Patetikus-dekadens lamento

Botorkálni az alexandriai éjben,

ahol istenek lába nyomát mossa

semmissé a tenger.

Ilyen a csönd műve is

egy éjjeli operaházban,

ahol bár lábujjhegyen jár a zene

a térbe vizionált kottavonalak között,

nem lehetetlen meghallani.

„Csak azt akarom, ami

az enyém belőled, ami jár.”

A lábnyom, a hang, az istenek, Alexandria.

Sötét van, és

süt, szikrázik a félelmetes tudás:

ha egyszer levesszük ruháinkat,

a vágy elveszíti örökre

minden formáját.

Opera

Ó, hogy szeretem a teátrális finálét,

a nagy érzelmek komédiáját,

a korábban szájtáti hangok véres komolyságát,

a tökéletesen kiélezett zenei textúrát,

ahogy elszégyellem magam,

ahogy bagatellizálni akarom,

hogy sajog, hogy fáj, hogy magamon kívül vagyok,

hogy remeg minden

porcikám. Imádkozom, hogy az énekes hibázzon,

vagy legalább a rendező

csessze el, könyörgöm, szúrja már el,

tegyen bele valamit, ami

meggátolja, hogy ennyire megriadjak magamtól,

a gyöngeségtől,

hogy kinevessem azt, amiért tulajdonképpen

idejöttem.