Sze­ret­jük azt hin­ni, hogy már min­den ta­nul­sá­got le­von­tunk azok­ból a mű­vé­szi fel­is­me­ré­sek­ből, ame­lye­ket a ko­ráb­bi év­ti­ze­dek iro­dal­ma ha­gyott örö­kül szá­munk­ra. Ez jár a fe­jem­ben min­dig, ha Mó­ric­zot ol­va­som. Va­jon meg­fon­tol­tuk-e azt, amit ez a nagy író az
ín­ség nyo­masz­tó ta­pasz­ta­la­tá­ról el­mon­dott? Ez a je­len­ség egész pá­lyá­ja so­rán fog­lal­koz­tat­ta őt. Kar­ri­er­je egy ín­ség­no­vel­lá­val, a Hét kraj­cár­ral kez­dő­dött, a kön­­nyes-ér­zel­mes tör­té­net­tel, amely­ben a mo­sás­hoz szük­sé­ges szap­pan árát az édes­anya csak a ké­re­ge­tő kol­dus fil­lér­je hoz­zá­adá­sá­val tud­ja ös­­sze­hoz­ni. A nyo­mo­rú­ság leg­mé­lyebb bugy­ra­i­ba azon­ban alig­ha­nem az Ár­vács­ka vi­szi el ol­va­só­ját, amely­ben a ki­szol­gál­ta­tott, pöt­töm le­ány­kát gyám­jai még a ru­há­já­tól is meg­foszt­ják. Vagy a Sze­gény em­be­rek, amely­nek fő­hő­se csa­lád­ja ele­mi igé­nye­i­nek ki­elé­gí­té­se ér­de­ké­ben, em­ber-vol­tá­ból ki­vet­kőz­ve még a gyer­mek­gyil­kos­ság­tól sem ri­ad vis­­sza.

      De ez csak az oko­zat, a meg­szok­ha­tat­la­nul bor­zal­mas, ám egy­sze­rű alap­eset: aki éhen hal, aki meg­fagy, vagy akit ilyen ve­szé­lyek fe­nye­get­nek, az az ab­szo­lút ér­te­lem­ben vett ín­ség ál­do­za­ta. Az ilyen meg­en­ged­he­tet­len ese­mé­nyek­re a két­szer ket­tő egy­ér­tel­mű­sé­gé­vel vá­la­szol­ha­tunk: en­nek nem (len­ne) sza­bad meg­tör­tén­nie. A mód­sze­rek, ame­lyek­kel har­col­nunk kell el­le­ne, nem ke­vés­bé ma­guk­tól ér­te­tő­dő­ek. Mind­egy, ho­gyan: ada­ko­zás­sal vagy a tár­sa­dal­mi szo­li­da­ri­tás meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­val, a szo­ci­ál­po­li­ti­ka esz­köz­tá­rá­val vagy a se­gély­szer­ve­ze­tek te­vé­keny­sé­gé­vel, a jó­lé­ti ál­lam in­téz­ke­dé­se­i­vel vagy más­ho­gyan, de gá­tat kell vet­ni a nél­kü­lö­zés tér­nye­ré­sé­nek. Az ín­ség tűr­he­tet­len, le­küz­dé­sé­re mu­száj, hogy ren­del­kez­zünk ha­té­kony meg­ol­dá­sok­kal. A nél­kü­lö­zés­ről, a nyo­mor­ról – mond­hat­nánk – ma már nem ír­ni kell, a szük­sé­get fel kell szá­mol­ni.

      Ak­kor mi­ért ólál­ko­dik még ma is kö­rü­löt­tünk? Mi­ért kap új­ra meg új­ra erő­re? Mi­ért nincs rá egye­te­mes re­cept? Mi­ért nem tud az em­be­ri­ség vég­ső csa­pást mér­ni rá? Ször­nyű gya­nú fész­ke­li be ma­gát az agyunk­ba: biz­tos, hogy pa­ran­cso­lunk az ín­ség­nek? Nem for­dít­va: ő ural­ja az em­bert? A kér­dés, amely vá­laszt vár tő­lünk: Me­lyik az a pont, ahol ve­le szem­be­ni stra­té­gi­ánk is­mé­tel­ten ku­dar­cot vall vagy meg­bi­csak­lik? A mo­dern ma­gyar iro­da­lom­ban ta­lán Mó­ricz tud­ta a leg­töb­bet er­ről a gyen­ge pont­ról: a re­la­tív ín­ség­ről. Fel­is­mer­te, hogy az ab­szo­lút hi­ány, a ha­lál­hoz, le­rom­lás­hoz, zül­lés­hez ve­ze­tő nél­kü­lö­zés csu­pán egy ál­ta­lá­nos je­len­ség bor­zal­mas kö­vet­kez­mé­nye. Az ál­ta­lá­nos je­len­ség, az ok pe­dig a re­la­tív ín­ség. Az az er­köl­csi de­fek­tus, amely az egész em­be­ri kö­zös­sé­get át­hat­ja, ha­tal­má­ban tart­ja.

      Tel­jes kép­le­tét leg­tö­ké­le­te­seb­ben alig­ha­nem a Tün­dér­kert­ben raj­zol­ja föl, ahol a két pon­to­san il­lesz­ke­dő fo­gas­ke­rék kö­zé, az ab­szo­lút és a re­la­tív ín­ség da­rá­ló­já­ba egy egész kis or­szág csú­szik be­le. Az egyik vég­le­ten az er­dé­lyi fe­je­del­met, Bá­tho­ry Gá­bort ta­lál­juk, a szép és te­het­sé­ges if­jú er­dé­lyi arisz­tok­ra­tát, a fe­je­del­mi ha­ta­lom bir­to­ko­sát. Pom­pás öl­tö­ze­te, re­mek­mí­vű hasz­ná­la­ti esz­kö­zei, pa­zar­ló étel-ital fo­gyasz­tá­sa, mű­velt­sé­ge, az őt ki­szol­gá­ló és kö­rül­ve­vő sze­mé­lyi ál­lo­mán­­nyal va­ló ren­del­ke­zé­si le­he­tő­sé­ge, az e mö­gött rej­lő, ezt biz­to­sí­tó va­gyo­ni hely­ze­te a bő­ség, a kor­lát­lan rep­re­zen­tál­ni tu­dás tel­jé­ben mu­tat­ják be őt. A bő­ség­nek és a ha­ta­lom bir­tok­lá­sá­nak fel­ső kor­lát­ja an­nak a na­gyon is szé­les kö­rű sza­bad­ság­nak a ha­tá­ra, amel­­lyel em­be­ri sor­sok fö­lött dönt­het, amel­­lyel bün­tet­le­nül és erő­sza­ko­san be­ha­tol­hat má­sok in­tim szfé­rá­já­ba, akár az élet vagy ha­lál ha­tár­pont­ja­i­ig me­nő­en. Hoz­zá mér­he­tő sze­rep­lő­ket, akik­ről tud­ha­tó vagy sejt­he­tő a szu­ve­re­ni­tás­nak az övé­hez fog­ha­tó nagy­sá­ga, ket­tőt mu­tat föl a re­gény: a tö­rök szul­tánt és Thurzó Györ­gyöt, a ma­gyar or­szág­rész ná­do­rát.

      A min­den­ha­tó­ság fe­lé ten­dá­ló fe­je­del­mi ha­tás­kör­rel és bir­tok­jog­gal ki­ál­tó el­len­tét­ben van an­nak a vi­lág­nak a nél­kü­lö­zé­se, ki­szol­gál­ta­tott­sá­ga, amely kö­rül­ve­szi őt. A sok seb­ből vér­ző kis or­szág nyo­mo­rá­ról elég az a mu­tat­vány, ame­lyet Ko­lozs­vár la­kói a kül­vá­ros­ba ke­ve­re­dett Beth­len Gá­bor­nak nyúj­ta­nak: „Meg­fú­lunk a füsttől… meg­ha­lunk a büdösségtül… nin­csen tüzelőfánk… nin­csen ennivalónk… ebe­ket s macs­ká­kat rág­nak a gyerekeink… ke­nye­ret nem lát­tunk ősztül óta… fa­ké­reg­ből csi­nál­ják a sü­tők a lepényt… el­fogy­ván a te­hén­hús, ló­hús­ra szorulánk… el­fogy­ván a ló­hús, ebhúsra s va­la­men­­nyi eb le­ve az vá­ro­son, mind megevők… az macs­kát is mind me­ge­vők már… már az ege­rek, pat­ká­nyok vagynak becs­ben, nagyuram… az a leg­főbb mes­ter, ki ha­ma­rabb s több ege­ret fog­hat, mert az la­kik ha­ma­rabb jól… a pusz­ta vá­ros he­lyen, ami le­égett, az ud­var­he­lye­ken ré­gi hitván megrohadott bő­rö­ket ha ta­lá­lunk, meg­mos­suk, nagy­sá­gos uram, bévisz-szük, szá­raszt­juk, vag­dal­juk, őrjük és esszük… Bol­dog, ki ökör­bőrt, ló­bőrt, juh­bőrt, kecs­ke­bőrt meg­főz­het s megöhet… Van már, akik hit­vány sarujokat s ci­pel­lő­jü­ket meg­főz­ték s megötték… ki­szed­jük a ga­néj­ból, nagy­sá­gos uram, a hit­vány sa­ru­tal­pat”.

      Ez a tiborci pa­nasz még csak a ja­vak ki­ál­tó­an egyen­lőt­len meg­osz­tá­sá­ra vet fényt, amin em­ber­ba­rá­ti dön­té­sek­kel leg­alább eny­hí­te­ni le­het, ahogy Beth­len te­szi, ami­kor Ko­lozs­vár­ról el­kül­di a nél­kü­lö­ző vá­ros nya­kán élős­kö­dő ka­to­na­sá­got, vagy ami­kor a sa­ját­já­ból har­minc sze­kér bú­zát szál­lít a vá­ros sze­gé­nye­i­nek el­lá­tá­sá­ra. Ám épp ami­kor a ba­jok or­vos­lá­sá­ra ér­de­mi lé­pé­sek tör­tén­né­nek, be­kö­vet­ke­zik egy for­du­lat. Ez­zel lép mű­kö­dés­be a re­la­tív ín­ség gé­pe­ze­te. A fe­je­de­lem el­rek­vi­rál­tat­ja Beth­len Ko­lozs­vár fe­lé tar­tó, ga­bo­ná­val meg­ra­kott sze­ke­re­it, ame­lyek csil­la­pít­hat­ták vol­na a vá­ros­ban ki­tört éhín­sé­get. Mi­ért tesz ilyet? Me­rő go­nosz­ság­ból? Mo­hó­ság­ból? Nem éri be az­zal a va­gyon­nal, amel­­lyel bír? Nem, nem ezért, ha­nem mert sze­gény fe­je­de­lem sem­mi­vel sem ke­vés­bé kín­zó ín­sé­get szen­ved, mint a ko­lozs­vá­ri nyo­mo­rul­tak. Ked­ves hall­ga­tó­im ta­lán azt hi­szik, gú­nyo­ló­dom. Szó sincs ró­la.

      Beth­len, aki időn­ként az író szó­csö­ve a re­gény­ben, le­gyű­ri a sé­rel­met, amely a fe­je­del­mi ön­kény ré­szé­ről ér­te, s így re­a­gál a rab­lás hí­ré­re: „A ko­lozs­vá­ri kol­du­sok mi­att az em­ber nem sza­kít­hat a fe­je­de­lem­mel”, majd az ar­cát­lan rab­lás mi­att fel­dü­hö­dött fe­le­sé­gét ez­zel hök­ken­ti meg: „Bá­tho­ry nagy em­ber”. Ha csak tün­dö­köl­ni, mu­lat­ni, as­­szo­nyo­kat hó­dí­ta­ni, rep­re­zen­tál­ni akar­na, a fe­je­de­lem nem ve­te­med­ne ilyen lé­pés­re. Eh­hez az élet­mód­hoz meg­van­nak az elég­sé­ges erő­for­rá­sai. De Beth­len fel­mé­ri, hogy a tün­dér­ki­rály­fi nagy fá­ba vág­ta a fej­szé­jét. Azt kí­ván­ja, hogy fe­let­te­se si­ker­rel jár­jon. A Bá­tho­ry ke­ze alá adott kis er­dé­lyi fe­je­de­lem­ség épp csak az a tal­pa­lat­nyi föld, ame­lyen a nagy vál­lal­ko­zá­sa­i­hoz meg­vet­he­ti a lá­bát. A fő­ura­kat az­zal bő­szí­ti fel, hogy ki­je­len­ti: „Tud­já­tok meg, hogy másmint aka­rom, ma­gam kőtségin s erejébül… Mit ne­kem Er­dély! – ki­ál­tot­ta el har­sog­va bo­ros szilajan. – Nem ar­ra va­ló or­szág, hogy ezen ural­kod­jak! Ar­ra más bi­ro­dal­ma­kat kell ke­res­ni: ez kis­ded or­szág csak fölöstökömre való… me­gen­ni, meginnya.” Egy it­tas em­ber gő­gös nagy­zo­lá­sa? Több ez an­nál!

      Bá­tho­ry a főurakkal folytatott vi­ta he­vé­ben leg­tit­ko­sabb am­bí­ci­ó­it árul­ja el, ame­lyek­ről más al­kal­mak­kor így be­szél: „egyik pa­pu­csom Mold­va, a má­sik Oláhország, úgy eme­lem fej­szé­met Len­gyel­re. Lo­vam Er­dély, csat­ló­som Ma­gyar­or­szág, la­ká­jom a bé­csi csá­szár: bi­ro­dal­mam kö­ze­pe a hét vár s környös-körül a la­pos föld ten­ge­re­kig, Dunáig… Azu­tán a sár­kány fe­jé­re, rá Kons­tan­ti­ná­poly­ra, ott tö­röm bár­dom­mal, s a te­te­me ma­gá­tól megdöglik…” A nagy­ra­lá­tó terv vég­cél­ja azon­ban még­is­csak az, amit a re­gény cí­me is su­gall: Er­délyt vi­rág­ba bo­rí­ta­ni, jó­lé­tet te­rem­te­ni a nyo­mor­gó or­szág­ban, amint ezt a fe­le­sé­gét, a fe­je­de­lem­as­­szonyt kö­szön­tő be­szé­dé­ben meg­fo­gal­maz­za: „im­már meg­újít­juk a mi fo­ga­dal­mun­kat, hogy bi­zony Er­dély­or­szág­ból tün­dér­or­szá­got sta­tu­á­lunk”. A terv egy olyan vi­lág meg­te­rem­té­se, amely nem is­mer ín­sé­get.

      „Ma­gam kőtségin” – vág­ta az urak sze­mé­be, ám ez csak szá­jas­ko­dás volt. A Bá­tho­ry­-va­gyon bi­zony nem lett vol­na elég, ha jö­ve­del­me­it tel­je­sen rá köl­ti is, ar­ra, hogy a ter­ve­zett ka­to­nai ak­ci­ók­nak csak egyi­két is si­ker­re vi­gye. Fá­jó és át­hi­dal­ha­tat­lan sza­ka­dék tá­madt a ter­vek és a meg­va­ló­sí­tás­hoz szük­sé­ges erő­for­rás­ok kö­zött. Ez, a szán­dé­ko­kat meg­hi­ú­sí­tó, a vá­gyak szár­nyát sze­gő, az em­bert két­ség­beesés­be ker­ge­tő sza­ka­dék az, amit re­la­tív ín­ség­nek ne­vez­he­tünk. Bá­tho­ry tud­ja: ha ezt a sza­ka­dé­kot nem hi­dal­ja át, esé­lye sincs ter­vei va­ló­ra vál­tá­sá­ra. Te­gyük most zá­ró­jel­be mind­azt, ami­re szük­ség van a si­ker ér­de­ké­ben: a te­het­sé­get, a sze­ren­csét, a ra­vasz­sá­got, a meg­fe­le­lő szö­vet­sé­ge­se­ket, tá­mo­ga­tó­kat, te­kint­sük mind­ezt ös­­sze­fog­la­ló­an szub­jek­tív fel­té­te­lek­nek, és ma­rad­junk a tár­gyi fel­té­te­lek elég­te­len­sé­ge, a re­la­tív ín­ség kö­ré­ben. Ab­szo­lút ín­ség­ről nem be­szél­he­tünk. A fe­je­de­lem­nek ez­tán is ma­rad mind­vé­gig mit a tej­be ap­rí­ta­ni. De a re­la­tív ín­ség sem­mi­vel sem ke­vés­bé kö­nyör­te­len, ha ha­laszt­ha­tat­la­nul és kény­sze­rű­en meg­ol­dan­dó fel­ada­tok el­vég­zé­sét meg­aka­dá­lyo­zó hi­á­nyok­kal kell szem­be­néz­nie az ál­do­zat­nak. Már­pe­dig a se­re­get, em­be­re­ket, ál­la­to­kat élel­mez­ni kell. Fegy­vert, ru­hát, szál­lí­tó esz­kö­zö­ket biz­to­sí­ta­ni a ha­dak moz­gá­sá­hoz. A szö­vet­sé­ge­se­ket el kell kö­te­lez­ni, ju­tal­maz­ni kell. Hon­nan ve­gye eh­hez a pénzt és a ter­mé­szet­be­ni el­lá­tást? Kü­lö­nö­sen úgy, hogy a há­bo­rú je­len­tős tö­me­ge­ket kap­csol ki a ter­me­lő mun­ká­ból. A si­ker úgy kell a fe­je­de­lem­nek, mint éhe­ző­nek egy fa­lat ke­nyér! A tét vég­ső so­ron a fe­je­del­mi ha­ta­lom meg­tar­tá­sa vagy el­vesz­té­se. Bá­tho­ry te­hát lo­gi­ku­san cse­lek­szik: a re­la­tív ín­ség dik­tál­ta lo­gi­ka sze­rint.

      Ez a lo­gi­ka azt ír­ja elő, hogy az ered­mé­nyes cse­lek­vés­hez hi­ány­zó anya­gi fel­té­te­le­ket min­den áron elő kell te­rem­te­ni. Min­den áron, te­hát ha há­bo­rú lesz, ak­kor a ko­lozs­vá­ri kol­du­sok ez­tán sem szá­mít­hat­nak a gaz­da­gok kö­nyö­rü­le­tes­sé­gé­re, to­vább­ra is szem­be kell néz­ni­ük az éh­ha­lál és a fagy­ha­lál ré­mé­vel. Így kö­vet­ke­zik a re­la­tív ín­ség csil­la­pí­tá­sá­ból az ab­szo­lút ín­ség fo­ko­zó­dá­sa. A Beth­len­től el­ra­bolt har­minc sze­kér bú­za csak csepp a ten­ger­ben. Le­het, hogy „ko­moly tett; meg­mu­tat­ta, hogy sza­va nem tré­fa s aka­rat­ja nem szél­fú­vás. Mert csak­ugyan, ha há­bo­rút épít, ak­kor gon­dol­ni kell a ha­dak­ra” – ahogy a szé­kely fő­ka­pi­tány ma­zo­chis­ta mó­don el­is­me­ri, a re­la­tív ín­ség ilyen rend­ha­gyó csil­la­pí­tá­sa még­is igen rossz pre­ce­denst te­rem­tett. A ha­di szük­ség­le­tek ki­elé­gí­té­se ér­de­ké­ben
Bá­tho­rynak nagy ará­nyok­ban meg kel­lett is­mé­tel­nie a rek­vi­rá­lást. Él­nie kel­lett az erő­for­rás­ok meg­szer­zé­sé­nek unortodox mód­sze­ré­vel. Nagy­sze­ben be­vé­te­le nem va­la­mi bra­vú­ros ka­land volt, ha­nem gya­lá­za­tos csel, amel­­lyel a fe­je­de­lem rá­tet­te a ke­zét a vá­ros va­gyo­ná­ra. Más szó­val: a fe­je­de­lem gát­lás­ta­la­nul ki­ra­bol­ta sa­ját szász alatt­va­ló­it, hogy anya­gi erő­for­rá­sa­ik­kal sza­ba­don ren­del­kez­hes­sék.

      A re­la­tív ín­ség lo­gi­ká­ja sze­rint a hi­ány csak úgy szün­tet­he­tő meg, ha má­sutt idé­zünk elő hi­ányt. A sza­ka­dék be­töl­té­sé­hez azon az áron sze­rez­he­tünk töl­te­lé­ket, ha ezen a má­sik he­lyen tá­masz­tunk sza­ka­dé­kot. A sza­ba­da­lom ál­ta­lá­no­san al­kal­maz­ha­tó. Az unortodox mód­szert az adok-ka­pok er­köl­csét kö­vet­ve szo­ká­sos, ru­tin el­já­rás­sá le­het rend­sze­re­sí­te­ni. A ma­ga ín­sé­gé­nek csil­la­pí­tá­sát ezen az úton pró­bál­ja Bá­tho­ry el­ér­ni: be­hív­ja a zsák­mány­éhes haj­dú­kat, s sze­met huny a sza­bad­rab­lá­suk fö­lött. Fel­sza­ba­dít­ja a köz­szé­ke­lye­ket, ös­­sze­ug­raszt­va őket a szé­kely ne­mes­ség­gel. A vég­ered­mény is­mert: az el­tu­laj­do­ní­tott pré­dát kön­­nyel­mű­en el­pa­za­rol­ják és el­pusz­tít­ják. A re­la­tív ín­ség új­ra­ter­me­lő­dik, de az ab­szo­lút ín­ség el­vi­sel­he­tet­le­nül fel­fo­ko­zó­dik és oda is ki­ter­jed, hol ko­ráb­ban sze­rény jó­mód mu­tat­ko­zott. A nagy­ra­lá­tó ter­vek ös­­sze­om­la­nak, a tün­dér­kert­ből fel­dúlt csa­ta­me­ző lesz, Bá­tho­ry meg­bu­kik és fegy­ver ál­tal vész el.

      Egy or­szág­nak egy idő­pont­ban vagy idő­szak­ban egy fe­je­del­me van, s a tör­té­nel­mi fel­adat, amely a vál­la­in nyug­szik, egy konk­rét kons­tel­lá­ci­ó­ban ki­küz­den­dő egye­di, meg­is­mé­tel­he­tet­len vá­lasz, ak­kor is, ha az adott sze­mély el­vé­ti az op­ti­má­lis meg­ol­dást. A re­la­tív ín­ség azon­ban nem ilyen ki­vé­te­les, ha­nem – saj­nos – ál­ta­lá­nos je­len­ség. Amit Mó­ricz a Tün­dér­kert­ben nagy lép­ték­ben, de a ma­ga ki­vé­te­les mi­vol­tá­ban vá­zolt fel, a Ro­ko­nok­ban rész­le­te­i­ben, ana­li­ti­ku­san dol­goz­ta ki, a kép­le­tet egy egész tár­sa­dal­mi ré­teg­re, je­le­né­nek tör­té­nel­mi kö­zép­osz­tály­ára ér­vé­nye­sít­ve. Az osz­tály ha­nyat­lá­sa ré­gen el­kez­dő­dött, a je­len­ben vég­ső stá­di­u­má­ba ér­ke­zett. A dzsent­ri va­gyon­vesz­té­se, po­zí­ci­ó­já­nak, tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai be­fo­lyá­sá­nak gyen­gü­lé­se több év­ti­ze­des fo­lya­mat, amely a há­bo­rú­val kez­dő­dő és a ver­sailles­-i bé­ké­vel zá­ru­ló ka­tak­liz­ma­so­ro­zat kö­vet­kez­té­ben a kö­zép­osz­tály tö­me­ge­i­nek dek­las­­szá­ló­dá­sá­ba tor­kol­lott. Kell-e mon­da­ni, hogy ez a fo­lya­mat a re­la­tív ín­ség me­leg­ágya volt? Az örö­költ tár­sa­dal­mi po­zí­ció, a meg­me­re­ve­dett men­ta­li­tás, a ki­fej­lő­dött, sa­já­tos ré­teg­kul­tú­ra ma­gas­ra sró­fol­ta az igé­nye­ket, vál­to­zat­la­nul ér­vény­ben tar­tot­ta az elő­jog­ok­hoz és a jó­lét­hez va­ló jo­go­sult­ság ön­tu­da­tát, mi­köz­ben az élet­mód és kul­tú­ra fenn­tar­tá­sá­hoz szük­sé­ges erő­for­rás­ok egy­re fo­gyat­koz­tak, vé­gül kí­nos, egy­re át­hi­dal­ha­tat­la­nabb sza­ka­dé­kot nyit­va az igé­nyek és a le­he­tő­sé­gek kö­zött. Tár­sa­dal­mi mé­re­tek­ben meg­kép­ző­dött a re­la­tív ín­ség ál­la­po­ta, itt-ott már-már el­jut­va az ab­szo­lút ín­ség kö­ze­lé­be.

      A ha­nyat­lás­nak ezen a mély­pont­ján a tör­té­nel­mi kö­zép­osz­tály ka­pott egy nagy aján­dé­kot a tör­té­ne­lem­től. Meg­csil­lant előt­te a le­he­tő­ség ko­ráb­bi be­fo­lyá­sá­nak vis­­sza­szer­zé­sé­re, tün­dér­kert ül­te­té­sé­re és ápo­lá­sá­ra, Bá­tho­ry Gá­bor prog­ram­já­nak meg­va­ló­sí­tá­sá­ra, a re­la­tív ín­ség fel­szá­mo­lá­sá­ra, ha nem is az egész or­szág, leg­alább a ki­vé­te­le­zett ré­te­gek szá­má­ra. Az ölé­be hullt po­li­ti­kai ha­ta­lom bir­to­ká­ban az osz­tály hoz­zá­kezd­he­tett a re­or­ga­ni­zá­ci­ó­hoz. Va­jon az új­já­szer­ve­ző­dés a re­la­tív ín­ség si­ke­res fel­szá­mo­lá­sá­hoz ve­ze­tett-e? A vizs­gáz­ta­tás­hoz Mó­ricz zse­ni­á­lis ér­zék­kel sze­mel­te ki Kopjáss Ist­ván vá­ro­si fő­ügyész sze­mé­lyé­ben a leg­meg­fe­le­lőbb hőst.

      A tör­té­nel­mi osz­tály­hoz tar­to­zó em­ber dek­las­­szá­ló­dá­sá­nak ti­pi­kus út­ja nem a mély nyo­mor­ba bu­kás, ha­nem a vá­ro­si kis­hi­va­tal­no­ki hi­va­tás ré­vén a tisz­tes, de ne­héz éle­tű kis­pol­gá­ri lét­be való le­sül­­lye­dés. A re­gény ele­jén Kopjáss csa­lád­ját eb­ben a stá­di­um­ban ta­lál­juk. A fe­le­ség nagy ön­fe­gye­lem­mel, sor­sá­ba bé­ké­sen be­le­nyu­god­va er­re az élet­mód­ra ren­dez­ke­dett be, a spó­ro­lást fo­gad­ta el alap­ve­tő er­köl­csi nor­ma­ként. A férj szá­má­ra azon­ban egy sze­ren­csés vé­let­len, a vá­ro­si fő­ügyé­szi ki­ne­ve­zés for­má­já­ban meg­csil­lant az, ami egész ré­te­ge előtt is biz­ta­tó pers­pek­tí­vát mu­ta­tott fel: a tár­sa­dal­mi be­fo­lyás és ez­zel a presz­tízs és az elő­nyös anya­gi kon­dí­ci­ók vis­­sza­szer­zé­sé­nek le­he­tő­sé­ge. Ki­ne­ve­zé­se az­zal ke­cseg­tet­te: esélyt ka­pott a re­la­tív ín­ség fog­sá­gá­ból va­ló meg­sza­ba­du­lás­ra. A je­len­ség, amely elem­zé­sünk tár­gya, ez­zel vá­lik a re­gény narratívájának tit­kos mo­tor­já­vá.

      Kopjáss azon­ban csap­dá­ba esik. Sze­ret­né el­űz­ni a szük­sé­get, de az a kö­zeg, amely­be fel­emel­ke­dik, amely­nek já­ték­sza­bá­lya­it el kell fo­gad­nia, az esz­kö­zök, ame­lye­ket a ke­zé­be nyom­nak, nem al­kal­ma­sak a re­la­tív ín­ség fel­szá­mo­lá­sá­ra, csu­pán ar­ra ad­nak mó­dot, hogy az igé­nyek és szük­ség­le­tek kö­zöt­ti fe­szült­ség ma­ga­sabb szin­ten ter­me­lőd­jön új­ra. A jó­lét, az élet­szín­vo­nal emel­ke­dé­sé­nek je­le­it a fő­ügyész nap mint nap él­ve­zi, de egyút­tal egy­re szo­ron­góbb ön­tu­dat­tal éb­red rá ar­ra, hogy a funk­ci­ó­já­ból ere­dő, az őt kör­be­fo­gó kap­cso­lat­rend­szer ál­tal fi­no­man, de kény­sze­rí­tő erő­vel rá­ru­há­zott igé­nyek és az en­nek kö­vet­kez­té­ben hal­mo­zó­dó meg­emel­ke­dett költ­sé­gek kö­zöt­ti sza­ka­dék nem hogy be­te­me­tő­dött vol­na, ha­nem csak szé­le­sebb­re nyílt. A tör­té­nel­mi kö­zép­osz­tály­hoz tar­to­zás­nak sú­lyos ára van, a nye­re­sé­get nem for­dít­hat­ja a ma­ga ja­vá­ra, to­vább kell ad­nia.

      A sza­ka­dé­kot azon­ban, úgy ér­zi Kopjáss, min­den áron be kel­le­ne te­met­nie vagy át kell hi­dal­nia. De ho­gyan? A jö­ve­del­mei elég­te­le­nek eh­hez. A fe­le­sé­ge ál­tal a dek­las­­szált­ság stá­di­u­má­ban ki­ala­kí­tott asz­ke­ti­kus mód­szer­hez, a pu­ri­tán, kis­pol­gá­ri, spó­ro­lós élet­mód­hoz nem tér­het vis­­sza. Jó­te­vő­i­re, új part­ne­re­i­re szá­mít­hat, de csak ak­kor, ha egy­re fo­ko­zó­dó mér­ték­ben el­kö­te­le­ző­dik mel­let­tük. Új ba­rá­tai min­dent meg­tesz­nek, hogy őt is rá­ve­zes­sék azok­nak a mód­sze­rek­nek az el­fo­ga­dá­sá­ra, ame­lyek­kel ez a ré­teg a re­la­tív ín­ség­től – min­dig csak ide­ig­le­ne­sen és rész­le­ge­sen – meg­sza­ba­dul: sze­met kell huny­nia a kor­rup­ció fe­lett, s csak idő kér­dé­se, mi­kor vesz ab­ban te­vé­ke­nyen részt.

      A csa­lád el­lá­tá­sa és a tár­sa­dal­mi kö­te­le­zett­sé­gek­nek va­ló meg­fe­le­lés épp elég ter­het rak egy csa­lád­fő vál­la­i­ra, de ha csak egy csa­lád­apa gond­ja­i­ról szól­na a tör­té­net, a re­gény ka­ma­ra­da­rab­bá zsu­go­rod­na. Mó­ricz ezért jó ala­po­san meg­rak­ja az igát, ame­lyet sze­gény Kopjássnak von­szol­nia kell ah­hoz, hogy a ve­le tör­tén­tek pél­dá­zat­tá emel­ked­je­nek. Mi­ből te­vő­dik ös­­sze ez a cso­mag? Ab­ból a fel­hal­mo­zott hi­ány­ból, ame­lyet a ma­ga, a fe­le­sé­ge és a gyer­me­kei igé­nyei ter­mel­tek ki, de emel­lett el kel­le­ne tün­tet­nie a ro­ko­nok okoz­ta vesz­te­sé­ge­ket is, hogy a tá­gabb csa­lád vissszaemelkedhessen a ki­vé­te­le­zett tár­sa­dal­mi ré­teg­be. A cso­mag ré­szét ké­pe­zi az is, amit a fő­ügyész – úgy­mond – hi­va­ta­li jog­kö­ré­nél fog­va és be­fo­lyá­sos ba­rá­tai egyet­ér­té­sé­vel iga­zán el­in­téz­het: jö­ve­del­me­ző ál­lá­sok, rend­sze­re­sen fo­lyó­sí­tott anya­gi jut­ta­tá­sok, né­mi kor­rup­ci­ó­val le­bo­nyo­lít­ha­tó zsí­ros és gör­be üz­le­tek a test­vé­rek­nek, azok csa­lád­tag­ja­i­nak, nagy­bá­csik­nak, nagy­né­nik­nek: egy­szó­val a ro­ko­nok­nak.

      Az ín­ség et­től még re­la­tív ma­rad. Ber­ci bá­csi nem hal­na éhen, Ka­ti né­ni nem fagy­na meg, ha Kopjáss nem se­gí­te­ne raj­tuk. Iga­zi nyo­mor csak itt-ott fe­nye­ge­ti a ro­ko­no­kat. De így, fel­hal­mo­zód­va, és egyet­len sze­mély­re össz­pon­to­sul­va olyan ter­het ké­pez, amely ösz­­sze­rop­pa­nás­sal fe­nye­ge­ti azt, aki­re ezt rá­há­rít­ják. Az ál­do­zat Kopjáss Ist­ván, mert ő az a sze­mély, aki­nél a szá­lak ös­­sze­fut­nak. Az ös­­szes csa­lád­tag és ro­kon be­lé­je ka­pasz­ko­dik. Rá­adá­sul, ha se­gít­het, mint már je­lez­tem, azt csak a be­fo­lyá­sos ba­rá­tok egyet­ér­té­sé­vel te­he­ti meg. Csak­hogy ezek a ba­rá­tok a csa­lád­ját és ro­kon­sá­gát el­fo­gul­tan párt­fo­gá­sá­ba fo­ga­dó Kopjássnál ci­ni­ku­sabb és ri­de­gebb szá­mí­tás­sal él­nek. Pon­to­sab­ban tud­ják, hogy a re­la­tív ín­ség azt je­len­ti, hogy a ren­del­ke­zés­re ál­ló ja­vak­ból nem jut min­den­ki­nek. Csak ak­kor ré­sze­sül­he­tünk a jó­lé­ti jut­ta­tá­sok­ból, ha a ko­ráb­bi ha­szon­él­ve­zők egy ré­szét, a gaz­dag­ság­ból akár ön­hi­bá­ju­kon kí­vül ki­csöp­pen­te­ket, dek­las­­szál­ta­kat a sor­suk­ra hagy­juk. Ak­kor is, ha ro­ko­nunk az il­le­tő, sőt, még ak­kor is, ha be­le­tar­to­zik a leg­szo­ro­sab­ban vett csa­lád­ba. Csak az ro­kon, akin se­gí­tünk. Aki nem tart­ja ma­gát a re­la­tív ín­ség lo­gi­ká­já­ból kö­vet­ke­ző pa­rancs­hoz, an­nak drá­gán, ka­ma­tos­tul meg kell fi­zet­nie a sza­bály át­há­gá­sá­nak árát. Sze­met le­het ép­pen huny­ni Ber­ci bá­csi­nak a szén­szál­lí­tás­sal kap­cso­la­tos kók­ler­sé­ge fö­lött, de csak ak­kor, ha Kopjáss vi­szon­zá­sul nem lát­ja meg a szö­vet­sé­ge­sei ál­tal el­kö­ve­tett, en­nél sú­lyo­sabb pa­na­má­kat. A fő­ügyész te­hát lel­ki­leg és er­köl­csi­leg el­ve­szí­ti a re­la­tív ín­ség el­len foly­ta­tott küz­del­mét. Az, hogy bu­ká­sát ön­gyil­kos­ság­gal pe­csé­te­li meg, már csak rá­adás.

      A kör­kép tel­jes­sé­ge még egy to­váb­bi mű vizs­gá­la­tát te­szi szük­sé­ges­sé. Az as­­szony be­le­szól cí­mű re­gény el­ső pil­lan­tás­ra a kön­­nyű mű­faj fe­lé moz­dul el. Kopjáss tra­gé­di­á­já­hoz ké­pest a négy szín­há­zi in­gyen­jegy gaz­dá­ra ta­lá­lá­sa kö­rül bo­nyo­ló­dó cse­lek­mény ope­rett hang­vé­te­lű­nek tű­nik. De ne ha­mar­kod­juk el az ítél­ke­zést a Mó­ricz élet­mű­vé­ben vi­szony­lag rit­kán elő­for­du­ló, bu­da­pes­ti hely­szí­nen le­ját­szó­dó, a cí­me sze­rint a fér­fi-nő vi­szonyt kö­zép­pont­ba ál­lí­tó, a de­tek­tív­tör­té­net és a kar­ri­er-re­gény mű­fa­ji vo­ná­sa­it is őr­ző mű­tí­pus fö­lött. A fel­szín mö­gé te­kint­ve itt is rá­buk­ka­nunk a sö­tét mag­ra: a re­la­tív ín­ség prob­le­ma­ti­ká­já­ra, még­hoz­zá olyan as­pek­tus­ból be­mu­tat­va, amely sem a Tün­dér­kert­ben, sem a Ro­ko­nok­ban nem ér­vé­nye­sül­he­tett in­do­kolt mér­ték­ben.

      A kály­ha ugyan, ahon­nan Mó­ricz tánc­ba in­dul, itt is a tör­té­nel­mi kö­zép­osz­tály és a mély­sze­gény­ség­ben élő nép­ré­te­gek (itt nem a föld né­pe, ha­nem a kül­vá­ro­si pro­lik vi­lá­gá­nak) dichotómiája, de a Ro­ko­nok­kal el­len­tét­ben itt a dzsent­ri dek­las­­szá­ló­dá­sá­nak kér­dé­se nem ke­rül a kö­zép­pont­ba. A re­la­tív ín­sé­get a re­gény­ben az író a (vi­lág­vál­sá­got el­szen­ve­dő or­szág) pol­gá­ri lé­té­nek min­de­nütt je­len­va­ló meg­ha­tá­ro­zá­sá­vá ál­ta­lá­no­sít­ja. A négy in­gyen­jegy bir­to­ko­sa egy te­het­sé­ges, am­bi­ci­ó­zus fi­a­tal új­ság­író, s az as­­szony, aki be­le­szó­lás­ra buj­to­gat­ja as­­szony­tár­sa­it, az ő fe­le­sé­ge, de a Kopjáss Ist­ván alak­já­ra kon­cent­rá­ló Ro­ko­nok­kal szem­ben eb­ben a re­gény­ben a cse­lek­ményt moz­ga­tó fő­alak­ok ro­vá­sá­ra fel­ér­té­ke­lő­dik a mel­lék­sze­rep­lők lé­gi­ó­ja. Mi­vel a hó­nap vé­gén az Ül­lői úti bér­ház úri csa­lád­jai nem en­ged­he­tik meg ma­guk­nak a szín­ház­lá­to­ga­tást, mert a ve­le já­ró já­ru­lé­kos költ­sé­gek ki­fi­ze­té­se meg­ha­lad­ja le­he­tő­sé­ge­i­ket, ta­núi le­he­tünk azok­nak a ki­csi­nyes, ga­ra­sos szá­mít­ga­tá­sok­nak, ame­lyek­re a fel­aján­lott in­gyen­je­gyek a jö­ve­de­lem fő for­rá­sát je­len­tő csa­lád­fő­ket, de még ná­luk­nál is job­ban a csa­lád gond­jai mi­att szen­ve­dő csa­lád­anyá­kat rá­kény­sze­rí­tik a jö­ve­del­mük és a tár­sa­dal­mi­lag el­vár­ha­tó igé­nye­ik kö­zöt­ti fe­szült­ség fel­ol­dá­sa ér­de­ké­ben: „Úgy lát­szik, az as­­szo­nyok lel­ke nem bír­ja el azt a ször­nyű fe­szült­sé­get, amit az igé­nyek ma­gas­la­ta és a jö­ve­de­lem ala­csony­sá­ga idéz elő”. En­nek so­rán az író
le­vizs­gáz­tat­ja a pol­gá­ri élet­szin­ten élő apák, anyák, fér­jek, fe­le­sé­gek, test­vé­rek és gyer­me­kek re­la­tív ín­ség­gel foly­ta­tott re­mény­te­len küz­del­me so­rán ki­ala­kí­tott stra­té­gi­á­ját, és kö­nyör­te­len lát­le­le­tet ké­szít az ál­ta­lá­nos el­sze­gé­nye­dés­ről és an­nak eg­zisz­ten­ci­á­lis és er­köl­csi rom­bo­ló ha­tá­sá­ról.

      A le­súj­tó ta­pasz­ta­la­tok sok­ré­tű­ek. Ilon­ka, a „be­le­szó­ló” fi­a­tal­as­­szony pél­dá­ul rá­döb­ben az őket kö­rül­ve­vő mély­sze­gény­ség­re: „De itt kö­rös-kö­rül csak a nyo­mor és a för­te­lem la­kik kö­rü­löt­te. Ször­nyű do­log a sze­gény­ség”, és an­nak er­kölcs­rom­bo­ló ha­tá­sá­ra: „Hát a sze­gény­ség sem vé­di meg az em­be­re­ket az er­köl­csi szennytől… Va­la­hogy úgy kép­zel­te, hogy a mély­ben, a ne­héz tes­ti mun­ka vi­lá­gá­ban, ár­tat­la­nab­bul s bol­do­gab­ban él­nek az em­be­rek”. Só­go­ra, Vi­li sze­mé­vel ar­ra nyí­lik ki­lá­tás, ho­gyan hat a lap tu­laj­do­nos­vál­tá­sa kö­vet­kez­té­ben el­bo­csá­tott új­ság­írói kör­re ál­lá­sá­nak meg­szű­né­se: „Min­den új­ság­író­nak el­ső dol­ga, hogy kö­te­le­zett­sé­gek­kel el­ter­he­li ma­gát, vagy fe­le­ség s gyer­me­kek, vagy szü­lők és ro­ko­nok, vagy ba­rát­nők és kul­lan­csok, de mind en­ge­di ma­gát sú­lyos fe­le­lős­ség­nek ten­ni ki, jö­ve­del­mük azon­ban oly mi­ni­má­lis, hogy egy szer­kesz­tő­sé­gi vál­to­zás a vi­lág­rend­ülés­sel azonos… Most egy­szer­re a pók­há­ló­szál is el­sza­kadt, ami őket ah­hoz az élet­hez fűz­te, ami kí­vül­ről ha­son­lít a pol­gá­rok for­má­i­hoz”. A leg­ér­de­ke­sebb azon­ban a Ro­ko­nok ta­nú­ság­té­tel­ének meg­is­mét­lő­dé­se Ilon­ka, a fe­le­ség töp­ren­gé­se­i­ben, ame­lyek Im­re, az új­ság­író-férj fi­ze­tés­eme­lés­éhez fű­ződ­nek: „Négyszázpengős fizetés… Eb­ből már egé­szen más­képp le­het él­ni, mint százhatvannyolcból… De az is eszé­be ju­tott, hogy az ura szü­lei s test­vé­rei meg fog­ják ro­han­ni a követelésükkel… Ha ne­kik ilyen jól megy, ak­kor töb­bet kell ne­kik adni… Ha­jaj, na­gyon ha­mar ki fog sül­ni, hogy a négy­száz pen­gő sem több, mint a száz­hat­van­nyolc volt.”

      A re­la­tív ín­ség ál­ta­lá­nos ta­pasz­ta­lat­tá té­te­le, ter­he­i­nek szét­osz­tá­sa a pol­gá­ri tár­sa­da­lom egé­szé­nek kép­vi­se­lői kö­zött, eny­hül­tebb hang­nem­ben tör­té­nő tár­gya­lá­sa, kis­sze­rű­ség­gel pá­ro­sí­tá­sa, hét­köz­na­pi ín­ség­gé, mind­an­­nyi­unk éle­té­nek nor­má­lis kí­sé­rő­jé­vé fami-liarizálása, és ez­ál­tal a ké­sői ol­va­só sze­mé­lye­sen érin­tet­té té­te­le tör­té­nik meg Az as­­szony be­le­szól cí­mű re­gény­ben, amely­nek a tör­té­net­ből happy enddel ki­lé­pő hő­se­i­től ez­zel a zá­ró mon­dat­tal bú­csú­zik el a szer­ző: „Nagy Bu­da­pest ki­csi ve­re­bei”. Nem ró­lunk szól ez a mon­dat?

-----

Az elő­adás a Rozs­nyón és Sá­ros­pa­ta­kon tar­tott Mó­ricz Zsig­mond em­lék­kon­fe­ren­ci­án hang­zott el 2012. no­vem­ber 23-án, me­lyet a Szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Pe­da­gó­gu­sok Szö­vet­sé­ge és a Szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Pro­tes­táns Ok­ta­tá­si és Köz­mű­ve­lő­dé­si Egye­sü­let ren­de­zett.