CG emlékére

 

1.

Vége. Ennyi volt. Halott.

A befejezetlen beszélgetéseket

gondolatban még folytathatod,

de csak azt fogja ismételni,

amit már sokszor elmondott.

Mostantól a szavakat a szájába

te is adhatod. Talán fiatal marad,

ahogy benned múlik az idő.

Szigorú tekintetével belülről figyel.

Belülről néz a szemedbe.

 

2.

Egy éve tűnt el,

és csak feszült figyelmével

kísért álomban, éjjeli éberségben,

gyűlöl téged: ez maradt.

Bárcsak tudnálak gyűlölni,

írta búcsúlevelében, hazugan,

mert maga előtt is tagadta,

hogy régóta dühébe fojt,

ahogy magát fojtotta a Dunába.

Talán él, talán halott,

és testét sodorja a folyó,

lelke a lét körforgásában

pörög, mint a rulettgolyó.

Feltette tétjeit és vesztett.

Egyre kevésbé találta önmagát,

a ruhákkal levetett és szétszórt

napok fáradt zűrzavarában.

Minden este feljött hozzád,

idegesen, kopott kabátban,

fekete tekintettel némán állt,

cigarettáról cigarettára gyújtott,

az erkélyről nézte az eget,

mintha titkos jelre várna,

mint aki lekéste saját életében

a határidőt: a megváltást,

és lemaradt a feloldozásról.

 

3.

Halálával újra felosztotta az időt,

eltörölhetetlenül meghúzta

a határt holnap és tegnap között,

és minden igét múlt időbe tett.

Emlékeid csapongva ugrálnak

az évek között, néha felgyorsul,

máskor lelassul, vagy megáll az idő.

Halálával összemosta az elmúlt

napokat, órákat és éveket, mint

ahogy a Dunában összefolyik

megannyi ember szennyvize:

minden összekeveredett, ami volt.

Mégis finom mozdulatokkal adagolta ki

minden súlyát, patikamérlegen,

hogy új jelentőséget nyerjen

emlékezésben és felejtésben.

A közös múltat összekavarta

és újra kirakta, mint puzzle-ból

egy teljesen váratlan, új életet.

De nem látod már a színeket:

a múlt fekete-fehér, szemcsés film.

Csak az óra ketyegését hallod,

a homokórában pergő anyag halk

neszét – ez a te időd, mondja,

ezt kaptad tőlem örökségül –,

és nem érted, miért múlnak

egyre gyorsabban a percek,

idegesen pörgeti az óra mutatóit,

mint elszabadult rulettkereket.

 

4.

Berreg az ébresztő,

kong a harang, csipog a stopper,

mint a légiriadó vad szirénája

jelzik: lejárt a határidő.

Ami elmúlt, végleg elmúlt.

Lekésted. Lemaradtál.

Ennyi volt. Halott.

 

5.

Minden közös emlék már csak

a tied: felejtésbe fojtod,

mint futóhomokba az időt,

mint az életét a fagyos Dunába.

A testével együtt az emléke is

a végső felismerhetetlenségig

felpuffad és szétmálik.

Képzeletedben annyiszor írod majd át,

hogy a valóságból semmi nem marad,

a múltat csontig lerágod, leszopod,

mint halak és férgek a testéről a húst.

Nem írta be naptáradba a határidőt.

Csak egy nap volt, mint a többi:

téli, szürke és hideg,

csak úgy jött és ment, észrevétlenül

tűnt el, mint maga a nagybetűs Idő,

és fel sem ismerted, ahogy biztos kézzel

azon a napon meghúzta a határt

tegnap és holnap között.

 

6.

A jeges vízben a teste összerándult,

a sokktól az izmai megfeszültek,

vacogott, görcsösen rángatózott,

vergődött, levegő után kapkodott,

de a kabátja, nadrágja megszívta magát,

és egyre nagyobb súllyal húzta,

ahogy a tüdeje is megtelt vízzel,

hiába öklendett fel mindent a teste,

fuldokolva mélyre nyelte a híg sarat.

Lelassult a lélegzete, a szívverése,

és lelassult körülötte az idő.

 

7.

Amikor kihúzták a Dunából,

a nyári kánikulában izzadt a kikötő.

Már felismerhetetlen volt.

Az ujján az ezüstgyűrű

az egyetlen bizonyíték,

hogy az övé volt egykor

a megbomlott, deformált test.

Fotókon küldték el, felismered-e:

zöld latex kesztyű tartotta

a lencse elé az ezüstkarikát.

Mögötte a képen a kék ég

alatt a vad gaz mögül a Duna

zöldes habjain csillogott a Nap.

Az övé volt. Az ő jegygyűrűje.

 

8.

Lassan kiderült minden bűne,

minden hazugsága összeért,

minden átírt és átrajzolt nap

összeállt évekké, több életté,

amelyekben párhuzamosan élt,

mielőtt a Duna jeges sodrában

újra összeért a szétszálazott idő.

Már senki nem tudta, ki volt.

Lélekben mindenkit meglopott.

Csak egy mellékszereplő lettem

életének túlírt regényében,

a múltam ismeretlen történet,

mert képzelt életéhez új életet

alkotott mindenki másnak is.

Kártyajáték volt a barátság:

pókerarc, blöff, cinkelt lapok.

 

9.

Bűntudatod van, mert meghalt.

Bűntudatod, mert gyűlöl és gyűlölöd.

Bűntudatod, mert már nem ismered

azt a távoli lehorgadt fejet,

azt a vad, őrült, villogó tekintetet,

bűntudatod, mert tudod, hogy tévedett,

és nem akarod nála jobban tudni,

milyen egyszerű lett volna az egész.

Bűntudatod, mert elhittél mindent,

amit halk szavakkal hazudott.

Bocsásd meg a bűneit,

ahogy ő neked már soha nem bocsáthat meg.

 

10.

Minden lelassult, mindennek ideje lett.

A kerék megállt, a krupié besöpörte a téteket.

Egyedül feküdtél ki a tengerpartra napozni.

Bepárásodott a homokóra üvegfala,

összetapadtak a szemcsék: nem pereg.

Mindennek íze, szaga, formája lett,

kitapintod izzadt testeden a szívverésedet,

a lélegzetedet csendben hallgatod,

hangosan sóhajtasz, hogy halld a hangodat

a tenger hullámainak békés robajában.

A hideg kagyló átveszi kezed melegét,

egy almába harapsz: ropog, ahogy rágod,

savanykás frissessége bizsereg nyelveden,

érzed mosdatlan izzadságszagodat,

és megvakarod örökké viszkető füledet.

Lesétálsz a kikötőbe. Ott a parton a törülközője.

A sziklafalon a sirályok unottan gubbasztanak,

várják a lelkeket, hogy átkisérjék a tenger felett.