Memóriaszivacs

Sose szoktam megvárni, amíg a régi, lassú mátrixnyomtató
kiprinteli a fiam óvodai ebédbefizetését igazoló szelvényt,
de ma elkértem.

Ez volt a legutolsó, gondoltam, elteszem emlékbe,
a ruhazsákjával meg más apróságokkal együtt.
Először a lakásban lennének egy dobozban,
de aztán nyilván alászállnának a pincébe limlomnak,
és ha valami más keresése közben néha előkerülnének,
egy kicsit mindig megállnánk a keresésben.

De aztán biztos úgyis elkallódnának.

Ezért azt gondoltam, beteszem őket inkább ebbe a versbe,
a kézműves foglalkozáson csinált gyertyatartóval,
a színes gyöngyökből fűzött karkötővel,
a szétrúgott harminckettes cipővel,
a tankrajzokkal, a memóriaszivacs matrac kartondobozából készült
lovagi sisakkal és más hasonlókkal együtt.

Már régen elkezdett nagy darabokban
távolodni tőle az óvoda:
először az első óvónénijét hagyta el,
aki korkedvezménnyel nyugdíjba ment,
hogy a beteg édesanyját ápolhassa,
aztán szereleme, aki Székesfehérvárra költözött,
legutóbb az úszásoktatás múlt le róla,
a jövő hónapban pedig maga az óvoda fog,
sószobástul, teknőcöstül,
rendőrök által biztosított bicikliversenyestül.

Ezek hamarosan olyan távol lesznek tőle,
mint anyai őse, a vitéz Benedetto,
Phocaea és Chios ura, Szép Fülöp admirálisa,
a bizánci császár Aragóniai Péternél akkreditált követe,
ez a genovai kalandor, és unokája,
Martino lovag, Kis-Ázsia despotája,
akit egy mise alatt fejeztek le a törökök Smyrnában,
mert az élet nem fenékig tejfel.

De különben ők egész életében elkísérik majd,
míg az óvoda kellékei és kulisszái
a kisiskolás fejében hamar elenyésznek,
és egyszer majd kevésbé fog rájuk emlékezni,
mint egy régen olvasott könyvre.
(Mert hamarosan olvasni is megtanul.)

Bár az is lehet, hogy mindez tiszta és éles marad,
mint egy borostyánban megőrzött bogártetem,
vagy éppen ellenkezőleg, a homályban várja, hogy kifejthesse a hatását,
mint egy fáraósír mélyén lapuló ókori fertőzés,
már ha tényleg van olyan.

Nélkülünk mennek

Titokzatos és elzárt tartomány,
zajjal, veszéllyel, párával teli.
Csak hézagos és ritka híradások
adják tudtunkra néha, hogy kivel
mi történt ott az egyszerre homályos
és túl világos csarnok öblein.
A kemény, csúszós padlózatú termek
kövére lépni nekünk nem szabad,
falait szemünk nem illetheti:
nincs bejárásunk a belső kapun.
Az eltűnők után kicsavarodva
nézünk csupán egy szűkülő kanyarban,
ahogy indulnak, kalandok felé,
már előre vagy csak egymásra nézve,
szigorú és óvó tekintetek közt,
vézna kis testekben, fesztelenül, hogy
egy ismerősen is titokzatos
és ismeretlenül is ismerős
elem szelídebb tartományait
uralni megtanulják. Papucsokban
csak mennek mind, batyuval vállukon,
kis nadrágjukban, sorba rendeződve,
kis gumisapkával a fejükön,
minden kedden az ovis uszodába