Feketék utaztak az éjféli metrókocsiban, kettejükön kívül kizárólag durva feketék. Ott ültek, álltak, dülöngéltek, zajongtak és hőbörögtek körülöttük a büdös melegben, ha ki akart nézni az ablakon, és elfordította a fejét, akkor is őket látta, ferdén csorgott a hideg víz a külső felületen. A barátnője nagyon félt, mondta is neki, hogy ezt ne, ez így viktimológiailag tökre előnytelen, próbálja már eltitkolni, mert ezek a végén tényleg kibelezik őket, senki se fog közbelépni, de belül maga is remegett. Ebből merített erőt, ebből a szégyenletes, politikailag egyáltalán nem korrekt, szívmélyi remegésből. Hogy ez itt maga a mozgó pokol, senki nem segít, és neki egyedül kell vigyáznia erre a gömbölyded, szőke, ijedt fiatal nőre. A Gare de Lyonról próbáltak eljutni a Charles de Gaulle-ra, onnan indult volna a gépük reggel haza. De a szerelvény egyszer csak megállt, mindenkinek ki kellett szállnia, lezárták az üresen kongó, ismeretlen állomást, és ők csak ácsorogtak a téren, ki tudja, hol, a tavaszi esőben, három büszke szenegálival meg egy csoport bamba japánnal.

Három nappal előtte kisbusszal mentek hazájuk fővárosának repülőterére, repülővel a Charles de Gaulle-ra, metróval a Gare de Lyonra, aztán TGV-vel a tengerig. És most vissza a hideg, kalandos sötétben haza. Fáradt volt, nem hitte, hogy elérik a gépet, hogy valaha is visszatalálnak oda, fel volt pörögve, dobva. Állt az esőben, ugrált, nevetett, mondogatta a szükséges biztatókat a fiatal nőnek, működtek most is.

Egyre gyakrabban repül, máig nem tudta megszokni. Állati erejű, máskor nem érezhető gyorsulás, gyorsuló zakatolás a lyukacsos betonon, aztán a masina hirtelen puhán belefekszik a csendbe. Attól kezdve fényes szépség és szupranacionális béke, meg a szégyen, hogy ott lenn, a földön újra meg újra elfelejti: ez valójában így van, mindig is így volt, lesz. Nem látja a földet, fél. Másznak unalmasan a felhők napsütötte háta fölött, hamar elunja. Aztán landolni kezdenek, és ő már megint elszomorodik. A Gare de Lyon környékén sétálnak. Amikor elered az eső, megisznak egy eszpresszót a kis kávézóban. És aztán a szupergyorsvonat három óra alatt leröpíti őket a Földközi-tenger partjára. Suhanás a földön, meglepő sebességgel tekeredik köréjük a zöld, evilági vidék, nincsen vége, föl se száll. A végállomás szinte üres, nem várja őket senki. Kilépnek az éjszakai térre, tétován balra fordulnak. A lánya épp akkor ér föl a lépcsőkön. Soványnak látja az ívlámpák fényében, szegénynek, sebezhetőnek. Árad belőle az energia, az meríthette ki. Karácsony óta nem találkoztak. Remegve ölelik egymást.

Elkíséri őket a szállásukra, ott van a közelben. Hôtel Colisée-Verdun, Rue de Verdun 33. Ott, a recepción hallja először, ahogy a lánya, anyanyelvi környezetben, a pultban ülő fiatal arab férfival, hosszan, összefüggően franciául beszél. Egy másik nő. A magyarul beszélőnél idősebb, korábbi, ősibb. Nem ismeri, nem találkoztak, nem is látta még, nagyon szereti.

Amikor másnap reggel kilép a balkonra, már vadul tűz a nap. A kereszteződésben harsogó pálmafák közül fordul ki hangtalanul a színes villamos. A hotel kis utcájában, az elhagyott templom homlokából rózsaszínű férfibicikli mered elő. A lánya odalenn, éles fények között áll. Hátát a feketén erezett, fehér márványfalnak veti, zenét hallgat az iPhone-ján, hatalmas napszemüvegben napozik, fölfelé néz. Odaintenek egymásnak, mintha mindennap megtehetnék.

Föld, Víz, Tűz, Levegő. Így hívják abban a távoli városban a villamosvonalakat. Erről mindannyiuknak az otthoni Fogadalmi Templom jut az eszébe, a homlokzat kőbe vésett képei és feliratai, de aztán mégis gyalog mennek el az egyetemig. Paul Valéry, az a neve, a lánya pszichológusnak tanul ott. Modern, áttetsző épületek, köztük fű meg fehér zúzalékos, hatalmas terek, mint bárhol másutt Nyugat-Európában. A lánya tripla csókokat vált az ismerősökkel, akár az oroszok: az egyetemi hallgatók összetartozásának errefelé, úgy tűnik, ez a jele. Ácsorognak mellettük a campuson, kicsit elveszetten. Aztán Musée Fabre, Aquarium Mare Nostrum, Antigone, Peyrou, a Lez-folyó partja: a lánya kedvenc helyei, ahová ki szokott ülni beszélgetni, olvasni vagy sírni, este pedig holtfáradtan vacsora egy L’Entrecôte étteremben, a főutcán. Nem kell rendelni, de nem is lehet: diós zöldsaláta, pácolt hátszín szálacskák és annyi szalmakrumpli, amennyi beléd fér, ez a menü. Hármukra kilencven a subtotal, attól félt, ki se tudja majd fizetni, aztán ad egy százast a barátnője pénzéből, és szégyelli magát. Bár ez talán már másnap volt, szombaton. Vasárnap, néhány órája még a tengerparti homokon sétáltak, ezt biztosan tudja: utána kellett elindulniuk haza.

Délelőtt, a Fabre Múzeumban ki volt állítva egy 36 x 46-os méretű, kicsi olajkép, a Tengerpart Palavasnál. A képet Gustave Courbet festette 1854-ben. Az előző évi Salon után Párizsból gyakorlatilag száműzött művészt meghívta magához vendégségbe nyárra barátja és mecénása, Alfred Bruyas. A festő hosszúra nyúlt, legendás, művészettörténeti jelentőségű látogatása során eljutott a közeli tengerparti városkába, Palavasba is. Az ötvenöt éves Courbet életében először akkor látta meg a tengert. A drámai ecsetkezelésen átüt az ereje teljében lévő festő függetlensége és szinte határtalan energiája: a térképzés egyenletessége, a mindent elöntő fény már-már végtelen térérzetet kelt. A munkát a horizont megszakítatlan vonala uralja, amely a képet pontosan félbevágja, s a nehéz festékek erre a két könnyű partra építik rá a felszínt: a barnás-sárga tengerpartot, a kék eget és a tenger vizének távolba hullámzó, mozgékony, mélyzöld nyugalmát. A tengerparti sziklán fiatal férfialak áll, kalapját lengetve, széles mozdulatokkal üdvözli és ünnepli a tengert. E különös, váratlan, antropomorfizáló gesztus talán a festő saját tapasztalatát tükrözi: azt a lebírhatatlan, elemi izgalmat, amit a művész, a Kőtörők, a Temetés Ornans-ban és a császári lovaglóostorral megbotozott Fürdőző nők alkotója számára egy frissen megismert, fenséges, sugárzó táj jelenthetett. Oda, arra a pontra kellett még eljutniuk.

Vasárnap kora délután villamosra szálltak, már nem emlékszik, hogy a négy közül végeredményben melyik vonalra is, a kocsi csendben surrant velük a városszéli, néptelen bevásárlóközpontok között. Aztán egyszer csak nem mehettek tovább, mert ott hullámzott előttük a Földközi-tenger.

Hosszan gyalogoltak az út menti járdán. A zajongó diákok között, a turistatömegben, az egyre növekvő, szeles forróságban egyáltalán nem volt benne bizonyos, hogy valaha is eljutnak a tiszta hullámokig. Csatornák következtek, a poshadt vízben vitorlások korhadtak, nem kikötő volt, inkább hajótemető. Aztán kisebb betonhidak, hirtelen leszakadó, füves partfalak jöttek, a lenti sekély, áttetsző vízből kimeredtek a beléje hajított tárgyak, közlekedési táblák, gumiabroncsok, fémbútorok. A horizontról oda látszott a következő évezredből egy hatalmas, színes rádiótorony, csendben és boldogan fényképezték egymást az éledő píneák alatt. Mentek tovább. A szállodák között durva fényekben állt a kikötő, néhány vitorláson matrózruhás vénemberek pezsgőztek. Átvágtak a száraz falú, emeletes egyennyaralók között, átkeltek a parti úton, a parkoló túloldalán hirtelen véget ért a beton, és a kagylóhéjas, szemetes homokon túl, a betonkerítések mögött, mint mindig, ott őrjöngött magányosan a tenger.

A tengerparti villákat embermagasságig behordta száraz homokkal a szél. Aztán méterről méterre egyre nyersebb, nyirkosabb, nedvesebb felületek következtek, a víz közelében pedig már minden lépésük cuppogott. Úgyszólván üres volt a part. Lerakták a holmijaikat az első hullámtörő gát köveire, aztán lassan, nagyon lassan, egy-egy érdekesebb kagylóhéjért, izgalmasabbnak tűnő nyári tárgymaradványért közben azért le-lehajolva, elindultak a nyílt vizek felé.

Már több száz métert megtettek, amikor feltűnt neki, hogy valamit régóta furcsáll. Csend volt, a tenger partra csapó hullámainak zaján túl tökéletes csend. Hiányolta a víz fölötti villanásaikat, hiányolta a sikolyokat. A sirályok nem voltak sehol. És a harmadik hullámtörő gáton túl megértette e távollét okát.

Élénk rózsaszínben hullámzott a víz, rózsapiros hótömeg, mintha ráterítettek volna a mélyzöld felületre egy vastag, óriási, puha tollpaplant. Közelebb érve látszott, hogy hosszú, irracionális irányokba tört pálcikákon inognak az orsó alakú testek, s mint a kukacok vagy férgek, azokból tekerednek elő a kutató nyakak, a kíváncsi fejek, a különös hajlású csőrök, s az egésznek olyan volt a zaja, kicsike, egyéni hangokból összeálló, tömör zsibongás, mint a nagyszülei tanyai szárnyas udvarának. Csirkék, kakasok, gyöngytyúkok, kacsa, liba, pulyka, a hátsó kertben valaki valamit reszel, a nagyanyja magot szóró kezében második világháborús rohamsisak a szakajtó.

Flamingók voltak, egy hatalmas rózsás flamingóraj, a palavasi tengerpart elegáns, esetlen, őshonos madarai. Hófehér, leheletszerűen rózsapiros, halvány- és sötétrózsaszín, magenta és mályva meg fekete színű tollazatukban, vékony lábaikkal izgatottan gázoltak a sekély vízben. Horgas csőrükkel szisztematikusan szántották a felszínt, dugattyúszerűen mozgó nyelvükkel préselték ki, vizsgálták át a sós vizet és a finom iszapot. Sórákokra vadásztak, de az apró rovarok, férgek, moszatok meg a többi rák is mind-mind fennakadt az odabenti finom szűrőlapokon, az ő híres bőr lamelláikon.

A barátnője messze előrement, talán már nem is látták, magukra hagyta őket, némán köszönte neki a tapintatát. Ők ketten lemaradtak a lányával, kagylóhéjat gyűjtögettek. A lány a rendhagyó formájúakat szedegette fel. Az apja egyik kezében egy cirmos-barna kagyló volt, a másikban egy márványfehér: ha valamelyiknél azonos színben nagyobbat talált, az előzőt eldobta. Lépkedtek a homokon, rájuk borult a nagy víz számukra feltörhetetlen metafizikája. Semmiségekről beszélgettek. Azt remélték, hogy a másik is a régi tengerpartokra gondol, ahol évekkel korábban, amikor ők ketten még majdnem egyek voltak, órák hosszat vadásztak uszadék fára meg kalandos történetű, érthetetlen tárgyakra az olcsó, eszelős napsütésben. Ezt a partot a lány meditációs területnek használja: ha igazi átgondolni valója akad, ide jön ki egyedül. A novemberi, rossz túrájáról mesélt, amikor üres volt a homok, az erős, sós szél az arcába dobálta a szúrós esőcseppeket, és nem mondott neki a tenger semmit, tompán és agresszívan hallgatott, vissza kellett villamosoznia gyorsan az ijesztő csend elől a városba. Az apja értette a történet rettenetét, de nem akart a nyílt elszörnyedésével rangot adni neki. Szórakozottan bólogatott. Igen, morogta, nem válaszol mindig, s közben a homokot pásztázta, mert tudta, hogy nemsokára talál valami igazán értékeset.

Mentek tovább. Aztán a lány megállt, ránézett a férfira, bár a szemét nem lehetett látni a nagy szemüvege mögött, és megkérdezte tőle: apa, én már nagy vagyok? Én már nagy vagyok szerinted, apa?

A férfi a flamingókat nézte. Az egyikőjüket megzavarhatta valami, az elrémült példány hirtelen futni kezdett, nagy zajjal, sokáig rohant, a vizet taposva szerezte meg a repüléshez szükséges indulósebességet, aztán váratlan eleganciával, kinyújtott nyakkal messzire szállt. A többiek nem törődtek vele. Úgy gondolták, úgyis visszajön. Általában igazuk is volt. Néha azonban nem, a férfi ezt is megfigyelte. Kíváncsi volt rá, hogy most mi történik majd.

A Fabre múzeumra gondolt, a másodrangú európai festmények józan, helyi múzeumára, meg a gazdag városra, amit átjár a mindörökre elmúlt, birodalmi bőségek arany emléke és egy suhintásnyi katalán szomorúság. Nem tudta, mit válaszoljon. Próbált úgy elvigyorodni fölényesen, hogy a lánya azt érthesse ki az apja ismerős mosolyából, amit hallani akart, mert ezúttal nem tudta, hogy a másik voltaképp mit is akar hallani. Nézte a lányát. Látta rajta, hogy sokkal könnyebb itt neki, mint ahogy ők otthon gondolták. És azt is, hogy sokkal nehezebb: hidegebb, keményebb, büszkébb. Fekete vezérfonal, aranybíbor szőttes. Hirtelen túl vékonynak látta a lánya ujjait. Erősnek és szépnek, de túlságosan vékonynak, ahogy a derekát, a nyakát és a végtagjait is. Az áttetsző körmök alatt rózsaszínben tündökölt a hús, mint a só a Himalája mély tárnáiban. Megkönyörült rajtuk, lassan megállt, és hosszan, mozdulatlanul lebegett fölöttük az idő.

A flamingóraj, mintha távoli parancsszóra tenné, hirtelen felrepült. A barátnője az utolsó hullámtörő gáton rendezgette a frissen talált kagylóit, kavicsait, rajzolt valamit a homokba egy hosszú pálcával. A nagy suhogásra felnézett ámulva, integetve búcsúztatta és ünnepelte a tovaszálló, nagy madarakat. Mielőtt odaértek volna hozzá a sziklákhoz, a férfi megadta a lányának a választ. Aztán leültek a kövekre, és ő megmutatta nekik a kincset, amit a végén tényleg megtalált. Teljesen simára és fehérre kopott kis cserépdarab volt, talán egy bögre, csésze vagy tányérka nagyjából kör alakú, lapos darabkája. Egy évszám volt félig-meddig olvasható rajta, ezernyolcszáznyolcvan valamennyi, meg egy ötbetűs csonk, L.O.N.G.W., egy hosszabb, mindörökre ismeretlen név nyitótöredéke.

Emberek lepték el a partot. Térdig felhajtott nadrágban, mezítláb szaladgáltak, labdákat dobáltak egymásnak nevetve, elmélyülten terelgették színes sárkányaikat az égen, vagy csak feküdtek csendben egymás mellett a gyékényeiken, a lassan melegedő homokban, az egymáshoz támasztott biciklik mellett. Nekik lassan el kellett indulniuk. Egy part menti kávézóban még ittak egy feketét, aztán visszasétáltak a villamosmegállóba. A vonatuk este nyolckor indult Párizsba. A lánya kikísérte őket az állomásra, de az indulást már nem várta meg velük.

Aztán úgy hajnali fél három felé, épp mielőtt végleg elfogyott volna az adrenalinja, mielőtt kiürült volna a véréből az utolsó löket is, tényleg megérkezett a beígért repülőtéri járat. Bekanyarodott a kis térre a hosszú busz, mosolygós, barátságos beduin volt a sofőr, ván-fór-ziró-ziró. Beszálltak, gurultak, zötykölődtek, keresztül az üres városon. A repülőtéri váró kemény műanyagpadjain kínlódtak, míg csak ki nem nyitották nekik a kapukat.

A gép leszállása közben bedugult a füle. Hónapokkal később se javult, az orvos nem tudott rajta segíteni. Otthon tapogatta, feszegette, ütögette, tömör tömb maradt a koponya. Mire megszokta volna, mire végleg megbékült volna vele, hirtelen nyom nélkül elmúlt.