Ikrek

 

Hétvégén a bomba-

tölcséreknél jártam.

Két, szinte egy tőből

sarjadt fa fogadott

az erdő szélénél.

 

A törzsek közti rés,

akárha kapunyílás.

Nincs különbség,

túl a kérges kapun

ugyanúgy folytatódik

az őszbe rozsdálló vadon.

 

Lefotóztam a fa-ikreket.

 

A felvételt nézem,

kinagyítom a képernyőn.

Élesítem a színeket.

Sűrűbbek az árnyalatok.

 

Tovább nagyítom,

míg kockákra nem bomlik,

s elmosódik a látvány.

 

Van különbség.

A fák helyett a kép-

re emlékszem.

 

Fáklya a tekintet,

a tiltott zónába hatol,

hol fekete nap ragyog.

 

 

Vilin konjic

 

A gyár

felköhögte a füstöt.

A portánál zártuk össze

a biciklinket.

Majd a málladozó beton-

lépcsőn le a mozdulatlan vízhez.

Körülöttünk csupaszon kongott

a gyárhoz idomított partsáv.

Magamba szívtam a folyó

átható, iszapos mocsár-szagát.

Hirtelen, szinte a semmiből,

szitakötő húzott el az orrunk előtt.

Propellerként zúgtak

áttetsző szárnyai.

Lassan leereszkedett a vízből

kimeredő, szürkés kőre.

Közelebb merészkedtél,

s ahogy felé nyúltál, elröppent.

Vilin konjic, mondtam,

a tündér lovacskája.

Nem is oly régen,

mikor talpig aranyban álltak a fák,

és az erdei manók egész nap

mást sem csináltak,

csak hason fekve pipáltak,

jó kedvükben barackot nyomtak

a másik fejére,

egy apró tündér 

elhagyta a kék paripáját.

Azóta magában járja az erdőt,

csüggedten, mert nincsen párja,

nélküle láthatatlan,

csak néha tűnik elő,

mikor lúdbőrzik a víz,

sugdolóznak a bokrok.