1

A József Attila-irodalom igen kiterjedt, nem nagyon van vers, ami még nem kapta meg értelmezőjét, sőt – nemritkán – értelmezőit (vö. pl. Szabolcsi 1998, újabban: Tverdota 2005). Mégsem állítható, hogy mindent tudnánk, hogy a versmagyarázatok kimerítették az értelmezés lehetőségeit. Magam például (egyebek közt) egy látszólag teljesen áttetsző, egyáltalán nem érthetetlen versének egy során akadtam el: „Égitesten a lábam: elindulok az istenek / ellen – a szívem nem remeg – / könnyű, fehér ruhában.” (ÖV 2: 390.) Itt ugye, minden világos. De hogy kerül ide a „fehér ruha”? Vagy ugyanezt másképp kérdezve: ez a ruha miért nem más színű? Szürke, barna, fekete (stb.)? – amilyen a férfiak ruhája lenni szokott. S ha ez a ruha már fehér, akkor ez a fehér szín miért oly fontos, hogy még a vers címébe is ez került be?
A „miért fehér ruhában” kérdésre persze lehet adni egy kézenfekvőnek látszó külső, életrajzi magyarázatot. A vers nyáron született, a könnyű, nyári viselet pedig világos (például fehér) színű. A költőnek, versét írva, ez „ugrott be”. Mi több, konkrétan tudjuk, hogy (ha 1937-ben nem is) korábban, 1928-ban neki magának is volt ilyen „fehér” nyári viselete. Az ürömi kirándulások egyikén készült fotókon (Macht 1980: 50–51.) ez a fehér öltözet jól kivehető. Nincs itt tehát semmi rejtély, vélhetnénk, s ebben akár meg is lehetne nyugodni.
A verssor versbeli helyzete azonban többszörösen ellentmond a pusztán életrajzi magyarázatnak. Ez a sor a vers utolsó sora, helyzete hangsúlyos, s ez lett a vers címe is. A cím és az utolsó sor pedig az ismétlődés révén keretezi a verset. Kognitív nyelvészeti szempontból úgynevezett „állványzatképző” funkciója van. A nyelvi állványzat szemantikai szerepe pedig kitüntetett szerep (Simon 2013: 314.); a jelentésképzésben sok múlik rajta. Ha ez az istenek elleni elindulás „fehér ruhában” történik, akkor ez a verstörténés olyan mozzanata, amelynek a versben funkciója van. A külső életrajzi magyarázat tehát, ha kielégítően magyaráz is meg valamit, éppen a verstörténést nem magyarázza meg. Tehát a kérdés továbbra is kérdés: hogy kerül ide a „fehér ruha”?
József Attila számára, ismeretes, a vers minden pontja archimédeszi pont (JAÖM 3: 92) volt, ha ő fehér ruhát írt, akkor e választásában valami mélyebb megfontolás húzódott meg.
A kérdés csak az: mi?

2

A válaszhoz viszonylag messziről kell elindulnunk.
A Könnyű, fehér ruhában (mert e versről van szó) a Szép Szó 1937. július-augusztusi számában jelent meg (ÖV 2: 390–391.). A cím alatt ajánlás áll: Ignotus Pálnak. Maga a vers egyike a kései József Attila nagy, létösszegző verseinek, egyes elemei mélyen bevésődtek a magyar irodalmi kultúrába. A vers szubjektív fontossága abból is kitetszik, hogy egyike volt azoknak a verseknek, amelyekkel a költő, úgy gondolta, adósságokat törleszt. Tervei szerint három ilyen verse lett volna: a „Költőnk és kora” (ezt Hatvany Bertalannak ajánlotta), a Hazám (ezt Vágó Mártának szánta, de végül ajánlás nélkül jelent meg) s a Könnyű, fehér ruhában, Ignotus Pálnak ajánlva. Szándékáról Vágó Márta emlékezéséből tudunk, aki megírta a neki szánt költemény hátterét. A szituációt így idézte föl: „Ruganyos, friss léptekkel, derűs arccal jött be [ti. József Attila], úgy nézett szét, mint aki hazajön hosszú távollét után. […] – Este nem érek rá, hát most hoztam el a kéziratot és még valami… – Nehányszor ráütött kezével az iratokra, letette, egyet köhentett: – A nyomdába is bevittem, van még egy példány, de másról is van szó… Meg akartalak kérdezni, tetszik-e neked ez a vers eléggé ahhoz, hogy neked ajánljam? Bercinek már ajánlottam, most Palinak is fogok, és neked ezt gondoltam. Hazám a címe. – Nagyot néztem. – Én most adósságokat fizetek – folytatta –, mielőtt elmegyek. // – Elmész? Hová? – Keserű, humoros, gúnyos szemekkel, de majdnem sírósba pittyedő szájjal nézett rám egy pillanatig, azután keresztbe vágta lábszárait, és élesen mondta: – Hová? – Kezével kis kusza, összevissza mozdulatokat csinált, ujjait lebegtette, mint aki azt mutatja, hogy semmivé foszlik a dolog. – Nem soká élek már, még egypár adósságot fizetek, még egypár dolgot megcsinálok, megírok, aztán pá! – Fölényes, derűt mímelő arccal intett kezével. – Megyek.” (Vágó 2005: 344.)
Ez a történet önmagában is sok mindent megvilágít. Okkal föltételezhetjük, hogy valami olyasmi van az Ignotus Pálnak szánt versben is, ami a szerző számára eléggé súlyos volt ahhoz, hogy egy vélelmezett adósság megfizetésére alkalmas legyen. Ha magunk elé helyezzük a verset, könnyű belátni, csakugyan fontos dolgok mondódnak ki benne.

Mindent, mi nem ennivaló,
megrágtam és kiköptem.
Magamtól tudom, mi a jó
s hogy egyremegy, szappangolyó,
vagy égbolt van fölöttem.

És tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Én sok játékot ismerek,
hisz a valóság elpereg
és megmarad a látszat.

Nem szeretnek a gazdagok,
mig élek ily szegényen.
Szegényeket sem izgatok,
nem állok én vigasznak ott,
ahol szeretni szégyen.

Megalkotom szerelmemet…
Égitesten a lábam:
elindulok az istenek
ellen – a szívem nem remeg –
könnyű, fehér ruhában.

Mindössze húsz sor az egész, de a végső személyes léttapasztalattól („Mindent, mi nem ennivaló, / megrágtam és kiköptem”) a kozmoszig („égbolt”) ível a horizont, és az ember játékban való önmegvalósulásának eszménye éppúgy megjelenik benne, mint az alapvető, nagy szociális ellentét (szegény, gazdag), stb. Méghozzá mindez valami végletes kettősségben, egymással szembeállítva: megrágtam/kiköptem, szappangolyó/égbolt, valóság/látszat, gazdag/szegény stb. S a versen végighúzódik a lemondás gesztusa, az „egyremegy” érzülete. Ez, ha belegondolunk, a viszonylagosság tapasztalata. De a viszonylagossággal szemben megjelennek a személyes bizonyosság mozzanatai is. „Magamtól tudom, mi a jó”, „És tudom […] csak az boldog, ki játszhat” stb. Ennek a személyes bizonyosságnak az egyik eleme azonban megint csak egy negatívum, a viszonylagosság uralma: „a valóság elpereg és megmarad a látszat”. Mindennek pedig a versbéli beszélő, a persona szempontjából következményei vannak. Az egyik következmény „politikai”, de legalábbis a szó legmélyebb értelmében szociális. Kilép a gazdag/szegény dichotómiából, immár a szegények mellett sem „izgat”. (Meg is indokolja, miért.) A negyedik, utolsó szakasz pedig ehhez mérten mondja ki:

Megalkotom szerelmemet….
Égitesten a lábam:
elindulok az istenek
ellen – a szívem nem remeg –
könnyű, fehér ruhában.

Az utolsó versszak tehát a konklúzió kimondásának tere. Itt három dolgot mond ki, nagyon határozottan, de mindhárom ugyanazon tudatosság gesztusa. (1) A „spontán”, szokásos szerelemmel ellentétben, ami csupán történni szokott velünk, a beszélő „megalkotja” szerelmét. (Hogy ez tartalmilag mit jelent, szempontunkból most mellékes.) (2) Önmagát a kozmoszba helyezi – azaz, nem, ahogy szokás, a földön áll, hanem (az egész szituációt fölnagyítva): „Égitesten”. S (3) elindul az istenek ellen. Ha nem hatna nagyon provokatívan, azt is mondhatnánk, e versben ez a harc lesz a végső. Az istenek elleni. A „könnyű, fehér ruhában” szintagma pedig e harc attribútuma. Bármit jelentsen is, funkciója révén fontos. A költőnek a vers megalkotásához arra volt szüksége, hogy (1) ruhában, méghozzá (2) fehér ruhában induljon el e harcba.

3

Van, pontosabban, a magyarázat meg nem találásáig volt a versnek egy másik rejtélyes eleme is, a „szappangolyó”. Ennek szerepét azonban Tverdota György (2005: 375–377.) tisztázta, s így ma már tudható, hogy a versben az égbolttal szembeállított szappangolyó („szappanbuborék”) voltaképpen kozmológiai jellegű kulturális utalás. Ezzel a szóválasztással az alkotó a kortárs csillagászat egyik elméletét vonta be a szövegbe. Munkahipotézisként tehát érdemes föltételezni, hogy a „fehér ruha” emlegetése is ilyen kulturális utalás.
Itt azonban szükséges kitérőt tennünk, s kicsit közelebbről szemügyre vennünk, hogy mi is az a szövegszerveződési sajátosság, amelyet kulturális utalásként lehet meghatározni.
A kulturális utalás a hagyományos filológia nyelvén csupán „hatás”, az egyik szerző szövege hat a másik szerző szövegére, s ezt az éles eszű, tájékozott filológus felfedezi, leírja. Valaha a hatáskutatás sokak által művelt, kiterjedt kutatási terület volt, a hagyományos hatáskutatás presztízsének azonban jó ideje leáldozott. E kutatási terület, minden, mégoly érdekes eredménye ellenére, a megváltozó irodalomtudományi diszkurzus számára egyre terméketlenebbnek látszott. Az intertextualitás elméletének középpontba kerülése azonban újra releváns szemponttá tette a szövegek közötti, „megfogható” viszony vizsgálatát – csak most már más nézőpontból, más elméletbe integrálva. S nyilvánvaló lett, hogy az intertextualitás jelenségében nagyon bonyolult relációk figyelhetők meg és írhatók le. A szövegközi viszony nem csupán két szerző szövegeken keresztül megvalósuló összeköttetését fedi föl, hanem azt is, hogy a szöveg magába fogadja, s valamilyen mértékig új, más kontextusú életre kelti a pretextus jelentését. Egyebek közt bonyolult kulturális viszonylatokat is megjelenít, pusztán azzal, hogy érzékelhető módon utal rájuk.
A kulturális utalások vizsgálata természetesen számos problémát fölvet, ide sem vezet királyi út. De, mint újabban Dávidházi Péter (2013) egyik magisztrális tanulmánya megmutatja, maga az út nem járhatatlan. Csak tisztában kell lenni a lehetőségekkel és a korlátokkal. Az új megközelítésben érvényesíthető új nézőpontról Dávidházi egyebek közt ezt írja: „az utalások létesítik a kulturális emlékezet legkisebb működő egységeit az irodalomban. Ebből a szempontból nézve összekötő láncszemek, amelyek kapcsolatot próbálnak létrehozni, hogy a múlt egy darabka szövegmaradványát új kontextusba foglalva átadják a jelennek, s ezáltal átértelmezve megőrizzék a jövendő számára. Mivel esetenként nagyon kicsinyek és töredékesek, és mivel egy sokkal később, más nyelven írott és eltérő kulturális összefüggésrendű szövegben kerülnek elő, töredékességük olyasféle, mint magáé az emlékezeté Petőfi Emlékezet című költeményében. »Emlékezet! / Te összetört hajónk egy deszkaszála, / Mit a hullám s a szél viszálya / A tengerpartra vet…- -«. Ez a rendkívül kifejező kép, a valaha pompás építményből megmaradt egyetlen lécdarabé, különösen illik az utalásoknak arra a fajtájára, amelyet […] »phraseological adaptation« (kifejezésbeli bedolgozás) névvel különböztettek meg a többitől, mert ez is kicsinynek és jelentéktelennek látszik a szöveghez képest, amelyből vétetett, ez is könnyen elkerülheti figyelmünket, és eltűnhet, átmenetileg vagy örökre, s ez is bajosan azonosítható, azaz nehéz felismerni, hogy egy épp nem látható szerkezet része, majd meghatározni, hogy melyikből származik, s hogy abban pontosan hová tartozott.” (Dávidházi 2013: 850.)
A feladat azonban, ha nem is könnyen, olykor megoldható. S ilyenkor a szöveg jelentése gazdagabb és összetettebb valójában mutatkozik meg.

 

4
 

Van, pontosabban, a magyarázat meg nem találásáig volt a versnek egy másik rejtélyes eleme is, a „szappangolyó”. Ennek szerepét azonban Tverdota György (2005: 375–377.) tisztázta, s így ma már tudható, hogy a versben az égbolttal szembeállított szappangolyó („szappanbuborék”) voltaképpen kozmológiai jellegű kulturális utalás. Ezzel a szóválasztással az alkotó a kortárs csillagászat egyik elméletét vonta be a szövegbe. Munkahipotézisként tehát érdemes föltételezni, hogy a „fehér ruha” emlegetése is ilyen kulturális utalás.

Ha a „fehér ruhában” szintagmát kulturális utalásként értelmezzük, s arra törekszünk, hogy megtaláljuk azt a szöveget, amire ez a szintagma utal, a keresés nem is bizonyul eredménytelennek. Nagy valószínűséggel állítható, hogy itt egy bibliai utalás érhető tetten.
Az útbaigazító momentum magában a versben található meg. A beszélő „könnyű, fehér ruhában” az „istenek ellen” indul el. Ez behatárolja azt a szemantikai mezőt, ahol keresgélnünk kell.
S a Bibliában, János jelenéseiben meg is van a fehér ruha. Méghozzá fontos szerepben, önmagán túli jelentéssel. A minket most érdeklő 3. rész 1-5. versére kell figyelnünk. Ez a Sárdisbeli gyülekezethez szól. A 4-5. vers (Károli fordításában) ez: „De van Sárdisban  egy kevés neved, azoké a kik nem fertőztették meg ruháikat; és fehérben fognak velem járni; mert méltók arra. Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.”  E szöveg kétségtelenné teszi, a „fehér ruha” nem véletlenszerű, esetleges viselet. Két vonatkozása explicit. Azok viselik, akik „méltók arra”, s aki „győz, az fehérbe öltözik”. Ez a két vonatkozás, pusztán a „fehér ruha” hangsúlyos szerepeltetése révén, beleértendő József Attila versébe is. Magyarán, igazságának tudata s végső győzelme megjelenik a vers szemantikai mezejében. A „fehér ruha” ennek jele.
Az utalás teljes mögöttesét azonban nem lehet csupán e két mozzanatra leszűkíteni. A János 3,1-5 és a József Attila-vers bonyolult viszonyba kerül egymással. A két szöveg érintkezése egy nagyon bonyolult értelmezési mezőt rajzol ki. Mindenekelőtt azért, mert a János 3,1-3 nagyon súlyos diagnózist állít föl a közösségről. (1) „Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, s halott vagy”. (2) „Vigyázz, és erősítsd meg a többieket, a kik haló félben vannak; mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljesnek.” (3) „Megemlékezzél azért, hogy vetted, és hallottad; és tartsd meg, és térj meg.” Ez az intelem a közösség élőhalottságát és „haló félben” levő stádiumát mondja ki, s ehhez képest hív föl a „megtérésre”. S ez a szakrális kontextusban adott helyzetfelmérés maga is rávetül a József Attila-versre. Már csak azért is, mert a vers is olyan állapotokról beszél, „ahol szeretni szégyen”, s amivel a beszélő nem vállalhat közösséget. Sőt, kimondható: ez a mindkét helyen megjelenített elutasító, negatív diagnosztika adja meg azt a közös alapot, amelyen a „fehér ruha” (s mindaz, aminek jelhordozója) játékba hozható. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez az élőhalott, illetve halódó állapot több más, ez idő tájt született József Attila-versnek is sajátja. Állapotérzékelése, az emberi közösségről nyert tapasztalata máskor is ebben a diagnózisban összegződött.)
A Könnyű, fehér ruhában azonban nem egyszerűen parafrázis jellegű szöveg, érintkezik a János 3,1-3-mal, de egy másik történeti időben szólal meg s másik kontextusban. Amíg a János 3,1-5 egyértelműen az isteni óhaj tolmácsolása, János apostol annak nevében beszél, „a kinél van az isteni hét lélek és a hét csillag” (János 3,1), addig költőnk verse olyan beszélőnek, olyan personának a megnyilatkozása, aki éppen az „istenek ellen” indul el, indul harcba. Ez nagyon nagy különbség, egy hívő s egy hitetlen kor különbsége, de mégsem tekinthető teljes és maradéktalan szembeállásnak. A Bibliában a monoteista meggyőződés kap hangot, a vers pedig „istenekről” beszél, többes számban. S az egy Istenhez képest a többes számú istenek maguk is anomáliát jelentenek. Az egy Isten álláspontjáról tehát szembe lehet szállni az „istenekkel”, akik semmiképpen nem azonosíthatók az egy igaz Istennel. E ponton persze az értelmezés már nagyon könnyen túlértelmezéssé válhat, nem-létező álláspontot kreálhat, de annyi bizonyos, az élőhalott állapot elutasítása mindkét szövegben valami pozitív pólusról történik.

 

5
 

Van, pontosabban, a magyarázat meg nem találásáig volt a versnek egy másik rejtélyes eleme is, a „szappangolyó”. Ennek szerepét azonban Tverdota György (2005: 375–377.) tisztázta, s így ma már tudható, hogy a versben az égbolttal szembeállított szappangolyó („szappanbuborék”) voltaképpen kozmológiai jellegű kulturális utalás. Ezzel a szóválasztással az alkotó a kortárs csillagászat egyik elméletét vonta be a szövegbe. Munkahipotézisként tehát érdemes föltételezni, hogy a „fehér ruha” emlegetése is ilyen kulturális utalás.

József Attila utolsó éveinek „örök barátja”, Barta István, bár konvertita volt, a konzervatív katolicizmus markáns képviselőjeként azonosítható (vö. Lengyel 2008: 240–246., l. még: Lengyel 1995). Eszmecseréik tárgya, vagy legalábbis egyik tárgya bizonyosan teológiai jellegű volt. Ezek részleteiről nem sok tudható, de annyi bizonyos, Barta személyében megvan az az ember, akinek jelenléte a bibliai inspirációk aktiválódásával járt. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a kései szövegek mögött biblikus inspirációval is számolni kell. Tasi József (1996: 31, vö. 77.) kutatásaiból az is tudható, költőnknek saját bibliája is volt, méghozzá egy Károli-biblia. Az életrajz ismert elemei tehát kívülről is megerősítik ennek az inspirációnak a lehetőségét. Ennél azonban fontosabb a Könnyű, fehér ruhában értelmezése szempontjából, hogy biblikus inspirációja nem egyszerűen mechanikus átvétele valami teológiai exegézisnek, hanem egy annál bonyolultabb viszony kifejezője.
Verse modernitáskritika. S lényege éppen a viszonylagosság tapasztalatának elismerése, tudomásulvétele, ám ugyanakkor egy régi-új pozícióból ennek a viszonylagosságnak a leghatározottabb elutasítása. A biblikus inspiráció alighanem ennek a pozíciónak a kialakulásában is segítségére lehetett. Forrás és megerősítés lehetett számára a viszonylagosság abszolutizálásával szemben.
A megerősítés emblémája a tüntetően vállalt „fehér ruha”, amely annak jár, aki „győz”, s nem törlődik ki „az élet könyvéből”.

Irodalom

Dávidházi Péter 2013: Egy utalásnyi kulturális emlékezet. The Waste Land, Ezékiel és a magyar fordítások I–II. Holmi, július, 848–863., augusztus, 999–1017.
JAÖM = József Attila összes művei. III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Sajtó alá rend. Szabolcsi Miklós. Bp.: Akadémiai, 1958.
Lengyel András 1995: „…saját szemem láttára átalakulok” József Attila 1935. augusztusi fordulatáról. Jelenkor, 4. sz. 356–365., újraközölve: Uő: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok. Bp.: Tekintet, 1996. 120–136.
Lengyel András 2008: József Attila „örök barátja”. Barta Istvánról, kérdőjelekkel. In: Uő: József Attiláról. Életrajzi „aprólék”. Szeged: Bába Kiadó
Macht Ilona 1980: Négyszemközt az utókorral. József Attila fényképeinek ikonográfiája. Bp: Népművelési Propaganda Iroda /Fototéka/
ÖV = József Attila összes versei. Kritikai kiadás. Közreadja Stoll Béla. Bp.: 1984, Akadémiai Kiadó
Simon Gábor 2013: A rím anaforikus működésének kognitív szemantikai leírása. Magyar Nyelvőr, 3. sz. 314–335.
Szabolcsi Miklós 1998: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Bp.: Akadémiai Kiadó
Tasi József 1996: József Attila könyvtára és más tanulmányok. Bp: Ecriture Kiadó
Tverdota György 1980: „Mindenség a semmiségbe…” Kísérlet a „Költőnk és kora” elemzésére. In: József Attila: „Költőnk és kora”. Bemutatja Tverdota György és Vas István. Bp.: Magyar Helikon, 9–43.
Tverdota György 2005: Határolt végtelenség. József Attila-versek elemzései. Bp.: Osiris
Vágó Márta 2005: József Attila. Sajtó alá rend. Takács Olga [recte: Márta], az utószót és a jegyzeteket készítette Fehér Erzsébet. Bp.: Noran