Művészi teremtés tekintetében Cooper regényeinek élén a Nyomkereső és a Vadölő áll.
Vannak más munkái, amelyekben ezekhez foghatóan tökéletes részeket találunk,
sőt ezeknél még izgalmasabb jeleneteket is. De mint kész kompozíció,
egyik sem mérhető hozzájuk. A két történetben található fogyatékok
az összehasonlítás során elenyésznek. Mindkettő tiszta műalkotás.

Prof. Lounsbury

 

Az öt történet a képzelőerő rendkívüli teljességéről tanúskodik.
… A szépirodalom egyik legnagyobb alakja, Natty Bumppo…
Cooper kora ifjúságától jól ismerte az erdőlakó mesterségét,
a vadászat fortélyait, az erdő érzékeny művészetét.

Prof. Brander Matthews

 

Amerika a romantikus regényírás birodalmában nem termett Coopernél nagyobb művészt.

Wilkie Collins

 

Úgy vélem, egyáltalán nem jogos, hogy a Yale angol irodalom professzora, a Columbia angol irodalom professzora és Wilkie Collins anélkül fogalmazta meg véleményét Cooper írásairól, hogy akár egy keveset is olvasott volna belőlük. Sokkal tisztességesebb lett volna csendben maradni, és hagyni, hogy olyanok jussanak szóhoz, akik olvasták Coopert.

Cooper művészetének vannak fogyatékai. A Vadölőben egyetlen helyen, méghozzá egy könyvoldal kétharmadának szűk terjedelmén belül Cooper a lehetséges 115-ből 114 kihágást követ el a szépirodalom művészete ellen. Ezzel megdönti a rekordot.

A szépirodalom művészetét a romantikus regényírás birodalmában tizenkilenc szabály határozza meg. Egyesek szerint huszonkettő. Cooper a Vadölőben ezek közül tizennyolcat hág át. Ez a tizennyolc a következőt írja elő:

1. A történetnek el kell érnie valamit, és meg kell érkeznie valahová. De a Vadölő nem ér el semmit, és a levegőbe érkezik.

2. Előírja, hogy a történetben szereplő epizódok szükséges részei legyenek a történetnek, és segítsék kibontakozását. Ám mivel a Vadölő története nem történet, nem ér el semmit, és nem érkezik sehová, az epizódjainak sincs jogos helyük a szövegben, mivel nem volt mit kibontakoztatniuk.

3. Előírja, hogy a történet szereplői élők legyenek, kivéve a hullákat, és hogy az olvasó meg tudja különböztetni a hullákat a többiektől. De e fölött a csekélység fölött a Vadölő története gyakorta elsiklik.

4. Előírja, hogy a történet szereplőinek, akár halottak, akár élnek, megfelelő mentségük legyen, hogy mit keresnek benne. De a Vadölő története e fölött a részlet fölött is gyakorta elsiklik.

5. Előírja, hogy amikor a történet szereplői társalognak, a társalgásuk úgy hangozzék, mint az emberi beszéd, és úgy beszéljenek, ahogy egy emberi lény az adott körülmények között feltehetőleg beszélne, és ennek legyen felfedezhető értelme, továbbá felfedezhető célja, valami látható jelentősége, és tartózkodjon a tárgyalt téma közelében, legyen az olvasó számára érdekes, segítse a történetet, és maradjon abba, amikor az illetőknek már semmi nem jut eszükbe, amit mondhatnának. De ezt az elvárást a Vadölő az elejétől a végéig figyelmen kívül hagyja.

6. Előírja, hogy ha a szerző egyszer leírta a történet szereplőit, az illető személy viselkedése és társalgási stílusa feleljen meg az említett leírásnak. De ez a szabály csekély vagy semmi figyelemben nem részesül a Vadölő történetében, amint azt Natty Bumppo esete kiválóan bizonyítja.

7. Előírja, hogy ha egy szereplő a bekezdés elején úgy beszélt, akár egy illusztrált, aranytáblás, márványozott borjúbőrbe kézzel kötött, hétdolláros kalendárium, akkor a végén ne beszéljen úgy, mint egy műnéger tánccsoport. De ezt a szabályt a Vadölő történetében a földhöz vágják, és lábbal tiporják.

8. Előírja, hogy se a szerző, se a történet szereplői ne akarjanak hajmeresztő ostobaságokat rátukmálni az olvasóra „a vadászat fortélyai, az erdő érzékeny művészete” címszó alatt. De ezt a szabályt a Vadölő következetesen megszegi.

9. Előírja, hogy a történet szereplői szorítkozzanak a valószínűségre, és hagyják békén a csodákat; vagy ha mégis megkísérelnek egy csodát, akkor azt a szerzőnek olyan hihetően kell tálalnia, hogy valószínűnek, sőt ésszerűnek tűnjön. De a Vadölő története ezeket a szabályokat sem tartja tiszteletben.

10. Előírja, hogy a szerző érje el, hogy az olvasó mélyen érdeklődjön a történet szereplői és sorsuk iránt; szeresse a történet jó szereplőit és utálja a rosszakat. De a Vadölő történetének olvasója nem szereti a történet jó embereit, közönyös a többi iránt, és azt kívánja, bár fulladna meg mindahány.

11. Előírja, hogy a történet szereplői olyan pontosan legyenek megjelenítve, hogy az olvasó előre meg tudja jósolni, veszély esetén melyikük mit tenne. De a Vadölő történetében ezt a szabályt hatályon kívül helyezik.

E tágabb szabályok mellett van néhány apróbb is. Ezek előírják, hogy a szerző:

12. Mondja ki, amit el szándékozik mondani, ne csak közelítsen hozzá.

13. A megfelelő szót használja, ne a másod-unokatestvérét.

14. Tartózkodjék a dagályosságtól.

15. Ne hagyjon el fontos részleteket.

16. Kerülje a formai pongyolaságot.

17. Használja jól a nyelvtant.

18. Egyszerű és egyenes stílusban írjon.

De a Vadölő még ezt a hetet is hidegvérrel és következetesen megsérti.

Ami a képzelőerőt illeti, Cooper tehetsége nem volt gazdagnak mondható, de volt, amilyen volt, szívesen fogta munkára, örömét lelte a hatásban, és valóban néhány igazán édes dolgot ért el általa. Színpadi kellékei ládikájában hat-nyolc ravasz trükköt, fortélyt, elmés szerkezetet tartott, amelyekkel a harcosok és az erdőlakók megtévesztették és rászedték egymást, de sosem volt olyan boldog, mint amikor működésbe hozta ezeket az ártatlan dolgokat, és látta, hogy elsülnek. Az egyik kedvence az, amikor egy mokaszint viselő illető a mokaszinos ellenség lábnyomába lép, ily módon elrejtve a maga nyomát. Cooper hordószám koptatta el a mokaszinokat e trükkje bevetései során. Egy másik kelléke, amit meglehetős gyakran húzott elő a ládából, a törött gally volt. A törött gallyat minden más hatáseleménél többre becsülte, ezzel dolgozott a legkeményebben. Valódi békés fejezet bármelyik könyvében az, amikor senki nem lép semmiféle száraz gallyra, és nem riasztja fel kétszáz méteres körzetben az összes rézbőrűt és fehéret. Ahányszor egy Cooper-figura veszélybe kerül, és a teljes csönd percenként négy dollárt érne, egész biztos, hogy az illető rálép egy száraz gallyra. Száz meg száz alkalmasabb dolog adódna, amire ráléphetne, de az Coopernek nem volna elég. Cooper elvárja tőle, hogy nézzen körül, és találjon egy száraz gallyat; vagy ha nem sikerül, menjen és kérjen kölcsön. A Bőrharisnya sorozatot voltaképp Törött gally sorozatnak kellett volna nevezni.

Sajnálom, hogy nincs most hely egy fél tucat példát hozni, hogyan gyakorolja Natty Bumppo és néhány más Cooper-féle szakértő „az erdő érzékeny művészetét”. Talán két-három példát mégis megkockáztathatunk. Cooper tengerész volt – tengerésztiszt; mé-gis komoly hangon elmondja nekünk, hogy egy hajót, amely a szélárnyas part felé tart az orkánban, azért irányít egy bizonyos pont felé a kormányos, mert ismer arra egy víz alatti áramlatot, amely majd távol tartja az orkántól, és emígy megmenti. Mindegy, hogy tiszta műerdészet vagy műtengerészet vagy bármi – de nem gyönyörű? Cooper jó pár évig naponta tartózkodott tüzérek társaságában, megfigyelhette volna, hogy amikor egy ágyúgolyó talajt ér, akkor vagy befúródik, vagy ugrik harminc-harmincöt métert; aztán még harminc-harmincöt métert – és így tovább, amíg ki nem fárad, és gurulni nem kezd. Ehhez képest Cooper egy helyen szándékosan hagy eltévedni néhány „nőstényt” – ahogy a nőket általában nevezi – egy erdő peremén, a mező közelében, éjszaka és ködben, csak hogy Bumppónak lehetősége nyíljon az olvasó előtt fitogtatni az erdő érzékeny művészetét. Ezek az elvesztett emberek épp egy erődöt keresnek. Ágyúdörgést hallanak, és az ágyúgolyó nyomban oda is gurul az erdőbe, és megáll a lábuknál. A nőstényeknek ez nem mond semmit. Ámde más a helyzet a bámulatos Bumppóval. Ne legyen egy nyugodt percem soha, ha nem indul neki egyenest, nem követi az ágyúgolyó nyomát a mezőn át a sűrű ködben, és nem találja meg az erődöt. Hát nem pompás? Ha Cooper valóban tisztában volt azzal, hogyan intézi a Természet a dolgait, akkor a lehető legérzékenyebb művészettel titkolta el ezt a tényt. Például: egyik éles eszű indián szakértője, Csingacsguk (azt hiszem, Csikágónak ejtik), nyomát veszti annak az illetőnek, akit az erdőn át üldözött. A nyom a jelek szerint reménytelenül elveszett. Sem önök, sem én soha rá nem jönnénk, hogyan lehetne megtalálni. Nem így Csikágó. Csikágót nem lehet hosszú időre zavarba ejteni. Fogja és elterel egy patakot a medréből, és ott, a hajdani meder iszapos mélyén meglátja az illető mokaszinja nyomát. Az ár nem mosta el, ahogy minden hasonló esetben elmosta volna – nem, még a Természet örök törvényeinek is szabadságra kell menniük, ha Cooper érzékenyen át akarja vágni az olvasót az erdő művészetével.

Némi gyanakvással kell fogadnunk, amikor Brander Matthews elmondja, hogy Cooper könyve „a képzelőerő rendkívüli teljességéről tanúskodik”. A magam részéről nagy általánosságban kész vagyok elfogadni Brander Matthews irodalmi ítéleteit, és tapsolni véleménye tiszta és elegáns megfogalmazásához; de ezt a konkrét kijelentését azért pár tonna sóval érdemes venni. Édes Istenem, Cooperben annyi képzelőerő sem volt, mint egy lóban; és még csak nem is elsőrangú lóra gondolok, hanem közönséges hintalóra. Igen bajos volna igazi ravasz „helyzetet” találni Cooper könyveiben, és még bajosabb bármilyet találni, amit ne sikerült volna a dolgok tálalásával tökéletesen abszurddá tennie. Ott van például a „barlangok” epizódja, meg a híres dulakodás Magua és a többiek között pár nappal később a hátságon; aztán Hamari Harry fura vízi átkelése a várból a bárkába, és Vadölő félórája az első hullájával; aztán később Hamari Harry és Vadölő vitája, meg… de válasszanak kedvükre: nagyon nem véthetik el.

Ha Cooper jobb megfigyelő lett volna, akkor a képzelőereje is jobban működik, nem érdekesebben, de ésszerűbben, hihetőbben. Ami a „helyzeteket” illeti, Cooper legbüszkébb teremtményei szembetűnően megszenvedik a megfigyelés óvó adottságának hiányát. Cooper szeme bámulatosan pontatlan. Cooper ritkán lát bármit helyesen. Szinte mindent mintha üvegen át látna, sötéten. Persze ha valaki a legszokványosabb kis hétköznapi dolgokban sem lát pontosan, hátrányos helyzetbe kerül, amikor „helyzetet” alkot. Vadölő történetében Cooper leír egy folyót, amely tizenhat méter széles, amikor kifolyik a tóból, nem sokkal később, ahogy továbbkanyarog, minden ismert ok nélkül hét méteresre keskenyedik, márpedig ha egy folyó így viselkedik, el lehetne várni tőle, hogy erre magyarázatot adjon. Tizennégy lappal később a tóból kifolyó víz szélessége kilenc métert zsugorodik, és „a folyó legkeskenyebb szakaszává” válik. Erre a zsugorodásra nem kapunk magyarázatot. A folyócska kanyarog is, ami a legbiztosabb jele annak, hogy hordalékos partjai vannak, és bennük vág medret, ám ezek a kanyarok mindössze tíz-tizenöt méter hosszúak. Ha Cooper derék, komótos megfigyelő lenne, észrevette volna, hogy a kanyarok inkább háromszáz méter hosszúak, mint sem.

Cooper eleve tizenhat méter szélesre vette a kifolyást, minden különösebb ok nélkül, másrészt tovább szűkítette alig hét méteresre, hogy jobban megfeleljen néhány indiánnak. E keskeny szakasz fölé egy „facsemete” íve hajlik, és lombkoronájában hat indiánt rejt. Ezek „lesben fekszenek”: egy telepes dereglyéjére vagy bárkájára várnak, amely a sodrással szemben a tó felé közelít; a kitartó sodrás ellenében a tóban rögzített végű kötéllel húzzák, a sebessége tehát nem lehet több másfél kilométer per óránál. Cooper leírja a bárkát, bár elég homályosan. Ami a dimenzióit illeti: „nem volt sokkalta nagyobb, mint egy modern sétahajó.” Tételezzük fel tehát, hogy olyan negyvennyolc méter hosszú volt. „Szélesebb volt a szokásosnál.” Tételezzük fel, hogy olyan öt méter széles lehetett. Ez a leviatán ott lopakodott a kanyarok mentén, amelyek a saját hossza harmadát sem érték el, és ott súrlódott a partok között, mindkét irányban mintegy fél méter távolságra a parttól. Nem győzzük bámulni ezt a csodát. „A bárka hosszának kétharmadát” egy alacsony tetős rönkkunyhó foglalja el – egy harminckét méter hosszú és öt méter széles házikó, mondjuk, egy afféle végig-folyosós vonat. A házikóban két szoba van – egyenként, tegyük föl, tizenhat méter hosszúak és öt méter szélesek. Az egyik a Hutter lányok hálószobája, Judithé és Hettyé, a másik nappal a társalgójuk, éjjel a papa hálószobája. Már érkezik is a bárka a folyó kifolyásához, melynek szélessége itt már nem egész hét méter, hogy jobban megfeleljen az indiánoknak, legyen, mondjuk, hat méter. Akkor a hajó mindkét oldalán marad fél-fél méter. Vajon észrevették-e az indiánok, hogy itt elég szoros lesz a helyzet? Észrevették-e, hogy pénzt hozna nekik, ha arról az ívbe hajló facsemetéről lemászva egyszerűen föllépnének a bárkára, amely ott préselődik el? Nem, más indiánok észrevették volna az ilyesmit, de Cooper indiánjai soha semmit nem vesznek észre. Cooper úgy gondolta, bámulatosan megy nekik az észrevétel, de hát szinte mindig tévedett az indiánjait illetően. Alig akadt köztük akár egy épeszű is.

A bárka negyvennyolc méter hosszú, a házikó harminckét méter hosszú. Az indiánok úgy tervezik, hogy halkan, titokban lepottyannak a behajló facsemetéről a házikóra, ahogy a bárka elvánszorog alatta a másfél kilométer per órás sebességével, és lemészárolják a családot. A bárkának másfél percébe telik, mire elhalad az ág alatt. A harminckét méteres rönkházikónak egy percébe telik. Nahát: mit tesz a hat indián? Önök talán harminc év alatt sem találnák ki, és gondolom, még úgy is feladnák. Ezért én elmondom, hogy történt. A törzsfő, aki Cooper indiánjaihoz mérve kimagaslóan értelmes személy, gondterhelten figyelte, ahogy a sétahajó beszuszakolja magát alá, és mikor a számításai szerint, amennyire meg tudta ítélni, végre eljött a legtökéletesebb pont, elengedte az ágat, és leugrott. De elvétette a házikót! Hát, ez történt. Elvétette a házikót, és a dereglye tatjára esett. Nem volt olyan nagy esés, de őt kiütötte. Ott feküdt eszméletlenül. Ha a ház harminchárom méteres, akkor sikerült volna az ugrás. Nem az ő hibája, hanem Cooperé. A hiba a ház szerkezetében volt. Cooper nem egy építész.

Maradt még a pakliban öt indián.

A hajó közben elhaladt, és már nem érik el. Hadd magyarázzam el, mit csináltak ők öten – önök egyedül úgysem találnák ki. No. 1. a hajó után ugrott, de mögötte esett a vízbe. Akkor No. 2. is a hajó után ugrott, de még inkább mögötte esett a vízbe. Akkor No. 3. is a hajó után ugrott, de jókora távolsággal mögötte esett a vízbe. Aztán No. 4. is a hajó után ugrott, de végképp mögötte esett a vízbe. És akkor még No. 5. is a hajó után vetette magát – mivel hogy Cooper indiánja volt. Ami az intellektusát illeti, egy Cooper-indián és a sarki szivarbolt előtt ácsorgó indián közötti különbség nem jelentős. A bárkás epizód igazán a képzelőerő magasztos kitörése, de nem izgalmas, mert a részletek pontatlansága a koholtság színezetével és általános valószerűtlenséggel hinti meg. Ez abból következik, hogy Cooper alkalmatlan a megfigyelésre.

Coopernek a pontatlan megfigyelés iránti kiugró tehetségére jó példákat találhat az olvasó a Nyomkereső céllövőversenyének leírásában is.

 

„A célba egy közönséges öntöttvas szöget ütöttek lazán, de előbb a fejét befestették.”

 

A festék színéről nem esik szó – ami lényeges hiány, de Cooper bőkezűen bánik a lényeges hiányokkal. Nem, végül is mégsem lényeges hiány, mivel ez a szögfej száz méterre van a célzóktól, és ebből a távolságból úgysem látható, bármilyen színű is.

Milyen messzire tudja követni a legjobb szem is a házi legyet? Száz méterre? Aligha. Nagyszerű: az a szem, amelyik nem lát meg száz méteres távolságból egy házi legyet, az ebből a távolságból nem fog egy közönséges szögfejet sem meglátni, mert a két tárgy mérete azonos. Vagy az olvasó képes lenne rá?

A szöget lazán ütötték be, a fejét megfestették, és indult a játék. Kezdődtek a Cooper-csodák. Az első lövész golyója lecsípte a szögfej egyik szélét; a következő ember golyója egy kicsit beljebb verte a szöget a célba – és eltávolította róla a festéket. Vajon nem mentek-e máris túl messzire a csodák? Cooper szerint nem, mert az ő célja ebben az egész jelenetben az, hogy a hölgyek előtt felvágjon kedvenc csodagyerekével, Vadölő-Sólyomszem-Hosszúpuska-Bőrharisnya-Nyomkereső-Bumppóval.

 

„– Most kapaszkodjatok, fiúk! – kiáltotta Nyomkereső, és nyomban a barátai megürült helyébe lépett. – Nem kell új szög, én látom így is, bár a festék lejött, márpedig amit látok, azt száz méterről is eltalálom, ha csak akkora is, mint egy szúnyog szeme. Most kapaszkodjatok!

                   Kattant a puska, a golyó elszáguldott, és a szög feje eltűnt a fában, eltakarta a kilapult ólomdarab.”

         

Itt láthatták tehát azt az embert, aki puskával is tudna légyre vadászni, és hercegi fizetést vehetne fel manapság egy vadnyugati parádéban, ha itt lehetne közöttünk.

A feljegyzett eset magában is bizonyosan meglepő, mégsem elég meglepő Coopernek. Cooper még rátesz egy lapáttal. Nyomkeresővel úgy viteti véghez a csodáját, hogy valaki más puskáját használja, és ez sem elég, hanem még annyi esélye sincs, hogy maga töltse meg. Minden összejátszik ellene, mégis összehozza ezt a hihetetlen lövést, és nemcsak hogy összehozza, hanem abszolút magabiztosan is: „Most kapaszkodjatok” – mondja. Na most egy ilyen személy ugyanebbe a feladatba egy csorba téglával is belevágna, és Cooper segítségével sikerre is vinné.

Nyomkereső aznap ügyesen kitett magáért a hölgyek előtt. Már a legelső tettét nem tudná utána csinálni egyetlen vadnyugati parádé sem. Ott állt a lövészek csoportjában, és megfigyelt – száz méterre a céltáblától, ne feledjük; egy bizonyos Jasper fölemelte a puskáját, és eltalálta a céltábla közepét. Aztán lőtt a szállásmester. A céltáblán ezúttal nem mutatkozott eredmény. Mindenki nevetett. – Hát ez mellément – mondta Lundie őrnagy. Nyomkereső várt pár jelentőségteljes pillanatig, aztán a nyugodt, közönyös, mindentudó stílusával azt mondta: „Nem, őrnagy, csak Jasper golyóját lőtte beljebb, amint mindjárt kitűnik, ha bárki veszi a fáradságot, és ellenőrzi a céltáblát.”

Hát nem lenyűgöző! Hogy láthatta meg, ahogy az a kicsi lövedék átvág a levegőn, és behatol ugyanazon a távoli golyó ütötte lyukon? Pedig így volt: mert egy Cooper-szereplő nem ismer lehetetlent. És volt-e közöttük bárki, aki mélységesen kételkedett volna a dologban? Nem, mert az ép elmét feltételezne, és ők mind Cooper-szereplők.

 

„Nyomkereső tudása és éles, pontos látása iránt olyan nagy és általános tisztelettel viseltettek, hogy amint a fenti kijelentést tette, a nézelődők azonnal saját véleményüket vonták kétségbe, és tízen rohantak a célhoz, hogy megbizonyosodjanak a tény felől. És valóban ki is derült, hogy a szállásmester golyója befúródott a Jaspers által lőtt lyukon, ráadásul az is olyan biztosan, hogy a legcsekélyebb vizsgálódás elég volt, hogy megbizonyosodhassanak a körülmények felől, amelyek azonban hamar tisztán megerősítést nyertek, mikor a fatönkben, amelyre a céltáblát tűzték, egyik golyót megtalálták a másik mögött.”^[1]

 

„A legcsekélyebben” vizsgálódtak, de hagyjuk is, hogyan tudták meg, hogy két golyó is van a lyukban, ha nem piszkálták ki a későbbit? Mert sem a tapintás, sem a szem nem bizonyítja egynél több golyó jelenlétét. És kipiszkálták? Nem, amint mindjárt látjuk. Mert most Nyomkereső következik: kilép a hölgyek elé, céloz és lő.

De jaj! itt jön a csalódás: hihetetlen, elképzelhetetlen csalódás – mert a cél helye nem változott, még sincs ott más, csak a jól ismert golyónyom!

 

„Ha ilyesmi egyáltalán felmerülhetne – kiáltotta Duncan őrnagy –, azt kellene mondanom, hogy Nyomkereső is elvétette!”

 

Mivel eddig még mindenki talált, az „is” itt nem volt szükséges, de hagyjuk ezt, mivel a Nyomkereső szólal meg épp.

 

„– Nem, nem, őrnagy – mondta magabiztosan –, ez elhamarkodott kijelentés volna. Ugyan nem én töltöttem meg a fegyvert, és nem tudom, mi volt benne, de ha ólom, akkor ott találják a golyót a szállásmesteré és Jaspersé mögött, különben ne legyen a nevem Nyomkereső.

                   A céltábla felől érkező kiáltás jelezte, hogy az állítás igaz.”

         

Elég ez csodának, ahogy van? Coopernek nem. Mert Nyomkereső újra megszólalt, miközben „lassan közelített a nőstények által elfoglalt helyhez”.

 

„Ez még nem minden, fiúk, még nem minden, ha azt látjátok, hogy érintette a céltáblát, akkor elismerem, hogy nem talált célba. A szállásmester megsértette a fát, de annál az utolsó lövedéknél nem találtok rajta sérülést.”

 

Végre betelt hát a csoda. Nyomkereső száz méteres távolságból tudta – nyilvánvalóan látta –, hogy a golyója úgy haladt be a lyukon, hogy nem forgácsolta a fát. Most már három golyó volt abban az egy lyukban, három egymást követő golyó, libasorban, beágyazódva a céltábla mögött a farönkben. Ezt – valahonnan – mindenki tudta is, pedig senki nem piszkálta ki egyiket sem, hogy meggyőződjön. Cooper nem pontos megfigyelő, viszont érdekes. Ezt határozottan meg kell neki adni, bármi történik is. És érdekesebb olyankor, amikor nem vesz észre valamit, amivel foglalkozik, mint amikor igen. Ez pedig jelentős érdem.

A Cooper könyveiben olvasható párbeszédek különösen csengnek mai modern fülünkben. Aki azt hiszi, hogy ilyen beszédek komolyan elhagyták az emberek száját, az elhiszi, hogy volt idő, amikor az idő semmit nem ért annak, aki úgy gondolta, hogy valami mondandója van; amikor szokás volt egy kétperces megjegyzést tízpercesre nyújtani; amikor az ember szája hengermű volt, és álló nap azzal foglalkozott, hogy egy másfél méteres gondolatöntvényből a társalgás tízméteres síndarabjait nyújtsa ki; amikor a témához ritkán maradt hű bárki, hanem a társalgás mindenfelé kóborolt, és nem érkezett meg sehová; amikor a társalgás leginkább lényegtelen elemekből állt, és csak itt-ott volt valami lényeges elem, és az a lényeges elem kínos tekintettel nézett körül, mivel nem tudta megmagyarázni, hogy került oda.

Cooper határozottan nem a párbeszédalkotás mestere. A pontatlan megfigyelés itt is legyőzte, ahogy annyi más vállalkozásában. Még azt sem sikerült észrevennie, hogy ha valaki a hét hat napján hibásan beszél angolul, annak muszáj a hetedik nap is úgy beszélnie, és úgy is fog, akármit csinál. A Vadölő történetében Cooper Vadölőt néha a legcirkalmasabb könyvstílusban beszélteti, máskor viszont a legdurvább tájszólásban.

Például mikor megkérdik tőle, van-e kedvese, és ha igen, hol él, ezt a fenséges választ adja:

 

„Ott lakozik ő az erdőben – a fák ágairól csüng, a lágy esőben – a harmatban a nyíló füvön – a kék egeken szálló felhőkben – a fákon daloló madarakban – az édes forrásban, ahol szomjam oltom – és az isteni gondviselés kínálta minden más dicső ajándékban!”

 

Noha valamivel korábban még így beszélt:

 

„Ángem is érdákál éz, ’isz’ mindén, ámi égy barátot illet, érdákli a barátját is.”

 

És ez egy másik megjegyzése:

 

„Hogyha én indgyánnak szüláttém vóna, hát beszéhetnék errő’, vagy a skalpot hurcónám, oszt’ az egész törzs előtt dicsekennék a hőstettel, még hogyha az állenségem csak egy medve lett vóna is” – és így tovább.

 

Mi nem tudunk olyan veterán skót hadvezért elképzelni, aki úgy hordozza magát a csatatéren, mint egy dagályos, melodramatikus színész, de Cooper igen. Egy alkalommal Alice-t és Corát az apjuk erődítményének közelében a ködben üldözik a franciák:

 

„– Point de quartier aux coquins! – kiáltotta az egyik mohó üldöző, aki szemlátomást az ellenség hadmozdulatait irányította.

                   – Álljatok készen, vitéz gótok! – kiáltotta hirtelen egy hang felülről. – Várjátok meg az ellent, lőjetek alacsonyan, és fésüljétek át a vársíkot.

                   – Apa? apa! – kiáltotta egy átható hang a ködből. – Én vagyok az! Alice! a te Elsie-d! védj meg, ó, mentsd meg leányaidat!

                   – Várjatok! – harsogta az idősebb beszélő a szülői agónia szörnyű hangján, mely behatolt az erdőbe is, és onnan méltóságteljesen visszhangzott. – Ő az! Isten visszaadta a gyermekemet! Nyissátok ki a földalatti kaput: ki a mezőre, gótok, ki a mezőre! Meg ne húzzátok a ravaszt, meg ne öljétek a báránykáimat! Hajtsátok el ezeket a francia kutyákat a pengéitekkel!”

 

Cooper szóérzéke kivételesen lapos volt. Ha valakinek nincs füle a zenéhez, akkor hol alacsonyabban, hol magasabban csúszkál a dallam mentén, és észre sem veszi. A közelében marad, de a dallam nem az. Ha valakinek nincs füle a szavakhoz, az eredmény irodalmi csúszkálás: lehet érzékelni, hogy mit szeretne mondani, de azt is érzékeljük, hogy nem azt mondja. Ez Cooper. Nem volt szó-zenész. A füle megelégedett a megközelítő szóval. Ezt a vádat némi közvetett bizonyítékkal is alátámasztom. A példáimat a Vadölő mese fél tucat oldaláról gyűjtöttem. Cooper „verbális”-t ír „szóbeli” helyett, „pontosság”-ot „készség” helyett, „jelenség”-et „csoda” helyett, „szükséges”-t „szükségszerű” helyett, „hamisítatlan”-t „primitív” helyett, „készülődés”-t „készület” helyett, „rendre utasít”-ot „megfékez” helyett, „valamitől függ”-öt „valamiből következik” helyett, „tény”-t „feltételek” helyett, „tény”-t „feltételezés” helyett, „elővigyázatosság”-ot „vigyázat” helyett, „magyaráz”-t „megszab” helyett, „halálra vált”-at „csalódott” helyett, „hamiskás”-at „mesterkélt” helyett, „lényegileg”-et „lényegesen” helyett, „süllyedő”-t „mélyülő” helyett, „fokozódó”-t „megszűnő” helyett, „beágyazott”-at „bekerített” helyett, „alattomos”-t „ellenséges” helyett, „áll”-t „görnyed” helyett, „tompít”-ot „felvált” helyett, „visszavág”-ot „megjegyez” helyett, „helyzet”-et „körülmény” helyett, „különböző”-t „eltérő” helyett, „érzéketlen”-t „élettelen” helyett, „rövidség”-et „gyorsaság” helyett, „megbízhatatlan”-t „gyanús” helyett, „idegileg gyengeelméjű”-t „gyengeelméjű” helyett, „szem”-et „látás” helyett, „ellenszegülő”-t „szembenálló” helyett, „temetési gyászszertartás”-t „gyászszertartás” helyett.

Volt néhány vakmerő ember a világon, aki azt állította, hogy Cooper tud angolul írni, de ők már mind meghaltak – kivéve Lounsburyt. Nem emlékszem, hogy Lounsbury ezt ilyen sok szóban jelenti-e ki, de mégis kijelenti, mert azt mondja, hogy a Vadölő „tiszta műalkotás”. A tiszta ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy hibátlan: hibátlan minden részletében, márpedig a nyelv is egy részlet. Bárcsak Mr. Lounsbury összevetette volna Cooper angolságát azzal az angolsággal, ahogy ő maga ír – de hát nyilvánvalóan nem vetette össze; ezért valószínű, hogy ma is azt hiszi, Cooper stílusa is ugyanolyan tiszta és velős, mint az övé. Én viszont a lelkem mélyéig meg vagyok győződve róla, hogy Cooper a legszegényesebb angolsággal írt, ami csak létezik ezen a nyelven, és hogy a Vadölő nyelvezete még Cooper írásai közül is a leggyengébb.

Lehet, hogy tévedek, de nekem úgy tűnik, hogy a Vadölő semmilyen értelemben nem műalkotás, nekem úgy tűnik, hogy nélkülöz minden olyan részletet, amely egy műalkotáshoz szükséges; nekem valójában úgy tűnik, hogy a Vadölő egyszerűen egy irodalmi delirium tremens.

Hogy műalkotás? Nincs benne képzelőerő, nincs rend, se rendszer, se összefüggés, se eredmény, nem életszerű, nem izgat fel, nem zavar össze, nem hasonlít a valóságra; a szereplői zavarosan vannak megrajzolva, és a szavaik és cselekedeteik által bizonyítják, hogy nem olyan emberek, mint amilyennek a szerzőjük állítja őket; a humora szánalmas, a pátosza nevetséges; a párbeszédei meg – jaj! – leírhatatlanok; a szerelmi jelenetei visszataszítóak; az angolsága bűn az angol nyelv ellen.

Ha ezeket nem számítjuk, akkor ami marad, Művészet. Azt hiszem, ennyit mind-annyiunknak el kell ismernünk.

 

Mesterházi Mónika fordítása