Egy nő elmegy az orvosához, hogy felírassa a gyógyszerét. De az orvos nincs ott. Szabadnapos. A nő rosszul emlékezett a dátumra, összekeverte a hétfőt a keddel.

Épp erről akart beszélni az orvossal, a gyógyszer felíratása mellett. Azon gondolkozott, nem romlik-e egy kicsit az agya.

„Nevetséges – várta volna az orvosa válaszát. – Az agya. Épp a magáé.”

(Nem mintha az orvos mindent tudna róla, de vannak közös barátaik.)

Ehelyett másnap az asszisztense telefonál, hogy közölje, a recept megvan, és foglaltak időpontot a nőnek – a neve Nancy –, egy specialistához, aki majd megvizsgálja ezt az agyi problémát.

Nem az agya. Csak a memóriája.

Mindegy. A specialista idősekkel foglalkozik.

Ja persze, idősekkel, akik megbuggyantak.

A lány nevet. Végre valaki, aki nevet.

Azt mondja, a specialista rendelője egy Hymen nevű faluban van, úgy húsz kilométerre onnan, ahol Nancy lakik.

– Jaj istenem, egy házassági specialista – mondja Nancy.

A lány nem érti, elnézést kér.

– Nem számít, ott leszek.

Az utóbbi pár évben ugyanis az történt, hogy a specialisták mindenfelé szétszóródtak. A CT-t az egyik városban végzik, az onkológus egy másikban rendel, a tüdőproblémákkal a harmadikban foglalkoznak, és így tovább. Azért találták ki, hogy ne kelljen beutazni a városi kórházba, de legalább olyan időigényes, hiszen ezekben a kisvárosokban nincs mindenütt kórház, és ha az ember odaért, még azt is ki kell fürkésznie, hol rendel az orvos.

Ezért dönt úgy Nancy, hogy már az időpont előtti este szétnéz abban a faluban, ahol az Idős Specialista – ahogy elnevezi – rendel. Így bőven marad ideje kideríteni, hol a rendelő, és nem fenyegeti az a veszély, hogy zavartan és egy kicsit késve érkezik meg, és azonnal rossz benyomást kelt.

A férje is elkísérhetné, de Nancy tudja, hogy egy focimeccset akar nézni a tévében. Közgazdász, és fél éjszaka sportközvetítéseket néz, fél éjszaka meg a könyvén dolgozik, bár Nancy lelkére kötötte, mondja azt róla, hogy visszavonult.

Nancy azt mondja, egyedül akar menni. Az orvosi rendelőből az a lány útba igazította.

Gyönyörű este van. De amikor lekanyarodik az autópályáról, és nyugat felé hajt, úgy találja, hogy a lemenő nap épp a szemébe süt. Ha viszont egyenesen ül, és kicsit megemeli az állát, a szeme még árnyékban maradhat. És jó napszemüvege is van. El tudja olvasni a táblákat, és megtudja, hogy még tizenkét kilométert kell vezetnie a Highman nevű faluig.

Highman. Szóval ez a neve, nem Hymen, semmi poén. Népesség: 1553.

Mit vacakolnak azzal a hárommal a végén?

Minden lélek számít.

Nancynek az a szokása, hogy csak úgy mulatságból behajt egy-egy kisvárosba, hogy lássa, tudna-e ott élni. Ez épp megüti a mértéket. Átlagos méretű piac, ahol viszonylag friss zöldséget árulnak, bár nyilván nem a környező földekről szerzik be őket, és rendes kávét is. Aztán egy gyorstisztító, meg egy patika, ahol ki lehet váltani a recepteket, ha a legjobb magazinokat nem is járatják.

Vannak persze jelei, hogy a hely jobb napokat is látott. Egy óra, ami nem mutatja az időt, alatta egy Elegáns Ékszereket hirdető kirakat, de úgy tűnik, csak mindenféle ócska porcelánnal, kancsóval, serleggel, drótra tekert koszorúval van tele.

Nancy azért nézi meg ezeket a vackokat, mert úgy döntött, hogy épp az elé az üzlet elé parkol, ahol ezeket árulják. Úgy véli, az orvosi rendelőt gyalog is megtalálhatja. És a sikerélményhez szinte túl hamar észre is veszi az előző század utilitariánus stílusában épült sötét téglás, földszintes épületet, és lefogadná, hogy az lesz az. A kisvárosokban az orvosok általában a házukban rendezték be a rendelőjüket, de aztán nagyobb térre lett szükségük, ahol az autók parkolhatnak, és ilyesmiket építtettek. Rozsdabarna tégla, rajta csakugyan ott a tábla: Háziorvos/Fogorvos. Az épület mögött parkoló.

Nancy a zsebében megvan az orvos neve, úgyhogy előveszi a cédulát, hogy ellenőrizze. Az opálüveges ajtón két név áll: Dr. H. W. Forsyth, fogorvos és Dr. Donald McMillen, háziorvos.

Nancy papírján nem ezek a nevek vannak. Nem csoda, mert nincs ráírva más, csak egy szám. A férje halott nővérének cipőmérete. O 38. Eltart egy ideig, mire rájön, hogy az O Oliviát jelent, nagyon sietve írhatta föl. Halványan tudja csak fölidézni, hogy valami papucsot kellett neki vennie, mikor kórházban volt.

Ennek most nem sok hasznát veszi.

Az egyik lehetőség, hogy az orvos, akihez készül, nemrég költözött ebbe az épületbe, és még nem tette ki a névtábláját. Meg kéne kérdeznie valakit. Először be kellene csöngetnie, hátha van bent valaki, aki ilyen későig dolgozik. Be is csönget, és bizonyos értelemben jó, hogy senki nem jön ki, mert az orvos neve, akihez jött, egy pillanatra a tudata felszíne alá merült.

Újabb ötlet. Vajon nem lehetséges-e, hogy ez az illető, a bolond-orvos – eldöntötte, hogy magában így fogja hívni –, nem lehetséges-e, hogy ez az orvos (vagy orvosnő: Nancy a kortársai többségéhez hasonlóan nem tételezi fel ezt a lehetőséget automatikusan), tehát hogy az illető esetleg nem otthon praktizál? Lenne értelme, és olcsóbb is. A bolond-orvosláshoz nincs szükség túl nagy felszerelésre.

Úgyhogy Nancy folytatja a sétát, egyre távolabb a főutcától. Az orvos neve, akihez készül, eszébe jutott, ahogy már az ilyen dolgok szoktak, ha véget ér a pánik. A házak, amelyek közt sétál, többnyire a tizenkilencedik században épültek. Némelyik fából, a többi téglából. A téglaházak gyakran emeletesek, a faházak kicsit szerényebbek, másfél emeletesek, beépített tetőtérrel. Néhány bejárati ajtó alig egy méterre van a járdától. A többi tágas, helyenként üveges verandára nyílik. Száz évvel ezelőtt egy ilyen estén, mint ez, az emberek kint ültek volna a verandán, esetleg az utcai lépcsőn. Háziasszonyok, akik aznapra végeztek a mosogatással és a sepregetéssel, férfiak, akik feltekerték a slagot, miután alaposan meglocsolták a füvet. Semmi magamutogató, elhagyatott kerti bútor, mint itt ezek. Csak a fa lépcső, vagy a konyhából kihozott székek. Beszélgetés az időjárásról vagy egy elszökött lóról, vagy valakiről, aki ágynak esett, és nem várható, hogy felépül. Találgatások őróla, amint hallótávolságon kívül került.

De nem nyugtatta volna meg őket azzal, hogy megáll, és megkérdi: Elnézést, nem tudnák megmondani, hol találom az orvost?

Új elem a társalgáshoz. Mit akarhat az orvostól?

(Most az egyszer hallótávolságon kívül került.)

 

Manapság minden teremtett lélek odabent van a ventilátorával vagy a légkondicionálójával. A házakon számok, akár egy nagyvárosban. Az orvost elnyelte a föld.

Ahol véget ér a járda, egy széles téglaépület áll oromfallal és óratoronnyal. Talán iskola volt, mielőtt a gyerekeket nagyobb és sivárabb oktatóközpontokba kezdték hurcolni busszal. A mutatók tizenkettőkor álltak meg, délben vagy éjfélkor, nyilván nem a pontos időt mutatja. Rengeteg nyári virág, látható szakértelemmel elrendezve – részben egy talicskából özönlenek elő, részben a mellette álló tejes bödönből. És egy tábla, amit Nancy nem tud elolvasni, mert a nap egyenesen rá süt. Fölkapaszkodik a gyepre, hogy más szögből is megnézhesse.

Ravatalozó. Most már látja a beépített garázst is, nyilván ott áll a halottas kocsi.

Mindegy. Jobb, ha a dolga után néz.

Bekanyarodik egy mellékutcába, ahol igazán takaros házak sorakoznak, bizonyítva, hogy még egy ekkora városnak is lehet zöldövezete. A házak enyhén különböznek, mégis egyformának tűnnek. Szelíden színezett kő és halvány tégla, csúcsos vagy kerek ablakok, az utilitariánus külső elutasítása, az utóbbi évtizedek tanyastílusa.

És itt emberek is vannak. Nem sikerült mindannyiuknak bezárkózni a légkondicionálóval. Egy fiú biciklizik, átlós utakat vág a járdán. Van valami fura a biciklizésében, Nancy eleinte nem is jön rá, hogy micsoda.

Hátrafelé biciklizik. Ez az. A kabátja úgy szálldos körülötte, hogy az ember nem látja – Nancy nem látja –, mi nem stimmel.

Egy nő, aki ahhoz talán túl idős, hogy az anyja legyen – de nagyon ápoltnak és vonzónak látszik –, az utcán állva figyeli. Ugrókötelet tart a kezében, és egy férfival beszélget, aki kizárt, hogy a férje, ahhoz mindketten túlzottan szívélyesek.

Az utca kanyarodó zsákutca. Nem lehet továbbmenni.

Nancy a felnőttek szavába vágva elnézést kér. Azt mondja, egy orvost keres.

– Nem, nem – mondja. – Ne ijedjenek meg. Csak a címére van szükségem. Azt hittem, esetleg ismerik.

Aztán következik a gond, mikor rájön, hogy még mindig nem biztos a névben. Persze udvariasak ahhoz, hogy kimutassák a meglepetésüket, de nem tudnak segíteni.

A fiú odalendül, és kis híján mindhármukat elüti.

Nevetés. Semmi rendreutasítás. Tökéletes kis vadember, és ezek odavannak érte. Mindannyian megjegyzik, milyen szép este van, aztán Nancy visszafordul arra, ahonnan jött.

Csak épp nem megy végig, nem megy el a ravatalozóig. Ott egy kisutca, amit korábban nem vett észre, talán mert nincs leaszfaltozva, és nem gondolta, hogy egy orvos ilyen körülmények közt élne.

Járda sincs, a házak udvarát ellepi a szemét. Néhány férfi egy teherautó ponyvája alatt munkálkodik, és Nancy úgy véli, nem lenne jó megzavarni őket. Előrébb amúgy is megpillantott valamit.

Egy sövényt, ami egészen az utcáig húzódik. Elég magas, Nancy nem számít rá, hogy át fog látni fölötte, de úgy gondolja, majd átles a lombon.

Szükségtelen. Mikor a sövény mellé ér, azt tapasztalja, hogy a telek – ami körülbelül négy városi telekkel ér fel – teljesen nyitott az utca fele, amerről ő jön. Valami parknak tűnik, kockaköves, átlós ösvények keresztezik a nyírt és pompás gyepet. Az ösvények közt virágok özönlenek a fűből. Némelyiket ismeri – például a sötét arany és halványsárga százszorszépeket, a rózsaszín és piros szívű fehér lángvirágokat –, de ő maga nem nagy kertész, és itt csoportokban vagy futó fürtökben annyi a szín, hogy meg se tudja nevezni őket. Némelyik virág lugasba fut, a többi szabadon burjánzik. Ötletes, de nem kimódolt, még a szökőkút sem, amelyiknek a vize két méterre is felszökik, mire lezuhog egy sziklákkal körülvett medencébe. Nancy közben besétált az utcáról, hogy a hűvös pára lehűtse a bőrét, és talált egy kovácsoltvas padot, ahova leülhet.

Az egyik ösvényen feltűnik egy férfi, metszőollóval. Itt nyilván sokáig dolgoznak a kertészek. Bár az igazság az, hogy nem tűnik alkalmazottnak. Magas és nagyon sovány, fekete inget és szorosan a testéhez simuló nadrágot visel.

Nancy nem is gondolt rá, hogy ez más is lehetne, mint városi park.

– Hát ez csodaszép – kiáltja a férfinak a lehető legmagabiztosabb, elismerő hangján. – Csodálatos rendben tartja.

– Köszönöm – mondja a férfi. – Nyugodtan leülhet.

A hangja szárazságával Nancy tudtára adja, hogy ez nem park, hanem magánterület, és ő maga nem falubeli alkalmazott, hanem a tulajdonos.

– Engedélyt kellett volna kérnem öntől.

– Semmi baj.

A férfi gondterhelten lehajol, és megszagol egy virágot, amelyik az ösvényre hajolt.

– Mind a magáé? Az egész?

A férfi egy darabig még munkálkodik, aztán:

– Az egész.

– Tudhattam volna. Túlzottan eredeti, hogy nyilvános park legyen. Túlzottan szokatlan.

Nincs válasz. Nancy meg akarja kérdezni, szeret-e maga is itt üldögélni esténként. De inkább mégsem. A férfi nem tűnik könnyű embernek. Azok közé tartozik, akik – valószínűleg – épp erre büszkék. Nancy mindjárt megköszöni, és föláll.

De ehelyett a férfi jön oda, és leül mellé. Úgy beszél, mintha kérdeztek volna tőle valamit.

– Tulajdonképpen csak akkor érzem jól magam, ha valami hasznosat csinálok – mondja. – Ha leülök, nem szabad sehova se néznem, mert mindjárt meglátok valami feladatot.

Nancy rögtön tudhatta volna, hogy olyan férfi, aki nem szereti az évődést. De ő kíváncsi.

Mi volt itt korábban?

Mielőtt megépítette a kertet?

– Egy kötőgyár. Minden ilyen kis helyen volt valami hasonló, akkoriban még meg lehetett élni éhbérből. De aztán az is kevesebb lett, és jött egy nagyvállalkozó, aki úgy gondolta, idősek otthonát épít belőle. Volt akkor valami gond, nem kapott engedélyt a várostól, úgy gondolták, jön majd egy csomó öregember, ami nagyon lehangoló lesz. Úgyhogy az illető felgyújtotta vagy lebontotta, már nem is tudom.

Tehát nem idevalósi. Még Nancy is tudta, ha itteni lenne, soha nem beszélne ilyen nyíltan.

– Nem vagyok idevalósi – mondja a férfi. – De volt itt egy barátom, és mikor meghalt, eljöttem, hogy túladjak a telken, és továbbálljak. De aztán olcsón megszereztem, mert a nagyvállalkozó úgy hagyta itt, mint egy krátert, és mindenkinek bántotta a szemét.

– Sajnálom, ha úgy tűnik, hogy faggatom.

– Semmi baj. Ha nincs kedvem valamit elmagyarázni, akkor nem fogom.

– Még soha nem jártam itt – mondja Nancy. – Persze, hogy nem, különben feltűnt volna ez a hely. Erre sétáltam, kerestem valamit. Úgy gondoltam, könnyebben megtalálom, ha leparkolok, és gyalog jövök. Voltaképp egy orvosi rendelőt keresek.

Elmagyarázza, hogy nem beteg, csak van egy időpontja másnapra, és nem akar reggel rohanva keresgélni. Aztán elmeséli, hogy leparkolt, és meglepve látta, hogy az orvos neve, akit keres, sehol nincs feltüntetve.

– A telefonkönyvben sem nézhettem meg, hiszen tudja, hogy mostanában már mindenhonnan eltűntek a telefonfülkék meg a telefonkönyvek. Vagy ha mégis talál az ember, akkor a közepe van kitépve. Kezdek nagyon ostobának tűnni.

Megmondja a férfinak az orvos nevét, de ő azt feleli, nem ismerős.

– Az az igazság, hogy én nem járok orvoshoz.

– Biztos nincs is rá szüksége.

– Á, azt nem mondanám.

– Mindenesetre ideje visszamennem az autómhoz.

A férfi feláll vele együtt, és azt mondja, elkíséri.

– Hogy el ne tévedjek?

– Nem egészen. Esténként igyekszem kinyújtóztatni a tagjaimat. A kerti munkától az ember összegörnyed.

– Biztos vagyok benne, hogy van erre az orvosdologra valami logikus magyarázat. Nem szokott arra gondolni, hogy régebben több mindenre volt logikus magyarázat, mint manapság?

A férfi nem válaszol. Talán a halott barátjára gondol. A kerttel talán a halott barátjára emlékezik.

Nancy ahelyett, hogy kínosan érezné magát, amiért ő beszél, a férfi pedig hallgat, valami frissességet érez, valami furcsa megnyugvást.

Továbbsétálnak, és egy lélekkel sem találkoznak.

Hamarosan elérik a főutcát, az egészségügyi intézmény már csak egy saroknyira van. A látványa valahogy nyugtalanítja Nancyt, nem is tudja, miért, aztán rájön. Egy abszurd, de zavaró gondolata támad, amit az épület látványa vált ki. Mi van, ha a helyes név, az a név, amiről azt állította, hogy nem találta, végig ott várt. Szaporábban lépked, érzi, hogy reszket, és aztán mivel elég jó a szeme, elolvassa a két hasznavehetetlen nevet, mint korábban.

Úgy tesz, mintha azért sietett volna előre, hogy megnézze a kirakat kínálatát, a porcelánfejű babákat, az antik korcsolyákat, éjjeliedényeket és a máris rongyos takarókat.

– Szomorú – mondja.

A férfi nem figyel oda. Azt mondja, eszébe jutott valami.

– Ez az orvos… – mondja.

– Igen?

– Nem lehet, hogy az otthonban dolgozik?

Már újra sétálnak, elmennek egy csoport fiatal mellett, akik a járdán ülnek, és az egyikük annyira kinyújtja a lábát, hogy ki kell kerülniük. A mellette jövő férfi észre sem veszi őket, bár közben elhallgat.

– Otthonban? – kérdi ő.

– Nyilván nem vette észre, ha az autópálya felől jött. De ha a tó felé hagyja el a várost, akkor elhalad mellette. Alig egy kilométer. Elhagyja a sóderhalmot az út déli oldalán, és ott lesz, kicsit odébb, a túloldalon. Nem tudom, van-e bentlakó orvosuk, de logikus volna, ha lenne.

– Igen, ha lenne – mondja –, az logikus volna.

Aztán reméli, a férfi nem gondolja, hogy szándékosan utánozta, kigúnyolja. Igaz, hogy szeretne vele tovább beszélgetni, tréfa ide vagy oda.

De most következik egy újabb probléma – végig kell gondolnia, hol lehet a kulcsa, mint oly gyakran, mielőtt beülne a kocsiba. Rendszeresen aggódik, nem zárta-e be a kocsiba, nem ejtette-e el valahol. Érzi, hogy közelít a jól ismert, kimerítő pánik. De aztán megtalálja a kulcsot a zsebében.

– Egy próbát megér – mondja a férfi, és ő egyetért.

– Bőven van hely lefordulni az útról és körülnézni. Ha van odakint állandó orvos, akkor nincs értelme, hogy feltüntesse a nevét a városi rendelőben. Vagy akár orvosnő, az is lehet.

Mintha a férfi sem várná annyira, hogy elváljanak.

– Meg kell köszönnöm magának.

– Csak megérzés.

A férfi tartja az ajtót, míg Nancy beszáll, aztán bezárja, és ott vár, míg Nancy be nem kanyarodik a megfelelő irányba, közben integet.

Mikor Nancy már kifelé hajt a városból, meglátja a férfit a visszapillantó tükörben. Épp lehajol, és azokkal a fiúkkal vagy fiatalemberekkel beszél, akik a járdán ültek, háttal a bolt falának támaszkodva. De akkor annyira levegőnek nézte őket, hogy Nancyt meglepi, amikor látja, hogy beszélget velük.

Talán valami megjegyzés, valami poén az ő bizonytalanságáról, butaságáról. Vagy csak a koráról. Megjegyzés róla, ezzel a nagyon rokonszenves férfival.

Előbb még arra gondolt, hogy a falu felé jön majd vissza, hogy újra köszönetet mondjon neki, és beszámoljon róla, hogy megtalálta-e az orvost. Csak lelassítana, nevetne, és kikiáltana az ablakból.

De most úgy gondolja, a part menti utat választja, és nem kerül elé többet.

Felejtsük el. Látja, hogy közeledik a sóderhalom, figyelnie kell, merre is megy.

Ahogy a férfi megmondta. Egy tábla. A Tópanoráma Pihenő Otthon hirdetése. És innen csakugyan panoráma nyílik a tóra, egy halványkék vonal a látóhatár mentén.

Tágas parkoló. Egyetlen hosszú épületszárny, láthatóan különálló fülkékkel, vagy legalábbis jókora szobákkal, mindegyikhez kis kert vagy ülőhely tartozik. Előttük rácsos kerítés, elég magas, az elkülönülés vagy a biztonság érdekében. Bár most, hogy Nancy jobban megnézi, senki sincs odakint.

Még szép. Az ilyen intézményekben korán fekszenek.

Nancynek tetszik, hogy a rácsban van némi fantázia. Az utóbbi évtizedekben a nyilvános épületek is megváltoztak, akárcsak a magánházak. Eltűnt a könyörtelen, sivár külső – az egyetlen, amit fiatalkorában engedélyeztek. Most itt parkol egy derűs építmény előtt, ami vendégszeretetről, vidám szertelenségről árulkodik. Biztos lenne, aki hamisnak tartaná, véli Nancy, de nem épp erre van szükség? Az a sok üveg biztosan feldobja az idősek kedélyét, sőt, talán azokét is, akik esetleg nem idősek, csak lerobbantak.

Egy gombot keres, hogy megnyomja, vagy csengőt, ahogy az ajtó felé sétál. De nincs rá szükség – az ajtó magától kinyílik. És ahogy Nancy belép, még jobban kitágul, magasabb lesz a tér, az üveg kéken ragyog. A padló csupa ezüstös kővel van lerakva, amilyenen a gyerekek szeretnek korcsolyázni, és Nancy egy pillanatra elképzeli, ahogy a betegek csúszkálnak és siklanak örömükben, és ettől az ötlettől felderül a szíve. Persze nem lehet olyan csúszós, mint amilyennek látszik, hiszen nem lenne jó, ha az emberek kitörnék a nyakukat.

– Én nem mertem kipróbálni – mondja magában elbűvölő hangon valakinek, talán a férjének. – Nem lett volna jó, ugye? Ott találtam volna magam az orvos előtt, pont az előtt, aki a szellemi képességeim erejét készült felmérni. És akkor mit mondhatott volna?

Ebben a pillanatban sehol egy orvos.

Hát, hogy is lehetne, igaz? Az orvosok nem ülnek a pult mögött, hogy várják, amíg megjelenik egy beteg.

És Nancy nem is konzultációra jött. Újra el kell majd magyaráznia, hogy csak a másnapi időpontja helyét és idejét akarja ellenőrizni. Ebbe már eléggé belefáradt.

Van egy derékig érő lekerekített pult, sötét faburkolata mahagóninak tűnik, bár valószínűleg nem az. Pillanatnyilag nem ül mögötte senki. Már nincs félfogadás persze. Nancy csengőt keres, de nem talál. Aztán megnézi, nincs-e valahol kiírva az orvosok neve, vagy legalább az ügyeletes orvosé. Ilyet sem talál. Az ember azt hinné, van valami módja, hogy valakit el lehessen érni, bármilyen késő legyen is. Valaki csak ügyel egy ilyen helyen.

A pult mögött sincs semmi fontos kacat. Se számítógép, se telefon, se papírok, se nyomogatható színes gombok. Nancy persze nem tud teljesen a pult mögé férni, talán van valami zár, vagy valami retesz, amit nem vesz észre. Egy gomb, amit a recepciós elér, ő meg nem.

Lemond egy pillanatra a pultról, és alaposabban körülnéz ezen a helyen, ahová került. Hatszög alakú, a falakon ajtók. Négy ajtó – az egyik a széles ajtó, amelyik a fényt és a látogatókat engedi be, a másik egy hivatalos és privát ajtó a pult mögött, nem olyan könnyen megközelíthető, a maradék két, teljesen egyforma, egymással szemközti ajtó nyilván a hosszú szárnyakba vezet, a folyosókra és a szobákba, ahol a bentlakók vannak elszállásolva. Mindnek van felső ablaka, és az ablaküveg elég tisztának tűnik, bárki átláthat rajta.

Nancy odamegy az egyik talán megközelíthető ajtóhoz, és bekopog, aztán megpróbálja a kilincsgombot is, de nem tudja megmozdítani. Be van zárva. És az ablakon sem lát át rendesen. Közelről az üveg hullámos és torzít.

A szemközti ajtón pontosan ugyanez a gond az üveggel és a kilincsgombbal.

A cipőkopogása a padlón, a trükkös üveg, a fényezett gombok használhatatlansága jobban a kedvét szegte, mint amennyire szeretné bevallani magának.

De nem adja föl. Újra megpróbálja az ajtókat ugyanabban a sorrendben, és ezúttal teljes erőből meg is rázza a gombokat, sőt kiált is:

– Hahó? – a hangja először hétköznapi és buta, aztán sértett, de nem reménykedőbb.

Bepréseli magát a pult mögé, és azt az ajtót is megdöngeti, gyakorlatilag reménytelenül. Még kilincs sincs rajta, csak kulcslyuk.

Nincs mit tenni, csak kijutni innen és hazamenni.

Minden nagyon vidám és elegáns, gondolja Nancy, de még csak nem is tesznek úgy, mintha a közösséget szolgálnák. Persze a bentlakókat vagy betegeket vagy aminek nevezni akarjuk őket, már korán ágyba dugják, a jól ismert történet, bármennyire ragyogóak is a körülmények.

Még ezen gondolkozik, miközben meglöki a bejárati ajtót. Túl súlyos. Újra meglöki.

Újra. Meg se mozdul.

Látja odakint a szabadban a virágcserepeket. Az úton elsuhan egy autó. A szelíd esti fények.

Gondolkoznia kell.

Sehol nem ég a villany. Hamarosan besötétedik. A kinti világosság ellenére itt mintha máris sötétedne. Senki nem fog jönni, már mind elvégezték a feladatukat, legalábbis azokat a feladatokat, amik idekötötték őket az épület innenső felébe. Akárhol is tartózkodnak most, már ott maradnak.

Kinyitja a száját, hogy kiáltson, de úgy tűnik, egy hang sem jön ki a torkán. Egész testében remeg, és bárhogy próbálja, nem tudja a levegőt leszívni a tüdejébe. Mintha eltömítődött volna a torka. Fuldoklás. Tudja, hogy másképp kell viselkednie, sőt mi több, máshogy kell hinnie. Nyugalom. Nyugalom. Lélegezz. Lélegezz.

Nem tudja, hogy régen tart-e a pánik, vagy csak rövid ideje. A szíve kalapál, de most már mindjárt biztonságban lesz.

 

Van itt egy Sandy nevű nő. A kitűzőjére is rá van írva, meg Nancy amúgy is ismeri.

– Na most mit csináljunk magával? – kérdezi Sandy. – Csak bele akarjuk dugni a hálóingébe. Maga meg úgy küzd, mint egy csirke, amelyik fél, hogy megeszik vacsorára. Nyilván álmodott valamit – mondja. – Hát miről álmodott?

– Semmiről – mondja Nancy. – Arról, amikor még a férjem is élt, én meg vezettem még.

– Szép kocsijuk volt?

– Egy Volvo.

– Látja? Vág az esze, mint a borotva.

 

MESTERHÁZI MÓNIKA fordítása