Nincs mit

 

 

Az előző lakás kulcsai –

a bejárat, az alsó, a felső és a hevederzár

meg az ötödik, amiről végül

sosem derült ki, hogy mit nyit,

de mindig azzal nyomtuk a parafa dugót

a borosüvegbe a folyóparton.

 

Megvannak még,

visszamehetnék bármikor,

hogy megnézzem, ki költözött a helyünkre,

hogyan rendezte át a bútorokat,

és cserélte ki a színeket.

 

De azt hiszem, azon az éjszakán,

amikor titkainkat meghámoztuk,

és bőrük a fűtőtesten száradt reggelig,

azt hiszem, aznap éjjel a szoba lakhatatlanná vált,

mert a szaguk beitta magát a falakba.

 

És azóta sem tudtam kidobni

apád cégének ízléstelen hűtőmágneseit

meg azt a köteg reklámtollat.

Kell még, bort nyitni – győzködöm magam.

Vagy hogy majd legyen mivel írni mindenről,

amiről most nincs mit.

 

 

 

Párosujjú

 

 

Eddig csak úgy tettél, mintha,

de most már tényleg alszol.

A légzésedből és a szívverésedből tudom.

 

Alacsony felbontású tájakon jársz.

Ennek az álmodnak nincs arca és nincs alakja,

de annyiszor riadtam fel rá,

hogy már a sötétben kitapogatva is könnyen felismerem

érdes, pixelesedő felületét.

 

Szemgolyód mozgása metronóm

vagy ablaktörlő lapát,

de nem akarom hallani a hozzá tartozó zenét,

nem akarok abban az esőben vezetni,

ahol állatok ugorhatnak az útra,

az ígéretek pedig biztonsági öv nélkül ülnek mellettem,

és a fékezéstől a szélvédőn repülnének ki.

 

Nem akarok ott lenni,

mikor lekapcsolják őket a lélegeztetőgépről.

Engem csak a tisztázatlan pontok érdekelnek

emelkedés és zuhanás,

molekulák és élet,

ébrenlét és egy menekülő,

párosujjú patás csorda pánikja között.

 

 

 

Mészfehér

 

 

Elhalt hámrétegek közé temette az arcát.

Néha a saját fiait sem ismerte fel,

az áldozati állatok riadtságával figyelte

különös szokásaikat.

Nem tudta visszafogadni őket,

mert idegen családok szagát érezte rajtuk.

 

Néha felvette a kaputelefont, és csak hallgatta az utcazajt.

A farmra gondolt ilyenkor,

ahol csákányt vágtak a ló fejébe,

mikor használhatatlanná vált a törött lába miatt.

 

Mint a napelemek és a hüllők,

mozdulatlanul sütkérezett az egyedüllétben.

Órákon át nézte az ablakból a vörösbegyeket, a mókusokat

meg azt a két árvaházi kölyköt,

akik mindig a környéken csavarogtak.

 

Három gyereket szoptatott,

most mégis neki kellett literszám innia a tejet

a porcelán bögréből,

mintha a szervei elfelejtettek volna leállni,

miközben a csontjai már oszlásnak indultak.

 

Szobahőmérsékleten romlandó délutánjai elől

a ligetbe menekült,

de mire hazaért, leszakadt a lift,

és súlyos szagok zuhantak a ház étvágytalanságába.

A lépcső spiráljában töltött hatemeletnyi óvatosság után

ő is elfáradt, mint a fémek a felvonóban.

Amikor felcsöngettek hozzá,

sietségében magára borította az üres lakást

és vele a kaputelefont is.

Odalent még sokáig recsegett a zene,

amit akkor hallgatott.

 

Egy lány, aki épp ott sétált el,

még lefekvés előtt is azt dúdolta.