Zalában ismeretlen női holttestre bukkant egy helyi férfi a patak partján. A félig földbe ásott, halott nő ruházata, kinézete, egyéb ismertetőjegyei és a kihallgatott környékbeliek vallomása alapján a szálak S. Karolinához vezettek. Többen felismerni vélték az elhunytban a pesti nőt. De hogy ezek a helyiek miért épp ővele azonosították a holttestet, hogyan is jutott eszükbe egy zuglói asszony, akinek rokonsága semmit nem sejtett esetleges zalai kirándulásairól, nem tudni. A rendőrség az információk ellenőrzése során talált rá a családra egy külvárosi téren álló, háromemeletes bérház pékségében. Akkor derült ki, Karolina él. A Bosnyák tér környékén tart fenn lakást. Elképzelni nem lehet, miféle fatális tévedés vagy érzéki csalódás vezette a nyomozást hozzá, és ki lehetett a halott nő, volt-e közük egymáshoz. Gyanús volt minden körülmény, nem állítható fel épeszű teória, nem lehetséges logikus magyarázat. Annyi bizonyos, hogy a zalai tanúk ismerték, és feltehetőleg kellő mennyiségű információval szolgáltak tevékenységéről. Talán épp ezért tartottak a rendőrök pesti lakásában és a család által közösen vitt pékségben azonnali házkutatást, melynek során számos fekete portékára leltek. A fenyőből készült, jókora ágyneműtartóból meszelt tojások kerültek elő, amelyek a dupla burokban hetek elteltével is frissnek tűntek. Volt ott zsák dió és azonosíthatatlan, glaubersós vízben áztatott, kipirult húsdarabok vájdlingban. Két év börtönt vertek rá, bőven a háború után vagyunk. Jó magaviselete jutalmaként másfél év után szabadult.

Nagyapám járt hozzá biciklivel látogatni. Bricsesznadrágban tekert végig a szentmihályi úton, vitte a dédi sültjét lopva. Nem tudott főzni, csak rántottlevest, dédanyám pedig halott lányára tekintettel nem komálta túlzottan a kétgyermekes új arát. Nagyapám földből kaparta a répát, a gyerekek irkalapra rótt üzeneteit bőrtáskába gyűrte: kedves anyuka, mi jól vagyunk, Marikának kiújult a fülbetegség, tartson ki, nagyon várja két szerető gyermeke és a lányok, aláírás: Lackó. Ételt vinni tilos, ez állt a cetlin az őrbódé előtt, de elég volt egy csomag cigaretta, hogy félrenézzen a strázsa, ne vegye észre nagyapám kosarát, amelyből egy-két rántott szárny azért mégis ott ragadt nála. Ki tudja, mik estek meg a női cellasoron, Karolina mire gondolt a kötelező, néma sétákon reggelente, amikor felnézett az égre, amely mindig ugyanolyan harsogóan kék és kétségbeejtően gyönyörű volt, mintha nem a szögesdrótok közül látnánk rá. Az ég mindig végtelen és megnyugtató, nem vesz tudomást az emberekről. Ott masíroztak végig az udvaron egymás után libasorban, körbe-körbe füttyszóig. Megpróbáltak nem félni attól, ami a fürdőben, a priccsen történik, nem gondolni a meztelen testekre a zuhany alatt, a tetves darócon, a darabszámra vett női nyílásokra, alkatrészekre, a körömolló halálos fenyegetésére. Rég nem volt szó már a halott zalai nőről, a kilétét firtató nyomozást feltehetőleg lezárták, ismeretlen női hulla, hozzávetőleg harmincéves, kis termetű, szőkésbarna, a szája szegletében vékony, lefelé hajló nevetőránc.

Karolina szabadulása után új életre kelt, ötletei lettek és szabályai. Szigorúbban fogta a pórázt, feszült volt és mosolytalan. Átköltöztek a Csömöri útra, egy idős házaspár kertje végében a kisházba. Kapálták az ágyásokat, tyúkot tartottak, pulykát, nyulat, megtermelték, amire szüksége volt a hatfős családnak, s vitték piacra, ami maradt. Filigrán szőkésbarna asszony volt, nagyapámnál két fejjel alacsonyabb, inas alsókarokkal. Nem fontos, miként találkoztak, háború után könnyen összeboronálódtak a csonka családok. Újraindult a színkör, vízkereszt után bálokat tartottak a tisztiházban, volt több szerény lakodalom. Túl kellett élni, ami történt.

Sosem lehet vége a kutatásnak, amely újabb és újabb tényeket, regényes történeteket túr fel a föld felszínére. A múlt lehúz. Fullasztó félhomály a mélyén. Minden szó hamis, egyetlen mondat sem áll sziklaszilárdan, bármi bármikor megváltozhat. A tények vízióvá alakulnak, a képzelet valósággá. Hogyan lehetne egy alakot megrajzolni, amikor folyvást változik, ami létezését igazolja?

Nagyapámnak szép családja volt, két leány, egy, a feltételezések szerint várandós, madárcsontú feleség, amikor hadifogságba esett a háború végén. A Donyeck-medencébe, Sahtiba vitték marhavagonban. Szénbányában dolgoztatták, négyszáz méter mélyen a föld színe alatt. Sosem beszélt az ott töltött évekről, csak egyetlenegyszer ejtett szót szilikózisáról, amely következménye lett fogságban töltött éveinek és előidézője később kialakult rákbetegségének. Prosztata, áttét. A feljegyzések tanúsága szerint nem volt ritka a fenyítés, nyilvános megalázás. Amikor nem küldték föld alá, a kibányászott szenet kellett felhúznia csörlővel, puszta erőből. Ha túl mély volt a járat, kaptak egy gebét, hogy az húzza. Míg élt. A bányában olykor halálos gáz keletkezett, ott hevertek a kába foglyok a bejáratnál kiterítve, aki bent ragadt, vége volt, jött a bányalég, recsegett-ropogott, s beomlott az egész. A hely annyira szűk volt, hogy a lapát nyele kevesebb mint fél méter lehetett. Tavaszra sokan meghaltak, hullottak férfiak, nők, hadifoglyok és civilek, májusban évente több barakkot is össze kellett vonni, hogy ne tartsanak fenn üres helyet hiába. Nagyapám nem halt éhen, öregkoráig szerette a tésztát üresen, a hajában főtt krumplit, a száraz kenyeret. Nem kapott végzetes fertőzést, nem lőtték le engedetlenségért, nem döntötte le lábáról a kór. A fiára sokat gondolt, aki sosem született meg. Felesége labda hasára, a szemében a fényre, amely csak várandós anyák szemében csillog, a bőrének megváltozott szagára. Ha elcsigázott volt, és nem bírta látni az egymásra zuhant testeket, összeszorította a fogát. Kemény fából faragták, ügyes volt és makacs. Egyes híresztelések szerint az első év után enyhült a táborban a szigor, színlelt betegséggel, csencselt étellel ki lehet játszani az őröket. Ha ereszkedett a lift a sötétbe, a zsebéhez nyúlt, mintha fénykép lapult volna benne, a helyét tapogatta, elvették még a sorakozónál. Ha kiszállt karjából az erő, megtántorodott, és átvillant az agyán, hogy feladja, megjelent előtte az utca lilaakáccal, a kaputól jobbra hosszúkás ház, balra virágok. Beljebb kerti asztal és szőlőtőkék. Haza kell jutni, él-e a két gyerek, lassan nagyobbfajta lányok, a fiú, akit sosem látott, Mancika, Papuka, család.

1949-ben került haza, öt év után. Hiába csöngetett, a kapu nyitva, nem rohant elé kutya. Belépett a házba. Nem kihalt volt, üres. A konyhában ottfelejtett edényeken látszott, hogy emberek élnek itt. Ismerős vörös zománcedények, a vájdlingban alma. A szobában megvetett ágy, a függöny lobogott a nyitott ablak előtt. Akkor jött elő Annus a kamrából, megindult felé, megtorpant, néztek egymás szemébe. A nagylány épp kórházban, mondja Annus, kivésték a koponyacsontját, gyulladás volt a fülében, nem mulasztotta a kamilla. Még mindig néznek. A kicsi közben – Babának hívja mindenki – megrémült, bebújt az ágy alá, soha nem látta még az apját, most meg megjött ez a szálfa idegen. Hogy emlékezne. Nagyapám körülnéz kérdőn, és akkor valaki azt mondja neki a hátsó szobából, hogy vége van, szervusz, fiam, Mancika oda. A csendből már sejthette, de a kimondás ellen nem tud tenni. Az ajtófélfának veri a fejét, hátra sem néz, sípol a tüdeje. Dédanya nem vigasztalhatja, úgy jött vissza, hogy nem tudta, mi várja. Nincs már, nincs a kicsi nő. Az ostromnál találat érte a szomszéd házat, épp elkapta a repesz. Papuka talicskában vitte kötözőbe, kijárási tilalom volt, mesélik később nagyapámnak. Ott kellett hagynia ápoló kezekre, bekötözték, ellátták a sebét, gyomortájt érte, nem volt remény. Dédapám csak másnap ment érte, hogy elvigye haza a lányát. A szökőkút káváján körben kitett halottakat látott, ott feküdtek ívben, mint valami szobor vagy templomon a vízköpő. Az egyik nagyanyám kivérzett teste volt. Zörgött a talicska, milyen lehet benne halott lányt tolni, hová?

Mire nagyapám hazajött, a gyámhivatal a nagyszülőknek ítélte a gyerekeit. Öt év volt, nagy idő. Az anyjuk halott, az apjukról nem érkezett hír. Vissza kellett perelni a két árvát.

A per sikerrel zárult, de anya kellett a lányoknak, a férfinak nő. Mondja már az a pap, hogy ez most örökkévaló. Nem volt pap, csak az állam szolgája, bejegyezték íves betűvel, hogy férj és feleség. Mint tudjuk, kereskedő család volt Karolináé, ismerte csínját-bínját az adok-kapoknak, közel volt az újpesti piac a sok kufárral, megvettek mindent a nagy ínségben, még a döglött kutyát is, ki lehet olyan ügyes, hogy tojást kínál, hentesárut? Karolinának megvoltak a kapcsolatai, gyöngyös beszédű, életrevaló menyecske volt. Főleg, miután kiokították a börtönviselt asszonyok a törvénykerülő utakról. Elő is állt azonnal a méhészet tervével. Nagyapám és ő közös vándorméhészetet gründoltak, hetvenkét család, kisbocsonádi és nagybocsonádi, egyes-kettes kaptárméret, vitték a családokat Gödöllőre, Máriabesnyőre, Gyöngyöspatára. A lányok folyvást tele voltak fájdalmas csípésekkel, segédkezniük kellett a pakolásban. Borogatták, elmúlt, lesték a teherautót, amely újra és újra hosszú időre elvitte nagyapámat és a nőt.

Ott állt Karolina a platón, vezényelte a méhcsaládok szállítását, varkocsba fogott hajjal, orrig begombolkozva terelgette a ládákat, intézkedett a helyes rögzítésről. Nem is értettük, miért nem ült meg a hátsóján, miért kellett cigányként járni-kelni a méhekkel. Mi volt abban kifizetődő, hogy faluról városra, városról falura utaztatta a veszélyes televényt. Kora tavasztól késő őszig mentek a nektárt adó virághoz. Mentek a fűzhöz, majd irány a gyümölcsös, aztán a repce, az akác, a selyemfű, a hárs, a szelídgesztenye, a napraforgó, végül az aranyvessző. Nem volt szakértelmük, nem sokáig tartott.

Csak az emléke. És itt meg kell állnom. Az eddigi tanulságok alapján hihetnénk, hogy anyám terhessége alatt bekövetkezett, nővérem halálát okozó méhcsípése lett sorsom meghatározója. De nem, méhektől és darazsaktól való páni félelmem megalapozója egy családi vándorméhészet, melyről sosem volt tudomásom.

Nagyapám szerelmét a vasdrót-kerítésnél látta meg először. Srégen szemben laktak velük az akácfás utcában. Két lány volt, az egyik, Klári, cirkuszi táncosnő. Nem vetette meg a környék, nem gondolták könnyű erkölcsű nőcskének, ám helyzetét konstatálták, és távol tartották magukat a családtól. Mint később kiderült, mikor nagyapám bejáratos lett a házba, a kétajtós szekrény, az akasztók, a komód és paraván telis-tele voltak flitteres, arany fellépőruhával, tollak, boák, a sarokban kétméteres tükör. Délután érkező kocsik, amelyek éjszaka csikorogva fékeztek centire a kapu előtt, kölnitől bűzlő férfiak, részeg, hangos széptevők, éneklő, ideggyenge nő nem szűnő főfájással, heves zokogások, látványos enyelgés, viták, csaták és a mindennapos csitítgatás, hogy költözz el, lányom, vagy kitagadlak. A fiatalabb lány nem szánta magát hasonlóan léha, fővárosi pályára. Nagyapám pedig nem tartott a szóbeszédtől. Mancika érdekes nő volt, telt combú, kis mellű lány, aki nemes kelmékbe öltözött, maga varrta lágyan omló muszlinjait. Az arcán a délkeleti szépségek vonásaival nem kerülhette el nagyapám figyelmét. Volt valaha vőlegénye, igaz, de rejtélyes okok miatt megölte magát.

Karolina más volt. Színeit és termetét tekintve némiképp hasonlíthatott, mégsem pótolta nagyanyámat, bár erről, mint minden épeszű új feleség, nem akart tudomást venni. Tetszett nagyapámnak, kellett, vágyott rá, csak egyszerűen nem tartoztak össze, nem lett béke a szívben, nem használt az élni akarás. Hét évet töltöttek együtt újszászi férjétől származó gyermekeivel, kimaradt másfél év börtön és némi külön töltött idő. Lackó ugyanis ’56-ban disszidált. Nem mondható unalmasnak a közös életük. Karolina nem bírta a rettegést és a tehetetlenséget, fenyegetőzött, hogy kilincsre akasztja magát, ha nem jön hír a fia felől. Végül megtalálta, útlevelet szerzett, személyesen ment érte a szerb menekülttáborba, ahonnan fia nem volt képes eljönni, s hazahozta. Állítólag ikrekkel áldotta volna meg nagyapámat, képzelni sem lehet, mi lett volna, ha tovább bővül a család, s nagyapámat a gyermekek végleg a nőhöz láncolják. A magzatok azonban – mint mondják – elmentek idő előtt. Sok volt az idegesség, nem passzolt az immunrendszer, baj volt az érzelmi kapoccsal, valaki, a sors, isten nem akarta igazán. Mindenesetre nagyapámnak mostani tudásunk szerint öt gyermeke született volna, három nagyanyámtól s kettő Karolinától. És nekünk, utódoknak mindannyiukkal számolnunk kell. A meg nem született fiú és az idő előtt távozott ikrek közöttünk élnek azóta is.

1959 áprilisában váltak el törvényesen, de Karolina még sok évig fenyegette nagyapám. Járt utána, strázsált a kerítés előtt, szívta a büdös dohányt, szitkozódott, átkot mondott hetedíziglen minden fel- és lemenőre, édeskedett, csalogatott, papírokat lobogtatva érvelt. Nagyapám rá se nézett, hallgatott, nem bonyolódott vitába. Ha túl sok volt a zaklatás, felemelte a hangját, menjen innen, ordította, mit akar, vége, nincs mit beszélni. Akkor jött a szokásos kérdés, hát nem szeret, mire nagyapám biciklire pattant, s válasz nélkül eltekert, oly gyorsan, hogy meg sem hallotta a mondat végét, amit Karolina a kapuban kezdett el. Nem tudni, még milyen nehézfegyverzettel indult nagyapám visszahódítására, elhangzott-e egy fojtott dögölj meg, kicsinálom én a te családod, vagy magam ölöm a patakba, de makacs próbálkozásai hatástalanok maradtak. A bíróság kimondta a végét, nem volt helye fellebbezésnek. Nem világos, nagyapámnak pontosan miért lett elege, mi volt az utolsó mozzanat, jel, amire megszületett benne a döntés, tudta-e még akarni vagy már azt sem. Erős volt, határozott. Oknak elegendő lett volna a lányait ért megkülönböztetés, a szüntelen veszekedések, idegesség, zsarolás, a kudarcba fulladt vállalkozások, vagy volt ott talán több is, amire már nem lehetett elég semmilyen kompromisszum.

Ilyenkor jut eszembe a Zalában talált nő, hogy vajon Karolinának mi köze lehetett hozzá, és mi nekünk, akik csak tűrtük, hogy nagyapám megpróbálja újrakezdeni az életet egy nővel, aki nem a nagyanyám.

A nőn a rendőrségi helyszínelők jelentései alapján fojtogatás nyomai voltak felfedezhetők. Nagy valószínűség szerint nejlonharisnyával követték el a bűncselekményt. A nyomozás kiderítette, hogy az áldozat a feketegazdaság egyik ismert szereplője volt, Zalában meszelt tojásokkal üzletelt, eladott portékái több ízben idéztek elő mérgezést. Utolsó estéjén állítólag egy férfival kokettált, aki hentesként tevékenykedett Budapesten, és a kocsmai pletyka szerint rettegett a méhektől. A vendéglőt, ahol megismerkedtek, a rossznyelvek szerint külön hagyták el, de szálláshelyükre, ahol nevezett férfi együtt lakott a zuglói illetőségű nővel, soha nem érkezett meg egyikük sem. Nagyapám sosem járt Zalában. Elvált felesége a zaklatások végeztével eltűnt a szemünk elől, róla nincs további információ. Csak annyit tudunk, egy nőt halva találtak a patakparton. És az a nő a vallomásukhoz mai napig makacsul ragaszkodó tanúk szerint bizony Karolina volt.