jót ivott.

Túl messze, ha van olyan egyáltalán.

Aztán visszafordult, kilépett az ajtón, és elment.

Csoszogott a lépte a lépcsőház kövén, mint akin nem is cipő, hanem valami fatalpú papucs van, vagy nem emeli fel a lábát, olyan nehezen jár.

Ezerkilencszáznegyvenhétben, amikor a meghirdetett hároméves terv ötvenezer lakás megépítését irányozta elő Budapesten, Gizella meghirdette a Zoltán utcai lakást, és elcserélte egy ferencvárosi, Angyal utcai, kisebb és könnyebben fenntartható, kétszobás lakásra.

Az új helyükön nem jártak már templomba, nem tartották a régi ünnepeket sem, Gizella átkérte magát egy Mester utcai zöldséges boltba, az akkor a tizennyolcadik életévét betöltő harmadik Magyar Sándor pedig munkát vállalt a Soroksári úti vágóhídon.

Egy gimnazista, aki még nem is érettségizett, mit keres itt, a vágóhídon?

Ezt kérdezte tőle az öreg, konya bajszú hentesmester, akinek a segédletének beosztották.

Dolgozni akarok, felelte harmadik Magyar Sándor. Dolgozni a népemért és az országomért. Egy új rendért.

Ahhoz azért egy érettségi vizsga még nem ártana, dörmögte a hentes.

De harmadik Magyar Sándor tényleg nem tanulni akart. Belevetette magát a vállalat közösségi életébe, szakszervezeti tag lett, a sportélet szervezője, és belépett a Magyar Ifjúság Népi Szövetségébe is. A fizetését egyben hazaadta Gizellának, magának csak annyit tett félre, hogy eltervezte, vásárol egy megbízható kerékpárt, amivel az addig kölcsönkapott gépek helyett eljárhat majd a vágóhídiak hétvégi túráira.

Előbb csak a budai hegyekbe szerveztek túrákat, majd amikor már kellő számú biciklivel is bíró vállalkozó akadt, délnek is nekiindultak a Duna mentén, órákig tekertek, majd letáboroztak egy homokos partrészen, bográcsban főztek, labdáztak, napoztak. Harmadik Magyar Sándor szinte az egész úton Töreki Marika mellett tekert, a mellett a pesterzsébeti lány mellett, akinek a hajdani péksegéd apja nem tért vissza a Don-kanyarból, s aki odabent, a húsüzemben az emeleti irodán dolgozott, mégis éppúgy kendővel kötötte hátra a haját, mint azok a lányok, akik a csempés csarnokban végezték a dolgukat. A kerékpározás közben viszont nem viselt semmiféle kendőt, a szél szabadon fújhatta hátra a szőkésbarna, csigás haját.

Amikor a világ demokratikus ifjúságának második világtalálkozóját ezerkilencszáznegyvenkilenc augusztusában megrendezték Budapesten, harmadik Magyar Sándor ötlete volt, hogy a vágóhídiak brigádja kerékpárral vonuljon fel a nyitó rendezvényre, az újpesti stadionhoz. Szakasits Árpád köztársasági elnök és Guy de Boysson, a DIVSZ elnöke mondták a beszédeket, a két hétig tartó fesztiválra a világ minden tájáról érkeztek a békéért harcoló fiatalok, többek közt a kínaiak is, akik elhozták Budapestre Mao Ce Tung első, kiadott könyveit is, és a Német Demokratikus Köztársaságot képviselő küldöttség, akiknek ez volt az első megjelenése. A két hét folyamán a részt vevő külföldi fiatalok közül négyezren részt vettek a Népstadion építésében is, argentinok, indiaiak, angolok, franciák és szovjetek, és a VIT záróünnepén, a Hősök terén tartott sokadalomban a búcsúzásra összegyűlt fiatalok esküt tettek: „Mi, demokratikus ifjak, akik a Föld minden részéről érkeztünk Budapestre, a Világifjúsági Találkozóra, együttesen kifejezzük lángoló akaratunkat, hogy boldogságban éljünk, olyan világban, amely nem ismeri többé a nyomort és a háborút!“.

Körbe-körbe vonultak egymás vállát fogva, nevetve a téren, egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk, és harcolj érte, harmadik Magyar Sándor érezte a vállán Töreki Marika kezét, én a legszebb lányok közül téged választalak.

Marika elmesélte, hogy az anyja a Csokoládégyárban dolgozik, és a munkatársnőivel együtt a műszak vége előtt mindig belemártják a kék munkaköpenyüket a meleg, folyékony csokimasszába, amit aztán csak otthon olvasztanak ki, és a gyerekeknek így igazi csokoládét tudnak adni.

Amikor a következő évben megalakult a DISZ, harmadik Magyar Sándor is belépett, az üzemben az elsők között.

Még abban az évben letette az érettségi vizsgát, és jelentkezett a katonatiszti főiskolára.

Sorkatona Budaörsön volt, így onnan viszonylag gyakran hazalátogathatott a Ferencvárosba, és amikor megkezdte a tiszti iskolát, a többiekkel együtt beköltözött a Hungária körúti kollégiumba. Igaz, a jelentkezésnél a vágóhídi múlt okán azt írta be, hogy élelmezési tiszt szeretne lenni, ám az első eligazításnál, amikor közölték velük, hogy ki hova kapott beosztást, kiderült, hogy belőle politikai lesz. Ennek köszönhetően csapatellátást és élelmezést nem tanultak, politikai gazdaságtant, szociológiát és művészettörténetet annál inkább. Ez utóbbival kapcsolatban az előadójuk, egy híres rendezőnő férje egy alkalommal toborzást tartott a frissen megalakítandó énekkar számára, zongorával és szabadon választott népdallal, és harmadik Magyar Sándort az elsők között választották ki a tenorok csapatába. A kiváló közösségi munka mellett az éneklésben és az orosz nyelv tanulásában mutatott kiemelkedő teljesítménye is hozzá járult ahhoz, hogy a négy év leteltével azonnal főhadnagyi rangot kapott, és a szegedi tüzérezredhez irányították mint politikai parancsnokhelyettest. A kitüntető beosztáshoz már csak egyetlenegy hibádzott, igaz, az se sokáig: az áthelyezés előtt harmadik Magyar Sándor feleségül kérte Töreki Marikát, eltávozáskor meg is tartották a Bakáts téren a polgári esküvőt, így már együtt költözhettek be a nekik kiutalt szegedi szolgálati lakásba.

Gizella egyedül maradt az Angyal utcai lakásban, de harmadik Magyar Sándorék, ha tehették, két-három hetente meglátogatták.

Ötvenhatban, amikor a szegedi egyetemisták még a pestieket is megelőzve gyűlést tartottak az egyetemen, s aztán másnaptól karszalagos csapatok kezdtek cirkálni a városban, harmadik Magyar Sándor a laktanyában teljesített szolgálatot. Mint napostiszt, bent is aludt, így utólag szerzett arról tudomást, hogy estefelé, már sötétedés után holmi géppisztolyos emberek hozzájuk is becsöngettek, Marikát félrelökve átkutatták a lakást, és a férje után kérdezősködtek.

Szerencse, hogy nem voltál itthon, mondta Marika.

Szerencséjük, hogy nem voltam itthon, mondta harmadik Magyar Sándor.

November közepéig folyamatos riadókészültségben álltak, csaknem minden éjjel ő is bent aludt a körletben, készülve az esetleges kivezénylésre, ám a riadalmak és izgalmak ellenére csupán az alakuló térről söpörgethették el a katonák a lehullott leveleket.

A rákövetkező év elején aztán harmadik Magyar Sándort, immár századosként, visszahelyezték Budapestre, nyáron pedig, a Zrínyi Katonai Akadémia kamarakórusának tagjaként, színészekkel, ifjúmunkásokkal, tanácstitkárokkal, mezőgazdasági dolgozókkal és a Köztársaság téri Pártház több hős védőjével együtt abban a kitüntetésben részesült, hogy része lehetett annak az ezeregyszáz boldog fiatalt számláló küldöttségnek, amely a moszkvai Világifjúsági Találkozóra indulva képviselhette Magyarországot.

Moszkvában, sőt, már az oda vezető vonatúton harmadik Magyar Sándor különösen összebarátkozott a Nemzeti Színház képviseletében ott lévő rendezővel, Major Tamással, és aztán a magyar delegáció mellé kirendelt egyik csinos és fiatal tolmácsnővel, Ludmillával is.

A csodálatos két moszkvai hetet nem zavarta meg egyetlenegy felhő sem, igazi fesztiválváros lett az a hatalmas metropolisz, hallgatták a lámpaoszlopokra szerelt hangszórókból a VIT dalát, és karonfogva sétáltak a városban.

Hallgatott a kert, minden elnémult, megpihent a föld és az ég, nyár volt, alkonyat, lenn a Moszkva-part, ó, de szép volt, de tündérszép.

Ez volt minden idők legnagyobb világifjúsági találkozója, százharmincegy országból harmincnégyezer fiatal vett részt, a fesztivál jelszava a „Békéért és barátságért” volt. Ott volt Moszkvában Tito Schipa, a világhírű énekes, Nazim Hikmet, török író és költő, Garcia Márquez, kolumbiai író, valamint ott voltak többen a brazil képviselőház tagjai közül is, Ceylon miniszterelnöke, Egyiptom elnöke, Erzsébet, belga anyakirálynő, több világváros polgármestere, politikusok, művészek, közéleti személyiségek tolmácsolták levélben vagy táviratban a jókívánságaikat. Az egyik reggel Kádár János is meglátogatta a magyar fiatalok küldöttségét a Fesztiválon, amikor azok éppen a svájci fiatalokkal találkoztak. Amikor a svájciak rájöttek, hogy ki is ő, valósággal megrohamozták Kádár Jánost az autogramkéréseikkel, ám a magyar pártfőtitkár derekasan teljesítette a kéréseket.

Marika a fesztiválra nem tudott levelet írni harmadik Magyar Sándornak, így az ifjú katonatiszt csak a Keleti pályaudvaron, az ünnepélyes hazatérés után értesült arról, hogy anyja, Gizella az elutazása utáni másnapon beszorult a megdőlt ládák és a fal közé a zöldségesbolt hátsó raktárában.

Ketten szabadították ki, igaz, sokáig tartott, hiszen fel kellett mászni a halom tetejére, hogy onnan kezdjék el a ládák elhordását. Gizella nem panaszkodott közben, mint ahogyan a kimentése után sem: orvoshoz se fordult, pihent egy keveset a másik falnál, a krumpliszsákokon, majd hazament.

Fáradt vagyok, mondta Marikának, lefekszem aludni egy kicsit.

Reggel a menye úgy talált rá az ágyban, hogy már hűvös volt a bőre, behunyt szemmel, nyugodtan feküdt, komoly arccal, mint aki nagyon figyelmesen hallgat valamit, egy távoli, el-eltűnő zenét. A kezében egy fényképet tartott, egy régi fotót, amin ő és a férje, második Magyar Sándor álltak nagykabátban, prémes bundában egy elveszett téli délelőttön a Szent István Bazilika előtt, a hóban, mind a ketten nevettek, s ő belekarolt a férfi karjába.

Úgy esett a fény, hogy csillogott előttük a friss, töretlen hó.

Gizellát a pesterzsébeti temetőbe fektették le, az apja és az anyja mellé.

Harmadik Magyar Sándor és Marika első gyereke, egy kislány, a Gizella halála utáni évben született meg, haza se vihették a kórházból, mert koraszülött volt, a főorvos gondterhelten csóválta csak a fejét, és tudta, miért, hiszen Gizike mindössze négy napot élt.

Nem akart itt lenni, bólintott az orvos, és talán jobb is, ha elment, ha már így döntötte el.

Ezerkilencszázhatvan végén született meg negyedik Magyar Sándor a Király-hágó utcai katonai kórházban.

Most aztán nem volt ok aggodalomra és félelemre, fényes és kemény húsú csecsemő volt, akár a tömör nyersgumi, éhes és hangos, aki nem is titkolta, mennyire akarja az életet, a szülei a cserépkályha mellé állították a kiságyát, és a falra felszegelték azt a képet, amin a nagyszülei álltak a Bazilika előtt.

Harmadik Magyar Sándor akkor már őrnagy volt, ragyogott az arany vállapján az ötágú ezüstcsillag.

Alig két év múlva, amikor a kisfiú már nemcsak menni, de szaladgálni is tudott az Angyal utcai lakásban, és folyton beszélt, igaz, leginkább még csak Marika, az anyja értette, hogy miről, de beszélt, be nem állt a szája, ezerkilencszázhatvankettő novembere volt, nyugodt és elégedett volt az ország, akkor tartotta a Magyar Szocialista Munkáspárt a nyolcadik kongresszusát, ahol megállapították és kijelentették, hogy Magyarországon végre megszűntek a kizsákmányoló osztályok, a föld a termelőszövetkezetek kezébe került, és a dolgozó osztályok, a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság, s persze a szocialista értelmiség is, immáron visszavonhatatlanul lerakták a szocializmus alapjait.