Készülődés a varjak ünnepére

 

Meghalunk itt sorban, mint a kis bakák.

Ki karmot dicsér, ki robotot, ki hazug szót,

és boldog mind, ha pókhálóvá nyűtt takaró alatt

rózsaszín húst ölel. Amiről hallgatunk,

 

nem a nagy titok. Nem siklunk soká az idő taraján.

Negyven fölött az ember már kész temető.

Sűrű esőbe néz, az arcokat ernyők fedik,

de képzeletben még itt is hús után kap.

 

Így készülünk, ostobán, a varjak ünnepére.

Lesz nagy sírás, károgás. Pedig ha bevonul a győztes,

szekerén a megkötözött testtel, nevethetnénk is akár.

Sikerült a nagy átverés. Csak azt nem tudjuk, kinek.

 

 

A fájdalom színe

 

Domborodó falak, sehová sem vezető lépcsők,

magukba csavarodva, vakító lüktetés. Nem létezik más,

csak ami a testben zajlik. A gócpontok, a kisugárzás,

a vándorlás irányai. Az erősödés, a pillanatnyi csillapodás.

Ami vagyok, abban sűrűsödik, ami fáj. A pontban, ahol.

Nem távolabb, nem odaát, nem odébb. Itt, meg itt.

Mutatom, ha nincs is kinek. Az utak régóta a lehetetlen

sötétjébe vezetnek. Minden érzék befelé fordul, sűrű

görbéket ír, regisztrál. Nincs biztonság, nincs hátország.

Csukott szemmel berajzolom a huzalokat, amelyeken

a fájdalom üzenetei futnak. Sokat fogsz kínlódni,

mielőtt meghalsz. Könyörögni fogsz a gyorsabb halálért.

Legfelül, ahol a hangok megszakadnak, felbukkan,

majd eltűnik egy macska foltos háta, nyaka.

 

 

Búcsúzni orosz módra

 

Utazni visszafelé, nem hagyva ki egyetlen

állomást sem. Összegyűjteni minden kis részletet,

és egyenként letörölni őket a vonat ablakáról,

mint megannyi párás, üres képet. Leoldani

a borítékokról a címzést, kiüríteni a levélfiókokat,

megsemmisíteni a számítógép memóriáját,

 

összetörni a telefont. Elégetni minden följegyzést,

vázlatot, cédulát, kéziratot. Ha mindez kész van,

leülni egy kicsit, orosz módra, indulás előtt.

Odakint lekötve vár a kosár, a cséza, rajta pokróc,

befogva az öreg ló. Alázkodj meg, büszke ember!

Aztán kinézni még egyszer a szemközti háztetőkre.

 

Ebben a látványban lakott a nyugalom. Búcsúzni tőlük,

felállni a székről, bő vízzel lemosni az asztalt,

a polcokat. Úgy menni el innen, hogy ne maradjanak

olvasható nyomok. A megtett út igaz története

így talán megőrizhető. Mert a halál nem vesz

vissza semmit, csak megváltoztat. Ezt a mondatot

 

egyszer aláhúztam egy könyvben. Ma már tudom,

hogy ez is másképpen van. A halál azt veszi vissza,

aminek nincs élete, és nem változtatja meg, ami él:

arcokat írt belém a létemnél erősebb szeretet.

Köszönöm, hogy velük élhettem, megőszülve a halálra.

Mint füst, mint nyári felhő, hogy szertefoszoljak.