„Tar Sándor ma már nem számít jeles magyar írónak, egyáltalán semmilyen írónak nem számít (persze vannak páran, és főhajtás előttük, akik ma is őrzik emlékét, de az úgynevezett kánonból kiesett, pedig nagyon is benne volt még tíz éve)”. E szavakat 2011-ben írta le Bán Zoltán András^[1] – egy évvel később pedig, egyértelműen elfogadva a Tar-életmű mai helyzetének releváns leírásaként, ezt az idézetet választotta tanulmánya kiindulópontjául Deczki Sarolta.^[2] Egy szerző pozíciója aligha tekinthető persze objektív ténynek^[3] – az efféle kijelentések pedig nyilvánvalóan nem csupán leírják, de formálják is az életművek megítélését: eltűnésük vélelmezéséből egyenesen következnek a korpusz egészét átfogni igyekvő újrafelfedező gesztusok, amelyek Deczki dolgozatát is jellemzik. Tar Sándor prózája tehát távolinak és idegennek mutatkozik ebből a perspektívából – okkal támadhat azonban az a benyomásunk, hogy nem annyira fordulatot jelent ez, mint inkább a korábbi Tar-recepció túlnyomó hányadát is jellemző attitűd újraalkotását-folytatását. Hiszen az életmű a kilencvenes években – ahogy ezt később többen tudatosították^[4] – hangsúlyosan mint kivétel kanonizálódott: Tarról beszélve ma már azzal a kritikatörténeti jelentőségű ténnyel is muszáj szembenézni, hogy a pozícióját meghatározó írások igen jelentős hányada gyökerezett abban az előfeltevés-rendszerben, mely a magyar irodalmat alapvetően egyvágányúnak és időben egyenesen előrehaladónak gondolta;^[5] a különböző prózanyelvekben tehát nem adott szemszögből többé vagy kevésbé problematikusnak látszó világszemléleti-ideológiai alternatívákat látott, hanem egy fejlődési sor temporális indexszel ellátható tagjait,^[6] ami ráadásul a nem e vágányra illeszkedő hagyományvonalak leértékelését (elfelejtését) is magával hozta.^[7] Így alakulhatott ki egy viszonylag homogén kortárs irodalom képzete, melynek másikjaként vált érzékelhetővé Tar Sándor prózája – ez a szembeállítás pedig a sajáttól való eltérés okának tekintett tényezők hangsúlyossá válásához vezetett: a recepció viszonylag állandónak mondható jellegzetessége például, hogy jóval élénkebben érdeklődött a novellák különlegesnek érzett közege, mint partikuláris cselekménye iránt. A differentia specifica pedig – amit elősegített, hogy legélénkebben fogadott novelláskötetei (A te országod, Nóra jön) válogatások is voltak – fokozatosan ráíródott az életmű egészére, majd a szerzői reprezentációra is. Tar kritikusai számára viszonylag gyorsan és egyértelműen a harmincas évek „őstehetségeinek” strukturális analogonjává vált,^[8] amennyiben a műalkotás épp úgy nem tűnt véget érni a szöveg határán, mint az ő esetükben: afféle performanszként látszott folytatódni a szerző élettényeiben, a szerző szociális helyzetének és megélhetési viszonyainak emlegetése (éles ellentétben más szerzőkkel, akiknek vélhetően szintén volt szociális helyzetük, és ugyancsak pénzből éltek, ám ezek a témák a közbeszédben jobbára tabu alá esnek) a recepció gyakran visszatérő szólama lett, a besúgóügy az életmű megítélésének sarokköveként tűnhetett fel – a szövegek maguk pedig ilyen módon egyre inkább tünetnek látszottak, nem pedig műnek.^[9]

Tar prózájának értékelése ekképpen visszatérő módon egy átfogó, az egész jelenséget értelmező gesztus megragadásának, majd e gesztus értéke elismerésének vagy hitelessége kétségbevonásának útját járta: ennek tehát legutóbbi példája csupán Deczki idézett tanulmánya, mely – laudatív tónusban – a szociográfia műfaja alá igyekszik befoglalni az életművet, a szociográfiát pedig mint a valóságot, „magát a dolgot” megragadni igyekvő társadalmi fenomenológiát írja le, amelynek „feladata és szerepe is a képviselet” – azon rétegé, mely „nem tud szót emelni magáért, és kiállni érdekeiért”, a szerző szerinte „ennek a rétegnek a szociográfusa. A hajdúsági parasztoké valamint a debreceni és endékás munkásoké.” Ez utóbbi kifejezések denotátuma tehát egyfelől valóságos, másfelől pedig alapvetően egységes: az egyes szövegek mind mint a nagy egész, a réteg reprezentálásához hozzájáruló részletek tűnnek fel e bemutatásban; értéküket éppen az egyedi és az általános közötti átjárás lehetősége biztosítja, az tehát, hogy azok a valódi munkást vagy a valódi parasztot mutatják fel a hallgatás vagy a hamis ideológiák ellenében. Ez a leírás természetesen Tar recepciójának régi és tartós szólamát jelenti: számos kritikában találhatjuk annak nyomát, hogy az értelmező a szövegbeli figurákat egy magasabb kategória reprezentánsainak tekinti, és ezen az alapon voltaképpen megfeleltethetőnek tartja őket egymással, ilyen módon pedig a szövegeket is közös nevezőre hozhatónak látja;^[10] még a Tar-hősök atipikusságára figyelmeztető Szilágyi Zsófia is olyan tulajdonságként írja le ezt, mely közös a Tar-hősökben^[11]. És természetesen e tendencia összefoglalásaként szokás idézni a Tar kanonizációjának mottójává vált Esterházy-mondatot is: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”^[12] A mód, ahogyan e mondatot használni szokták, jól összefoglalja ezen értelmezési irány alapvető jellemzőit: az írások tárgya nem mi vagyunk, hanem ők, miközben mi fenntartjuk a jogot annak megítéléséhez, mi számít beszédnek, s mi nem, hiányát az ő közös tulajdonságuknak tekintjük, a szövegek olvasása során pedig mindenekelőtt a helyettük beszélés és a tőlük hozzánk való közvetítés gesztusát kell értékelnünk.

Nem túlzottan nehéz azonban olyan szöveghelyeket találnunk, melyek alapjaiban teszik kérdésessé e mondat használhatóságát:

„Azt mondja, nincs nőismerőse, folytatta Hujdár. Hány éves is vagy te, Vízipók fiam? Ti-ti-tizennyolc. Ti-ti-ti, utánozta Kelemen grimasszal, ti-ti-ti. Nem gondoltál még arra, hogy elmehetnél morzézni? Most nem erről van szó, mondta Hujdár. Egy nőt kell neki szerezni. Nőt, mondta Kelemen, és alulról nézett Hujdárra, akinek még van teje, mi? Na, menjetek innen. Hujdár komolyan beszélt, keze a fiú vállán. Na, ezt majd megbeszéljük.” (Vízipók, 38.)^[13] „De ne-nekem ne-ne… Pofa be, torkolta le a fiút Kelemen, mindjárt nyakon verlek.” (Vízipók, 40.) „A fiú nevetgélve csutakolta magát, időnként hatalmasat sóhajtva. E-e-egyszer át kell e-e-esni rajta, nem igaz, kérdezte, mintegy önmagát bátorítva. I-i-igaz, mondta neki Kelemen szeretettel. Te-te-etszett telefonálni? Tetszettem, mondta az öreg.” (Vízipók, 42.)

A beszédre való képesség problémája itt nem a szöveg tárgya és a szöveg befogadója közötti tengelyen jelentkezik, hanem a szereplői szólamok közötti eltérésben, ráadásul hatalmi implikációi is világosak: ha nem a szöveg keretfeltételeiről, hanem a szövegről magáról akarunk beszélni, akkor erről a különbségtételről nem feledkezhetünk meg. Ez az egyetlen mozzanatnyi differenciálódás pedig rögtön kétségessé teszi az általánosíthatóságot, hiszen a részben beszédproblémái miatt alárendelt szerepbe kerülő Vízipók ugyanúgy munkás, mint a részben beszédük révén dominánssá váló Kelemen vagy Hujdár. A recepción végigtekintve úgy tűnik, hogy a reprezentativitást hangsúlyozó olvasásmódot az életút-elbeszélés típusú szövegekre fordított kitüntetett figyelem és a novellisztikus darabok hős–környezet-séma alapján történő értelmezése^[14] segített fenntartani, hiszen ezen a módon az azonos kategóriába tartozó alakok közötti különbségek és konfliktusok, egyáltalán: az ábrázolt társadalmi (mikro)környezet strukturáltsága háttérben maradhatott egyetlen kiemelt figura jellemzőnek tekintett helyzetének értelmezése során. Ez a megközelítés azonban nem csupán önmagában problematikus, de maga után vonhatja a rendszerváltás előtt született szövegek általános érdektelenné válását is, hiszen ha a szövegekben elsősorban szimbolikus gesztusok ismételgetését látjuk, azok relevanciájának elmúltával a szövegek is lejárt szavatosságúvá válnak.^[15]

Az az értelmezési irány azonban, amely korábban kísérletet tett az életmű kiszabadítására ezen redukció köréből, ugyancsak kevéssé mutatkozott érzékenynek az efféle distinkciók iránt: a rendszerváltás, tehát az ellenzéki szerep legitimációjának elenyészése után meginduló (újra)kanonizálás másik meghatározó stratégiájának a „szociografikus” jelleg kétségbevonása-tagadása bizonyult. Tar prózájának a szociográfiához való viszonya igen ellentmondásos: a klasszikus harmincas évekbeli Magyarország felfedezése-kötetekhez hasonlítható, okadatoló-értekező stílusú írása nincsen; ám tény, hogy felfedezése a Mozgó Világ szociográfiapályázatához kapcsolódott, vagy hogy szerzője volt a Folyamatos jelen című (Fiatal szociográfusok antológiája alcímű) kötetnek – nyilvánvaló tehát a szó jelentésének elmozdulása-kitágulása, ami az egyértelmű meghatározhatóságot – mint általában – illúzióvá teszi. A recepció dilemmája azonban nem műfaji jellegű volt elsősorban: meghatározóvá a szociográfia vagy irodalom dichotómiája vált, ami jól mutatja, hogy a fő tétet az irodalmiság határainak megvonása jelentette. Kritikusok egy jelentős csoportja azzal igyekezett bizonyítani az életmű irodalmon belüli helyzetét, tehát értékességét, hogy az olvasás fókuszát általában a szövegekben megképződő szubjektumok társadalmi meghatározottságáról is elmozdította, és ehelyett valamilyen általánosabb, leggyakrabban ontológiainak vagy egzisztenciálisnak mondott síkon rögzítette:^[16] „a nyolcvanas évek elején a szegénység irodalmi vagy szaktudományos rögzítése a politikai rendszer propagandájának nyílt kétségbevonását jelentette, a befogadói közeg is érzékenyebb volt mindennek a szociológiai vetületére, mint egzisztenciális tartalmára. […] az elbeszélésekben felsejlett egy megváltozhatatlannak tűnő, létszemléleti jellegű rend képzete […] novelláira általánosan érvényes maradt – ez a vonás csak jellegzetesebbé vált –, hogy az egzisztenciális vetületek és az archetipikus emberi viszonylatok állnak bennük az előtérben, s ehhez képest a szociológiai közeg ábrázolása másodlagos […] az ábrázolandó világ partikuláris rekvizitumai megőrzik nála eszközjellegüket, s Tar még az implicite nyilvánvaló politikai következtetéseket sem aknázza ki. Erősebbnek bizonyul az antropológiai-egzisztenciális részvét” – írta például Szilágyi Márton. ^[17] Ezek az írások tehát egyúttal azt is sugallták, hogy az autentikus irodalom körébe azon szövegek számíthatnak, melyeknek voltaképpeni tárgyai transzhistorikus létezők – ami egyúttal persze azt is jelenti, hogy az emberi szubjektum lényegét alapvetően a történelem és a társadalom alakítóerejétől függetlenként gondolták el. Tar szövegeit tehát olyan módon látták megmenthetőnek, hogy alakjait még radikálisabban esszencializálták: a szegény vagy éppenséggel az ember reprezentánsává téve meg őket.^[18] Ez az érvelésmód nyilvánvalóan a rendszerváltás körül már általános érvényűvé vált, a marxizmus ellenében kidolgozott, az embert csupán „absztrakt individualitásában” értelmezni igyekvő kulturális ideológiák függvényének tekinthető;^[19] az a tapasztalat azonban, melyet maguk a Tar-szövegek közvetítenek, sokkal inkább tűnik számomra ezen ideológiák mélyreható provokációjának, mintsem kézreálló illusztrációjának.

Rögtön az első novella esetében ugyanis, amellyel az olvasó a Mért jó a póknak? című kötetben találkozik, kérdésessé válhat, értelmezhető-e egyáltalán a társadalmi meghatározottság és a belső strukturáltság figyelmen kívül hagyásával – hiszen a Csóka legfontosabb történetszervező elvét éppen ezek látszanak jelenteni, a cselekmény legtöbb mozzanata elkülönüléseket artikulál: a „cigány” és „nem-cigány” munkások, a „cigány” munkások és a „nem-cigány” sportolók, a nő és férfi munkások, a rokkant és egészséges munkások, a fiatal és öreg munkások, a fogatlan, „mindenki” által csúfolt Misi, és az őt csúfolók, a téeszelnök apa és munkásnak álló lánya stb. közötti különbségek és konfliktusok lényegileg határozzák meg a szöveg által reprezentált világot. Ezek a differenciák olyan alapvetők, hogy bármely alárendelés egy magasabb kategória alá csak a szöveg ellenében lehetséges, a szöveg felől tekintve a munkás, a szegény vagy az ember mind „defiguráló figuráknak”^[20] látszanak. Ha pedig a szövegek elrendezését^[21] is figyelembe vesszük, fel kell figyelnünk arra az erőteljes ajánlatra, mely a kötet terét a szerelem/szexualitás témája felől mutatja megközelíthetőnek: a Csóka, a Vízipók és a Vasforgácsok központi konfliktusát egyaránt ez motiválja. Ezen a nyomon haladva pedig, úgy látom, a szövegek értelmezése a férfiszerepek elemzését kínálja fel és kényszeríti ki új hozzáférési pontként e prózához – mely megközelítést ma nem sokkal kevésbé látszik elhanyagolni a magyar irodalomtudomány, mint mikor Horváth Györgyi néhány éve megállapította annak szinte teljes hiányát.^[22] Ez a cikk röviden össze is foglalja az esszencialista-normatív férfiasságkoncepciók ellenében kidolgozott kritikai férfikutatás alapvető kiindulópontjait: „A férfi-szerep […] nem univerzális adottság, hanem történetileg és kulturálisan eltérő társadalmi konstrukciók függvénye […] férfiszerepek sokasága van, melyekhez a férfiszubjektumok igen változatos módon viszonyulhatnak […] az ún. »hagyományos férfiszerep« (avagy a maszkulinitásnak egy adott helyen és időben éppen domináns társadalmi értelmezése) […] inkább norma vagy szerep-elvárás: azaz olyasvalami, melyhez a férfi szubjektumok az egyéni élet szintjén változatos módon viszonyulhatnak […] az identitásokat plurálisan kell érteni, és azokat a különféle személyes, szubjektív (de társadalmilag-diszkurzívan determinált) megélési módokat, egyéni konfigurációkat tanulmányozni, melyek egy adott helyen, adott időben és adott társadalmi rétegben cirkuláló maszkulinitás-értelmezésekhez kapcsolódnak”.

Ezen belátások nélkül, azt gondolom, nehéz lenne elszámolni a Csóka címszereplőjének tragédiájával: az az állítás, hogy a végül valószínűleg öngyilkosságot elkövető Csóka a szegénység vagy az etnikai diszkrimináció áldozata lenne, aligha tekinthető a novella kielégítő interpretációjának – hiszen a szövegben egész sora jelenik meg „munkásként” és/vagy „cigányként” azonosítható, ám tovább élő alakoknak. A novella elején feltűnő „három férfi” nyilvánvalóan nem tekinthető problémátlanul pusztán munkásnak, hiszen „cigányként” való identifikálásuk a többi munkás részéről kizáró-elhatároló mechanizmusokat indít el: számon tartják („3. CIG.”, 7.), elkülönítik („ezen az emeleten meg alattunk mi vagyunk csak”, 8.), provokálják („valahonnan lentről röhögés szabadult el, lábdobogás, koherók, mi van, beszartatok, a brazil anyátokat!”, 8.), veszélyeztetik őket. Az etnikai alapon elkülönítettek azonban korántsem képeznek homogén csoportot: a szöveg a szemközt fürdőző nők meglesésének közös, csoportképző rituáléján keresztül mutatja be emeletüket, felmutat azonban olyan figurákat is, akik nem vesznek részt ebben. Misi a távoli meztelen testek helyett egyetlen (felöltözött) lánnyal szemez, az Öreg másfajta viselkedésmód felé szeretné terelni a férfiakat, Ipoly, Horog és Csóka a leskelődés helyett átmásznak a másik szárnyra, ahol megerőszakolnak egy nőt, valaki pedig sejthetően homoszexuális aktust folytat. A közös rítusban való részvétel vagy távolmaradás olyan cselekedetnek tekinthető tehát, melyen keresztül a csoport jelentős része által osztott norma elfogadása vagy elutasítása fejeződik ki: ez a norma egy nyilvánvalóan összetett viselkedési és ideológiai rendszer, melynek része a diffúz tárgyú heteroszexuális vágy nyílt hangsúlyozása és ugyanakkor a munkásszálló represszív, a vágykielégítést megakadályozó szabályrendszerének elfogadása. A távolmaradók ennek a normának különböző aspektusait utasítják el: Misi a tárgy felcserélhetőségét, az Öreg a vágy kifejezését, Csókáék a repressziót, a nyöszörgők a heteroszexualitást. A kívánatos viselkedésre vonatkozó ezen elképzeléseket, mivel nemi (szexuális és gender) vonatkozásuk nyilvánvaló, okkal tekinthetjük alternatív maszkulinitásokat meghatározó tényezőknek. Azok azonban összességében ennél összetettebb morális rendszerekként működnek, a szöveg által színre vitt konkrét cselekvéseken és kizárt lehetőségeken keresztül artikulálódó – tételesen aligha felsorolható – komponenseik együttállásai határozzák meg a különböző egyéni és csoportidentitásokat: Csóka, Horog és Ipoly az előbb látott módon osztoznak abban, hogy az institucionális-törvényi kényszereket hangsúlyosan nem tekintik magukra nézve érvényesnek (lásd még a nem pénzszerzésre irányuló, csupán játékszerű pénztárcalopást: 16.), az erőszakos vágykielégítést pedig elfogadhatónak gondolják – ám például abban, hogy az azonnali vagy az elhalasztott agresszió-e a célravezetőbb, már véleménykülönbség van közöttük („Horog ugrott, Ipoly azonban visszarántotta, hagyd, mondta, lesz itt idő mindenre.”, 7.). Efféle, bár ennél természetesen jóval mélyrehatóbb különbség az is, ami Csókának a hármas csoportból való végleges kiszakadását okozza: az eljegyzés felbontása – amire Csóka menyasszonya felbukkanásakor kísérletet tesz, mivel a megerőszakolt lánnyal, Annával szeretne kapcsolatot kezdeni – tolerálhatatlan normaszegésnek bizonyul a többiek szemében.^[23] Mindez jól mutatja ennek a morális rendszernek a rétegzettségét is, hiszen a különböző státuszú nők esetén gyökeresen eltérő viselkedésmintákat mutat megengedhetőnek – e státuszok között pedig csak Csóka látja lehetségesnek az átjárást.

A férfiasság alternatív kódjaira fordítandó figyelem azonban nem implikálja azt, hogy az identitást meghatározó egyéb tényezők ne lennének relevánsak. Csóka történetét a novella egy izoláció történeteként viszi színre, csoportkötődései ellehetetlenülésének folyamatát követve végig: a szűkebb és tágabb társadalmi térben egyaránt működő etnikai diszkrimináció^[24] határozott kizárás. Csóka számára pedig a diszkriminatív csoport alternatívájaként kiépíteni kívánt kapcsolat (az Annával való viszony – aki iránti érdeklődésében alighanem felfedezhető az etnikai meghatározottság) is megvalósíthatatlannak bizonyul. Anna tőle független hatalmak beletörődő kiszolgáltatottjaként jelenik meg a szövegben: ez jellemzi megerőszakolásakor (22.) és Csóka visszatérésekor (26.), végül pedig ez határozza meg kapcsolatuk ellehetetlenülését is (32., 35.). A lány szociális helyzetét egy nemi szerepre vonatkozó morális ideológia határozza meg^[25] – a számára lehetséges nemi szerepek körét pedig nem utolsósorban szociális helyzete korlátozza. Az olvasás során tehát lehetetlenné válik az identitásra irányuló figyelem fókuszát kizárólag az osztálystátusz, a nemi meghatározottságok, az etnicitás stb. területén kijelölni – a novella sokkal inkább azok összefonódottságának, egymást átszelő jellegének tapasztalatát látszik közvetíteni, miközben egyetlen tényezőt sem mutat egyértelműen determinatív erejűnek: innen nézve különösen jelentős, hogy a szöveg hangsúlyosan eldönthetetlenül hagyja, hogy kik s miért verik meg Csókát a szöveg végén (és így azt is például, hogy van-e annak etnikai motivációja); de hasonlóképpen nem látszik lehetségesnek ezen tényezők ignorálása sem. A novella egy pontján Csóka az egyik portással beszélget, aki „megrokkant”, „régi betonos”, és fáj a foga: „Sanyi bácsi, kérdezte Csóka aztán, miért nem szeretik a cigányokat? Miért, engem ki szeret, kérdezte a portás, engem se szeretnek. Még az úristen se, láthatod rajtam. Akkor meg? Csóka sóhajtott.” (29.) A két szereplőt bizonyos értelemben vitathatatlanul összekapcsolja a szenvedés – helyzetüket azonosnak tekinteni azonban cinizmusnak, de legalábbis érzéketlenségnek tűnne: Csóka sóhaja számomra leginkább annak (ironikus) jeleként olvasható, hogy a partikuláris meghatározottságoktól eloldott absztrakció (melyre a Tar-recepció jelentős hányada figyelmét korlátozta) aligha írhatja le kielégítően e figurák helyzetét.

A maszkulinitás kérdésének fontosságára a következő szöveg, a Vízipók irányítja a figyelmet. A novella cselekményét címszereplőjének a csoporton belül problematikussá váló helyzete motiválja, melyet itt is egy nemi jellegű elvárásrendszer látszik meghatározni.^[26] A „fejletlen, csenevész”, dadogó Vízipók a történet kezdetén is speciális pozícióban tűnik fel: érintkezése a többiekkel alárendeltségét sugallja – viszonyuk lényege azonban viccként, imitált agresszióként is olvasható, ez az olvasat pedig határozottan a szeretetteli közegként bemutatott csoporton belül mutatná a helyét; míg ellenkező esetben megbélyegzettnek kellene látnunk.^[27] Hiszen a csoport itt is erőteljes normalizáló hatalommal bír, stigmatizálva vagy letiltva a normába ütköző attitűdöket és cselekedeteket (37.), a szeretet illúzióját kínálva a megfelelésért cserébe, ilyen módon elérve Vízipók alárendelődését is.^[28] A novella további részében egy beugratás kapcsán voltaképpen az ambiguus viszony értelmezése, és ezen keresztül a fiú csoporton belüli vagy kívüli pozíciója válik kérdéssé; a szöveg pedig ezúttal a többiek intencióival kapcsolatban őriz meg eldönthetetlenségeket (44., 46.), képlékenynek mutatva a határt a humoros-integráló és támadó-kizáró jellegű aktusok között – ezúttal is azt téve csupán világossá, hogy Vízipók, akit a beugratás szociális helyzetében is érzékenyen érintett (43.), pozícióvesztésként, izolációként élte azt át: ő az öngyilkosság helyett a valószínűsíthető gyilkosságot választja válaszul. A harmadik novellában, a Vasforgácsokban pedig nem a csoport válik kirekesztővé, hanem a Gyurifiú nevű figura helyezi magát kívül azon azáltal, hogy az addig az üzem minden (férfi)munkásával egyenértékű kapcsolatban lévő Szerénkével szemben egy szerelmi ideológia, ezen keresztül pedig egy szigorúan monogám kapcsolat elvárását kezdi érvényesíteni, saját vágyának a többiek konszenzuális rituáléjától való éles elválasztására törekedve – hogy azután e konszenzus felszámolhatatlansága Szerénke Gyurifiú általi megalázásához, majd ebből logikusan következően – ismét csak – Gyurifiú helyzetének ellehetetlenüléséhez vezessen (63.).

E három, egy tágabb téma variációiként olvasható szöveg, azt gondolom, kellően nyilvánvalóvá teszi, hogy e próza legkevésbé sem absztrakt individualitásukban ábrázolja szereplőit, hanem egyfelől testi létezésük, másfelől a szűkebb és tágabb értelemben vett társadalmiság által alapvetően és komplexen meghatározott szubjektumként fogja fel őket, e meghatározottságok között pedig szoros, kétirányú összefüggéseket lát.

Az Otthonaim című szöveg ebből a perspektívából e kölcsönös kapcsolat alapos analízisének látszik. Azt követi nyomon, hogyan képesek az érzelmi-szexuális jellegű vágyak és kapcsolatok az anyagi viszonyokat befolyásoló tényezővé válni – és hogyan képesek az anyagi viszonyok a személyiség érzelmi-szexuális rétegeit is formálni, a promiszkuitástól a homoszexuális kapcsolat lehetőségén, a maszturbáción, a kényszerházasságokon, a csoportos szexen vagy a prostitúción keresztül az izolált, alkoholista magányig, mindeközben a körülmények által erőteljesen, de nem mechanisztikusan determinált stratégiák széles repertoárját mutatva fel. Az ezt megelőző szöveg, a Hangulatjelentés pedig az egyén életkörnyezetét jelentő, az identitást igazodási pontként és kényszerítő erőként alakítani képes csoportok jelentőségét állítja előtérbe, azt rekonstruálva, ahogyan egy távoli, magaspolitikai döntés (a teljes foglalkoztatottság elvének feladása) – hangsúlyosan nem közvetlen, egyértelmű módon, hanem e csoportviszonyok közvetítésével és azokat átrajzolva – meghatározza-megváltoztatja az egyes személyek pozícióját; és hasonlóan rekonstruálja egy történelmi változás (a téeszesítés) hatásait a Hegyi beszéd.

„Olyanok vagyunk, mint a dögevők, egymást faljuk fel lassan, csak hogy a seggünkbe ne rúgjanak, de ezt nehogy elmondja valakinek” (75.); „ez az egész engem a kannibalizmusra emlékeztet első olvasatban, hogy valakinek rosszabbul kell menni ahhoz, hogy valakinek, valakiknek jobban menjen.” (70.) – a Hangulatjelentésben különböző megszólalók szólamában vissza-visszatérő helyzetértelmezést nem nehéz a kötet alaptapasztalatának radikális megfogalmazásaként olvasni: hiszen a hősközpontú, az egyént semleges, idegen közegként felfogott társadalom (vagy világ) háttere előtt elképzelő olvasásmódot a szövegek valójában igen kevéssé támogatják, azok aligha látszanak egymástól ilyen problémátlan módon elkülöníthetőnek. És míg a kötet első fele olyan figurákra fókuszál, akiknek története pozícióvesztésként, kirekesztődésként értelmezhető, a későbbi novellák már maguk számára viszonylag biztos és domináns helyzetet találni képes szereplőket állítanak a középpontba. Ezzel nyilvánvalóvá teszik, hogy a szociális környezet által erőteljesen meghatározott személyiség a körülötte élők számára már az őket meghatározó társadalmi környezet elemeként játszhat szerepet; jobbára ellehetetlenítve az olvasó számára az egyértelmű morális ítélkezést.

Az Egy rendes nap elbeszélője, a „három négyzetméteres” albérletben tengődő, családos, ám vagyontalan művezető elhatározza, hogy – saját szavai szerint – „jól fogok élni”,^[29] munkahelyén ezért a számára adódó lehetőségeken belül a saját pozícióját erősítő stratégiákat keresi, akár mások megalázása árán is – miközben mások is ugyanerre törekszenek, saját lehetőségeik függvényében.^[30] A Mésztelep elbeszélőjének szociális helyzetét alkoholista, mélyszegénységben élő szülei határozzák meg, a novella azonban leginkább annak története, hogyan alkalmazkodik ehhez a helyzethez, használja ki a számára így adódó lehetőségeket, és tesz szert átmenetileg vagy tartósan hatalmi pozícióra egy üzemi lány vagy a testvérei felett.^[31] A Ványa címszereplő-elbeszélőjének életúttörténete pedig onnan, hogy fiatalkorában kiközösítettnek és a többi fiú normalizáló maszkulinitása áldozatának érezte magát, oda jut el, hogy biztos társadalmi szerep megtestesítőjének tudhatja magát – és válhat így a nagyobb léptékű normalizáció támogatójává.

Tar prózája tehát minduntalan annak tapasztalatával szembesít, hogy a cselekvők mozgásterét alapvetően határozzák meg azok a struktúrák, amelyeket maguk körül, készen találnak – cselekedeteikkel viszont, ha el akarják kerülni az izoláció veszélyét, ők maguk is e struktúrák fenntartójává-működtetőjévé válnak.

A Mért jó a póknak? leghosszabb írásában, A lehetőségben megrajzolt magyar NDK-kolónia tehát, azt gondolom, ennek a működésnek a sűrített-radikalizált modelljeként, végső soron tehát az egész kötet öntükröző szimbólumaként is olvasható. Olyan gépezet ez, amely könyörtelenül kiveti magából azokat, akik működésmódját elfogadni képtelenek, és amely gépezetnek azon személyek az alkatrészei, akik elfogadják azt.^[32] A lehetőség formaelve a radikális mellérendelés: száznál is több különálló szólamba tartozó idézetet másol fölérendelt elbeszélői keret nélkül egymás után – olyan rendszerként mutatva be tárgyát, mely önigazolás- és magyarázatkísérletek hatalmas tömegét termeli ugyan, ám minden perspektívából transzcendálhatatlannak mutatkozik, egyetlen pontból sem megváltoztatható, hiszen működése meghaladja a neki kiszolgáltatott egyes szubjektumok hatóerejét. Hatása pedig ebből következően leginkább talán a – Lyotard által a ráció és a reprezentáció lehetőségeinek az összebékíthetetlen nyelvjátékok kapcsán megtapasztalt korlátoltságához kapcsolt – fenséges minősége mentén értelmezhető. A kötet egésze mintha ennek a víziónak a kiterjesztése lenne az egymást követő, egymást ellenpontozó szövegek által; attitűdje ezért, azt gondolom, kevéssé írható le az odafordulás, a részvét humanizmusa mentén.

A novellákat végigolvasva nem annyira a beszéd képtelenségének tapasztalatával szembesülünk, mint sokkal inkább egymással összeegyeztethetetlen, önigazoló beszédek sokaságával. A struktúrának kiszolgáltatott szubjektumok identitásgyakorlatainak és konfliktusainak átláthatatlan, szintetizálhatatlan tömege jelenik meg a kötetben – a differenciák végtelen sora pedig, mint azt a kötetet lezáró novellatrilógia mutatja (Mindent megbeszéltünk, Töréspróba, Nincs vége), szélsőséges, de nem valószínűtlen esetben olyan körülményeket alapozhat meg, amelyek egyáltalán nem tesznek lehetővé integrált cselekvést a társadalom tagjai között. A társas cselekvés egyetlen, abszurd tartalma az önfenntartás és az önmagáért való pozícióküzdelem, s minthogy nem képes számukra sem a jólétet, sem az értelmes élet illúzióját megteremteni, csupán a kilátástalanság üressége marad a nyomában. A létezésnek erre a potenciális (és alighanem: alapvetőnek látott) ürességére épül ebben a prózában a társadalom, melynek összetett partikularitásai között – melyek ignorálhatatlanságát a szövegek valóságeffektusai hangsúlyozzák – próbálnak alakjai (hol sikerrel, hol sikertelenül) biztonságos helyet találva megmenekülni ezen üresség elől; Tar jelentős könyvét, azt gondolom, e két pólus együttes szem előtt tartásával érdemes olvasnunk.