Nagy Imre irodalomtörténész ránézésre is rendkívül figyelemre méltó könyvet tett le a város- és irodalomszerető olvasóközönség asztalára a Kronosz Kiadó értő közreműködésével. A mindvégig gazdagon illusztrált, színes táblákkal is megtoldott kötet emblematikus címét (Öttorony) alcím teszi teljesebbé. A pécsi irodalmi műveltség a kezdetektől a huszadik századig – olvasható a több mint négyszáz oldalas könyv rendkívül esztétikusan megformált „homlokzatán”. Tekintettel a mintegy ezer évet átfogó témára, sokatmondó az is, hogy a főcím alatti képmezőben az Acta Sanctorum évszázadokra visszatekintő kötetei sorakoznak. (A borító színével harmonizáló fotó a Klimó Könyvtárban készült.^[1]) A „főszöveget” a felhasznált irodalom közel ezer tételt felsorakoztató szerzői-betűrendes mutatója követi, mely egyszersmind kulcs a lábjegyzetek rövidített hivatkozásainak a feloldásához. Ennek mintegy a folytatása a névmutató, a kötet szerkesztője, Erőss Zsolt összeállításában. Végül angol, német és horvát nyelvű nyelvű összefoglalót olvashatunk Cserna György, Hábel János és Barics Ernő jóvoltából.

Az Öttorony az elefántcsonttorony képzetét is sugallhatná, de Nagy Imrétől mi sem áll távolabb, mint az öncélú tudományoskodás. Legfőbb kutatási területei: a felvilágosodás és a romantika irodalma, a magyar dráma és színház története s nem utolsó sorban Katona József életművének filológiai vizsgálata, értelmezése. Ezen kutatások eredményeképp született tanulmányai, könyvei vitathatatlanul kiállják a tudományosság próbáját, szerzőnk ugyanakkor nem zárkózik el attól sem, hogy a szélesebb olvasóközönséget is részeltesse a felfedezés, az igényes ismeretszerzés örömében. Az Öttorony alapanyagát is ilyen szándékkal született írások alkotják, melyek a Pécsi Szemle 2007-2012. évi számaiban láttak napvilágot. A jó visszhangnak nyilván szerepe lehetett abban, hogy szerzőnk könyvbe foglalva is közreadja ezeket az írásokat, a szükségesnek tartott korrekciókkal, illetve bővítéssel. Hogy ez a szándék már „menet közben” elhatározássá érett, arról programadónak is tekinthető írása tanúskodik a Jelenkor 2012. évfolyamában. Ezt a szöveget most újra olvashatjuk mint az Öttorony bevezetését, melyben a kötet tartalmi és szerkesztési koncepcióját teszi mérlegre Nagy Imre, önmagával is polemizálva.^[2] Ráadásként, immár az Öttorony olvasóira gondolva írja: „Munkámat a pécsi polgároknak szánom, és mindazoknak, akik kíváncsiak erre a városra, és érdeklődnek a magyar műveltség hagyományai iránt.”

Mit nevezhetünk pécsi irodalomnak? Mi a város? Irodalom vagy irodalmi műveltség? Folyamatosság vagy megszakítottság? Ezek Nagy Imre az „egyidejű” válaszadás igényével megfogalmazott kérdései a bevezetésben. S e kérdésekhez még egy állítás is csatlakozik: regionális nézőpont és egyetemes magyar kontextus.

Hogy mi tekinthető pécsi irodalomnak, s hogy ki tekinthető pécsi írónak, nem dönthetik el kizárólagosan a sokszor véletlenszerű életrajzi „események”, mert „a lokális kötődés hiányát esetenként felülírja a szellemi, intézményi kapcsolat”, állapítja meg a szerző, mintegy válaszként az első kérdésre. Példaként Telegdi Miklósra hivatkozik, aki soha nem járt a városban, de a hódoltság idején pécsi püspök volt, és műveinek címlapján mint Pécs püspöke szerepel. „Munkái vajon kirekeszthetők-e a pécsi szövegek köréből?” A válasza: „Nyilvánvalóan nem.”

Hogy az Öttorony szemszögéből mi a város, ez talán a legfontosabb kérdés a szerző számára, mert könyvének tartalmi és szerkesztési alapkoncepcióját érinti. „Minden igazi városnak van szellemisége, lelke, amelyet polgárai mentális városként őriznek magukban” – írja Nagy Imre, majd továbbmegy, és így fogalmaz: „A város szelleme az intézmények testében lakozik … Az intézmények egy része kultúrát is teremt, és lehetőségei szerint egzisztenciát biztosít a műveltség alkotóinak. Pécs esetében öt efféle intézményt találunk. Ilyen a pécsi püspökség, a katolikus egyház helyi szervezete, az egyetem és a könyvtár, amelyek az egyház kebelében jöttek létre, az előbbi Vilmos püspök, az utóbbi Klimo György révén, hogy később világi célokat szolgáljanak, majd e három intézményhez a 19. században két újabb csatlakozik, a színház, a hivatásos színjátszás otthona, és a sajtó a lapokkal, folyóiratokkal, irodalmi fórumokkal. Ezzel kiteljesedik a kultúrát, azon belül az irodalmat tápláló intézmények struktúrája. Munkánk címe – Öttorony – erre az intézményi szerkezetre utal, miközben a jól ismert pécsi jelképhez is kapcsolódik.” Figyelembe kell venni azt is, hangsúlyozza ugyanitt a szerző, hogy „ezek az intézmények általában a városhoz kötődnek, de adott esetben el is szakadhatnak attól, szellemiségük megőrzésével. Ez történt a püspökséggel a hódoltság idején” – írja, majd hozzáteszi: „Ugyanez megtörténhet a szerzők egyéni életében is”, amire a „Délvidék Kazinczyja”, Szenteleky Kornél életútja a példa.

A pécsi irodalom intézményközpontú vizsgálatának igényéből egyenesen következik az „Irodalom vagy irodalmi műveltség?” kérdés, mely a számba veendő irodalmi alkotások nyelvének a kérdését is érinti. Nagy Imre sokoldalúan átgondolt válaszának a lényege: „Az általunk számba vett szövegek köre tágabb, mint a magyar nyelven keletkezett művek köre. Az intézményi alapon felfogott irodalmat, másfelől, célszerűbb a szépirodalom körénél is tágasabban értelmezni… Ezért »pécsi irodalom« helyett »pécsi irodalmi műveltségről« beszélünk, Horváth Jánostól kölcsönözve a terminust.” Példaként a Szepesy Ignác püspök által készíttetett bibliafordítást, Mátyás Flórián nyelvészeti dolgozatait, az Erzsébet Tudományegyetem neves professzorainak a munkáit és nem utolsó sorban Várkonyi Nándor műveit említi a szerző, melyek nem hiányozhatnak az Öttorony panteonjából. A kötet periodizációja, mint írja, „az intézményi struktúra alakulásával, változásával függ össze. A kezdőpont 1009, a püspökség megalapítása Szent István által”, a végpontja pedig 1923, amikor a város befogadta az elszakított Felvidékről menekült Erzsébet Tudományegyetemet, „ami szellemi értelemben új helyzetet teremtett a Mecsek alján”. A kötet két főrésze között – időben – 1780 a vízválasztó, amikor (ugyancsak a szerzőt idézve) „Pécs elnyerte a szabad királyi városi címet, miáltal lehetőség nyílott a polgári intézmények (nem nehézségek nélküli) megteremtésére” Az első (1780 előtti) rész A magyar Athén, a második (1780 utáni) rész pedig A déli védbástya címet viseli, „korabeli szövegekből” vett idézettel.^[3]

Nagy Imre tulajdonképpen beérhetné azzal, hogy általa fontosnak ítélt és érdeklődésének is megfelelő „fejezeteket” ragad ki, és mutat be nagy erudícióval az irodalmi műveltség Pécshez (vagy Pécshez is) köthető történéseinek évezredes folyamatából. Munkája értékesnek, s tegyük hozzá: hézagpótlónak bizonyulna akkor is, ha nem akarná mindenáron kitölteni – elméleti síkon legalábbis – a választott témakörök időrendjében értelemszerűen mutatkozó hézagokat. Ő azonban nem éri be ennyivel, következésképp fel kell tennie magának (és az olvasóknak) a kérdést: folyamatosság vagy megszakítottság érvényesül-e Pécs irodalmi műveltségének a történetében? Válaszként egyebek közt a következőket írja: „Az irodalomtörténet bonyolult határviszonyok rendszere, kétirányú folyamatosság. Korábbi szövegek hatással lehetnek későbbi szövegekre, utóbb keletkezett művek befogadói tapasztalatai pedig befolyással vannak előbbi szövegek értelmezésére. Pécs irodalmi műveltsége ebből a szempontból két szakaszra tagolódik. Az 1923 előtti korszak történetében inkább a megszakítottság érvényesül… E megszakítottságok következtében a pécsi irodalmi műveltség történetét 1923-ig keresztmetszetek sorából kellett felépíteni, s ennek a formának rendelni alá a folyamatosság kitapintható hajszálereit. E könyv 24 fejezete ezeket a metszeteket foglalja magában.”^[4] Ezen a ponton a szerző előrepillant az időben, megelőlegezve az Öttorony tervezett, 1923-mal kezdődő folytatását.

A bevezetőben feltett kérdéseket Nagy Imre, mint már utaltunk rá, megtoldja egy állítással (Regionális nézőpont és egyetemes magyar kontextus), de mindjárt feltesz egy újabb kérdést: mi értelme van az efféle regionális szemléletű koncepciónak? „A közeli nézőpontból, mintegy nagyítólencse alatt, olyan jelenségek is megfigyelhetővé válnak, amelyek nagyobb távlatból kiesnének a szemléleti horizontból” – írja. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy az arányok megtartása végett „mindig ki kell tekintenünk a magyar irodalom egészére, s ebben a kontextusban lehet elhelyezni a pécsi szövegeket. A regionális szempont tehát nem jelenthet provinciális érdeklődést.”. Példaként a pécsi humanistákra is utal, akiknek „hazai és külföldi kapcsolatai, az egyházmegye lokális kötődésén túlmutató spirituális szelleme, és nem utolsó sorban az egyházmegyének a városon túlterjedő területi viszonyai a látókört amúgy is tágabbra nyitják.” ^[5]

A kötet főcímének értelmezéséhez nemcsak a bevezetésben ad kulcsot Nagy Imre. Az első főrész (A magyar Athén) utószavában ugyancsak kitér erre a kérdésre. Ismét leírja, hogy az általa választott Öttorony cím a kultúrát tápláló öt alapintézménnyel kapcsolatos, miközben utal „a közismert pécsi jelképre”, de hozzáteszi: „egy, a két világháború között tervezett, ám meg nem valósult folyóiratra” is utal az Öttorony.^[6] Ismeretes, hogy Weöres Sándor (1933-ban már az Erzsébet Tudományegyetem hallgatója) és hallgatótársai nevéhez fűződik ez a kezdeményezés. Tervezett folyóiratuk címe Öttorony lett volna, s mint Tatay Sándor emlékezéséből kitűnik, a tornyokat kiválóan alkalmasnak tartották arra, hogy folyóiratuk címlapján „hordozzák” a rovatcímeket: szépirodalom, kritika, képzőművészet, zene, színház.^[7] Ekkoriban már elterjedt volt a Zsolnay-márkajel Pécs középkori nevére utaló öt templomának öt toronyként való értelmezése, s az öttorony fokozatosan az élő város jelképévé vált.^[8]

Nagy Imre könyvének a bevezetést követő (első) része A magyar Athén felcímet viseli, alatta pedig ez áll: A pécsi irodalmi műveltség 1009-től 1780-ig. A másfélszáz oldalas, tizenkét tartalmas fejezetet felsorakoztató anyag részletes ismertetésétől értelemszerűen el kell tekintenünk, de hiba lenne „eltekinteni” a fejezetcímek felsorolásától: I. Mór püspök és legrégibb legendánk – II. A középkori pécsi egyetem és a „Pécsi egyetemi beszédek” – III. A Janus Pannonius-szöveghagyomány és a Janus-kultusz – IV. A Nysai repkény. Janus Pannonius „pécsi verseiről” – V. Szatmári György és pécsi humanista köre – VI. „Szerencsétlen csillagzat alatt…” Brodarics István és a „Historia verissima” – VII. Brüsszeltől Boroszlóig. Pécsi főpapok Mohács után. Oláh Miklós és Dudith András – VIII. A két Istvánffy és Telegdi Miklós – IX. Török világ a Mecsek alján. Válaszuti György és a „Pécsi Disputa” – X. A jezsuiták kora – XI. A pálosok Pécsett – XII. Klimo György. A pécsi Püspöki Könyvtár és az irodalmi műveltség.

Már az első fejezetben^[9] tetten érhető Nagy Imre alkotói módszerének szinte valamennyi sajátossága. Megsejtjük, mi a titka annak, hogy a mondandójára, ahogy ő fogalmazna: a „szövegére”, az érdeklődő polgárok és a témakörben jártas kutatók egyaránt odafigyelnek. Rögtön az első mondatban exponálja a tulajdonképpen ma sem időszerűtlen kérdést: magyar vagy magyarországi szerzőnek kell-e tekintenünk a legendaíró Mór (Maurus) pécsi püspököt, majd mérlegre teszi, hogy „melyek azok az adatok, amelyek többé-kevésbé ma is tényszerűnek tekinthetők vele kapcsolatosan. Széleskörű tudománytörténeti áttekintést ad, megfelelő szakirodalmi hivatkozásokkal. Visszatekint a történeti, egyháztörténeti előzményekre a püspökség megalapításának időszakáig, a Szent Mór kultusz alakulásának stációit követve pedig előretekint úgyszólván a jelenkorig. A későbbiek folyamán is gyakran alkalmazott „fogása”, hogy alkalomadtán fejezeteket, mondhatnánk évszázadokat áthidalva megelőlegez valamit, amit majd később fog részletesebben kifejteni. A püspökelőd Bonipertus ismert „könyvbeszerző” akciója kapcsán például megjegyzi, hogy „Bonipertusszal a pécsi könyvkultúra historikumáról szóló fejezetben még majd találkozunk”. (Klimó György könyvtáralapításának előzményeiről írván valóban megtörténik ez a „találkozás”.)^[10]

Már a szóban forgó fejezet olvasásakor megtapasztaljuk, mennyire elemében van Nagy Imre, amikor egy-egy irodalmi alkotás tartalmát kell, akárcsak néhány mondatban, megjeleníteni. „Mór műveltségének lenyomata”, a Szent Zoerard másképpen András és Szent Benedek remeték élete is mindjárt felkelti érdeklődésünket az ő élvezetes és érzékletes előadásában. Ezt az adottságát még inkább kamatoztatni fogja, amikor majd több fejezettel, illetve évszázaddal később az ő szorosan vett kutatási területére érkezik az Öttorony, különös tekintettel a színház- és drámatörténetre. Még az ismertebb iskolai penzumok is másképp hatnak ekként. Hogy okvetetlenkedjünk is egy kicsit: Mór püspökről szólván érdemes lett volna emlékeztetni a „nagyobbik” Gellért-legenda pécsi epizódjára. Mint ismeretes, ennek hitelességét azért tartják vitathatónak, mivel a legendaíró szerint Mór püspök fogadta a Pécsre érkező Gellért szerzetest, holott Gellért Magyarországra érkezése idején Bonipertus volt a pécsi püspök. Akárhogy is történt, ha a legenda történeti forrásértéke vitatható is, mint pécsi vonatkozású „irodalmi szöveg” megérdemli az odafigyelést. (Ha már egyszer Telegdi Miklós is bekerülhetett Nagy Imre pécsi panteonjába.^[11])

A Magyar Athén fentebb felsorolt fejezetcímei önmagukért beszélnek, így talán megengedhető, hogy a továbbiakban csak rövid megjegyzésekre szorítkozzunk, a figyelem-felhívás vagy a jobbítás szándékával.

Jó döntés, hogy a középkori egyetemmel kapcsolatos fejezetet^[12] az utóélet érdekes momentumával kezdi Nagy Imre, felidézve Rajnis József Plautus-átdolgozását, illetve 1796-ban történt „iskolai” előadását. A Nagy Lajos korába helyezett színmű egyik szereplője ugyanis büszkén hivatkozik arra, hogy a híres „Pétsi Mindenességben” tanult. Hogy e „Mindenesség” helye közelebbről hol volt, arra a Sándor Mária által a Székesegyház mögött feltárt épületmaradványok is feleletet adhatnak, de azért igencsak helyénvaló, hogy Nagy Imre (Font Márta írására hivatkozva) megjegyzi: „Az is elképzelhető, hogy az oktatás több helyszínen folyt.”^[13] Az úgynevezett „Pécsi egyetemi beszédek” kutatástörténetét is áttekinti a szerző, majd előretekintve az időben írja: „Az első magyarországi universitást büszkén vallja jogelődjének a mai Pécsi Tudományegyetem”. Hogy egy hiányosságra is utaljunk: a középkori egyetem iskolatörténeti beágyazottsága folytán talán nagyobb nyomatékkal kellett volna szót ejteni a káptalani (székesegyházi) iskoláról, mely – az analógiákból is kitűnik – évszázados múltra tekintett vissza már az egyetemalapítás idején. A rövid életű egyetem megszűnése után sem csak mint a Studium „fékezett habzású” utóda működött, amíg működhetett.^[14]

Janus Pannonius az Öttorony két egymást követő fejezetének is főszereplője.^[15] Joggal, hisz az ő – határainkon túlmutató jelentőségű – munkássága és személyisége megérdemli ezt a „megkülönböztetést.” Az élet, az életmű, a szöveghagyomány és nem utolsó sorban az utóélet, a kultusz minden lényeges kérdésére kiterjed a szerző figyelme, kiváló Janus-kutatók (Huszti József, Petrovich Ede, Csapodi Csaba, Ritoókné Szalay Ágnes, Jankovits László és mások) munkásságának, műveinek alapos ismeretében. Esetleg vitatható megállapításai – szándéka szerint is – továbbgondolásra, további kutatásra ösztönöznek. Az utóélet állomásait itt is úgyszólván napjainkig követi. Ennek során természetesen a Janus Pannonius Társaság 1931-es megalakulását és a költő halálának 500. évfordulójához kapcsolódó eseményeket, az ünnepi alkalomból született műveket sem hagyja említetlenül, jóllehet ezek már kiesnek az Öttorony tulajdonképpeni látóköréből. Janus pécsinek mondható verseiről szólván a Búcsú Váradtól datálásának problémájára is kitér Nagy Imre. (Nem veheti zokon a jelen írás szerzője, hogy az Öttoronyban nem esik szó az ő „különutas” véleményéről, miszerint a váradi püspökből esztergomi érsekké lett Vitéz János búcsúját énekelte meg Janus 1465 elején.^[16])

Oldalakat lehetne írni A magyar Athén további fejezeteiről is, melyeknek mindegyike igazi felfedezés lehet az érdeklődő olvasók számára, de a kutatók is inspirációt meríthetnek az olvasottakból. Neves szerzők és az irodalom „kismesterei” sorakoznak a lapokon, miközben ismert és kevésbé ismert korokról, korszakokról kapunk tartalmas és olvasmányos áttekintést, irodalmi, szakirodalmi hivatkozásokkal gazdagítva. A Pécsi Püspöki Könyvtárral foglalkozó fejezetet^[17] különös érdeklődéssel olvastuk. Ebből is kiderül, hogy a könyvtáralapító Klimó György öröksége jó kézben van; a PTE Történeti Különgyűjtemények Osztályának munkatársai gondoskodnak erről. Az Öttorony illusztrációs anyagának a gazdagítása is Pohánka Éva és munkatársai közreműködését dicséri. (A bevezetésben Nagy Imre külön is megköszöni a helyi közgyűjtemények, valamint a tudós tanárok, Jankovits László és Fedeles Tamás segítségét.) Köszönetet mond továbbá Romváry Ferencnek, a múlt év elejétől sajnos „szünetelő” Pécsi Szemle főszerkesztőjének, az Öttorony előzményét képező írások folytatásos közléséért. Ugyanitt hálás szívvel emlékezik a kiváló elődök, Lovász Pál és Tüskés Tibor buzdító szavaira, és a „kortárs” szövegszerkesztő, Pap Balázs nevét sem hagyja említetlenül.^[18]

Az impozáns kötetben, mint erről fentebb már szó volt, A „szabad királyi város”. Pécs első évtizedei – utazók szemével című (XIII.) fejezet a vízválasztó. Ezzel a fejezettel kezdődik az Öttorony második része, mely A déli védbástya címet viseli,^[19] megtoldva A pécsi irodalmi műveltség 1780-tól 1923-ig alcímmel. A részletesebb ismertetéstől el kell tekintenünk itt is, ezért csak felsoroljuk a további fejezetek igencsak „beszélő” címeit, ekképpen: XIV. Az Engel nyomdától Vörösmarty „pécsi triászáig” - XV. Szepesy Ignác és a reformkori pécsi irodalmi műveltség – XVI. A polgári irodalom kezdetei: a pécsi biedermeier – XVII. Koczián Sándor, Karay Ilona és a Lenkei fivérek – XVIII. Mátyás Flórián és a pécsi műveltség a 19. század második felében – XIX. Az Ormánságtól Terézvárig (Bakay Sándor, Vikár Béla, Szenteleky Kornél, Miroslav Krleža és Pécs) – XX. A pécsi sajtó a 19. század második felében és a századfordulón (Gerő Ödön, Várady Ferenc, Lenkei Lajos, Thury Zoltán, Katona Lajos, Barta Lajos) – XXI. Balog István, Váradi Antal és a pécsi színjátszás a 19. században – XXII. Babits Mihály és Pécs – XXIII. Surányi Miklós és a pécsi mannafa – XXIV. Pécsi modernek. Útkeresés, aktivizmus, Bauhaus.^[20] Tudományos munkásságának ismeretében tudható, hogy a felsorolt fejezetek nagy részének a megírása során saját kutatásokra (vagy saját kutatásokra is) támaszkodhatott Nagy Imre, különös tekintettel a színház- és sajtótörténeti fejezetekre. Jóllehet ez a második főrész jóval terjedelmesebb mint az első, a szerző, bár információk garmadájával szolgál, egy pillanatra sem untatja az olvasót.

A kötet (az idegen nyelvű összefoglalókat, a névmutatót és a színes táblákat nem számítva) a Felhasznált irodalom terjedelmes bibliográfiájával zárul^[21], mely, mint már utaltunk rá, egyszersmind kulcs a lábjegyzetek rövidített hivatkozásainak a feloldásához. Könyvtáros szemmel (is) nézve: talán jobb lett volna az egyes fejezetek lábjegyzetein belül jelölni a hivatkozott dokumentumokat, a ténylegesen hivatkozott oldalszámokkal, s ahol kell, utalásokkal a fejezeten belül, az ismételt „címleírást” elkerülendő. A több fejezetben is hivatkozott művek esetében kellene csak rövidítésekhez folyamodni, következésképp egy egészen kurta rövidítésjegyzék is elég lenne. Mindez természetesen nem tenné feleslegessé a felhasznált irodalom jegyzékét, de abba nem „zavarnának be” a rövidítések, s nem keverednének össze az egy- és ugyanazon vezetéknevű szerzők a betűrendben.^[22] Az Öttorony következő kiadásában (vagy kiadásaiban) érdemes lenne kipróbálni ezt a megoldást.

A rendkívül szép és tartalmas kiadvány értékeinek ismeretében nem nehéz megjósolni, hogy előbb-utóbb szükség lesz új kiadásra. A kitűnő szerzőnek azt kívánjuk, legyen ereje és ideje az 1920-as évek elejével kezdődő folytatáshoz, melyre (az Öttorony több helyén is tetten érhető!) ígéretet tett az olvasóknak. És önmagának is.