Ha az elő­adá­som cí­me nem je­lez­né elő­re, hogy az Uta­zás az éj­sza­ka mé­lyé­re vi­lág­hí­rű szer­ző­jét ma­nap­ság gyak­ran em­le­ge­tik egyes ma­gyar írók­kal kap­cso­lat­ban, jog­gal kér­dez­het­nénk: mit ke­res Louis-Ferdinand Céline (1894–1961), a 20. szá­za­di fran­cia iro­da­lom meg­újí­tó­ja a ma­gyar nem­ze­ti kon­zer­va­tí­vok­ról szó­ló kon­fe­ren­ci­án?

      Céline ugyan­is nem volt sem nem­ze­ti, sem kon­zer­va­tív. Vi­szont szél­ső­sé­ge­sen an­ti­sze­mi­ta volt, ras­­szis­ta, aki szo­ron­gá­sa­it és gyű­lö­le­tét a há­bo­rú után, ért­he­tő okok­ból, már nem a zsi­dók­ra, ha­nem a ja­pá­nok­ra ve­tí­tet­te ki. Masát And­rás sze­ren­csés meg­fo­gal­ma­zá­sá­val úgy is mond­hat­nánk: nagy mű­vész, kis ember¹ volt. Ezt a ter­mi­nust Masát a No­bel-dí­jas ná­ci­nak is ne­ve­zett Knut Hamsun szü­le­té­sé­nek 150. év­for­du­ló­já­ra szer­ve­zett kon­fe­ren­ci­án olyan vi­lág­hí­rű írók­ra al­kal­maz­ta, mint ma­ga Hamsun, Pi­ran­del­lo vagy Szolzsenyicin.

      Ké­zen­fek­vő len­ne rög­tön le­zár­ni a té­mát az­zal, hogy mint­hogy a ma tár­gya­lan­dó ma­gyar szer­zők egyi­ke sem tart­hat szá­mot olyan jog­gal a nagy jel­ző­re, mint Hamsun vagy Céline, ma­rad­na hát a kis em­ber, a gyar­ló ha­lan­dó, aki­nek vi­sel­ke­dé­sé­ről vi­szont in­kább egy pszi­cho­ló­gi­ai és szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gi­ai kon­fe­ren­ci­án kel­le­ne ta­nács­koz­ni.

      Te­kin­tet­tel azon­ban ar­ra, hogy a Nyirő-, Tormay- és Wass-apológia ös­­sze­mos­sa e szer­zők kí­nos an­ti­sze­mi­ta meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it Céline ha­son­ló­an kí­nos ki­je­len­té­se­i­vel, s ugyan­ak­kor a má­sik ol­dal is gyak­ran hi­vat­ko­zik Céline-re a szép­írói és pamf­let­írói élet­mű szét­vá­lasz­tá­sa cél­já­ból, hasz­nos le­het, ha a nem­ze­ti kon­zer­va­tív­nak ne­ve­zett ma­gyar írók élet­mű­vét Céline mun­kás­sá­gá­nak tük­ré­ben is szem­lél­jük. Céline ese­te ugyan­is tö­ké­le­te­sen pél­dáz­za a po­li­ti­kai ál­lás­fog­la­lás és a írói kva­li­tás kö­zött fe­szü­lő el­lent­mon­dást. Hen­ri Godard, Céline re­gé­nye­i­nek ki­adó­ja a Gallimard Pléiade so­ro­za­tá­ban, bot­rány­ról be­szél: év­ti­ze­dek­kel Céline ha­lá­la után még min­dig fel­há­bo­rí­tó, hogy az iro­dal­mi gé­ni­usz és a rassz­iz­mus meg­fér egy­más mel­lett, és a skan­da­lum an­nál na­gyobb, mi­nél job­ban ki­dom­bo­ro­dik az újabb ku­ta­tá­sok ré­vén az élet­mű új­don­sá­ga és értéke.²

      Hír­hedt pamf­let­jei mi­att Céline az el­át­ko­zott írók tá­bo­rá­ba tar­to­zik, s ide­o­ló­gi­ai okok­ból so­kan nem haj­lan­dók ar­ra, hogy el­is­mer­jék iro­dal­mi nagy­sá­gát. Má­sok vi­szont meg­pró­bál­ták az élet­mű­vet a „jó Céline” és a „rossz Céline” ka­te­gó­ri­á­i­ra bon­ta­ni, hogy nyu­god­tan ta­nul­má­nyoz­has­sák az an­ti­sze­mi­tiz­mus­tól men­tes re­gé­nye­ket. Ez az ál­lás­pont azon­ban épp­oly tart­ha­tat­lan, mint a tel­jes el­uta­sí­tá­sé. A re­gé­nyek és az 1924-ben Sem­mel­we­is Ignácról ké­szí­tett dok­to­ri disszertáció³ ala­pos ol­va­sa­ta ré­vén nyil­ván­va­ló­vá vá­lik, hogy az an­ti­sze­mi­tiz­mus pszi­cho­ló­gi­ai és ide­o­ló­gi­ai bá­zi­sá­ul szol­gá­ló fó­bi­ák, elő­í­té­le­tek, pro­jek­ci­ók és a bűn­bak­ke­re­sés a kez­det­től fog­va meg­van­nak Céline-nél. Ugyan­azok­ból a pre­mis­­szák­ból épít­kez­nek te­hát a re­gé­nyek, mint a pamf­le­tek, de nem tar­tal­maz­nak an­ti­sze­mi­ta diszkurzust, mert ben­nük a szer­ző szo­ron­gá­sai és tév­esz­méi más ki­fe­je­zést öl­te­nek. A szö­ve­gek mö­gött tet­ten ér­he­tő etnocentrikus és manicheus vi­lág­né­zet nyil­ván­va­ló alap­kö­ve rassz­iz­mu­sá­nak, mely a há­bo­rú befejeztéig an­ti­sze­mi­tiz­mus­ban, ké­sőbb pe­dig más for­má­ban, pél­dá­ul a sár­ga ve­szély han­goz­ta­tá­sá­ban je­lent meg.

      A „rossz Céline” an­ti­sze­mi­ta írá­sa­i­nak bűn­lis­tá­ja há­rom pamf­let­ből és né­hány nyílt le­vél­ből áll össze.⁴

      Zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, hogy tu­laj­don­kép­pen négy pamf­let­nek a szer­ző­je, de az el­ső, a Mea Culpa (1936) nem zsi­dó-, ha­nem szov­jet­el­le­nes. Céline itt úgy be­szél, mint­ha ő len­ne az egyet­len fran­cia ér­tel­mi­sé­gi, aki nem lel­ke­se­dik a kom­mu­niz­mu­sért. Mea culpa – mond­ja, mint­ha ő is a kom­mu­nis­ta pro­pa­gan­da csap­dá­já­ba esett vol­na, és ezért ve­ze­kel­nie kell. Az igaz­ság azon­ban az, hogy Céline so­ha­sem volt bal­ol­da­li, még ha el­ső re­gé­nyé­nek egyes ol­va­sói azt hit­ték is – má­sok vi­szont ép­pen a jobb­ol­da­li­sá­got vet­ték ész­re ben­ne. Az Uta­zás az éj­sza­ka mélyén ugyan­is ér­tel­mez­he­tő úgy is, mint a vi­lág nyo­mo­rú­sá­gá­nak le­írá­sa, mely for­ra­da­lom után ki­ált, de úgy is, mint lát­le­let a rom­lott tár­sa­da­lom­ról, me­lyen csak egy erős kéz tud ja­ví­ta­ni. Ne­héz vi­tat­koz­ni Céline-nel, ami­kor azt ál­lít­ja, hogy ta­pasz­ta­la­tai sze­rint az új szov­jet rend­szer nem­hogy meg­szün­tet­né, de még fo­koz­za is az em­be­rek köz­ti egyen­lőt­len­sé­get. A szov­jet pro­pa­gan­da, mely azt hir­de­ti, hogy el­tűn­tek az igaz­ság­ta­lan­sá­gok és min­den­ki egyen­lő­en fog majd ré­sze­sül­ni a ja­vak­ból, nem más, mint sze­mér­met­len ha­zug­ság.

      A kö­vet­ke­ző pamf­let, az igen he­ves hang­vé­te­lű Ba­ga­tel­les pour un massacre (Sem­mi­sé­gek egy mé­szár­lás­hoz, 1937) foly­tat­ja ugyan a szov­jet­el­le­nes te­ma­ti­kát, de a ve­zér­gon­do­lat itt az a de­ka­den­cia, mely­be a fran­cia tár­sa­da­lom sül­­lyedt, s en­nek fő okát Céline az al­ko­ho­liz­mus­ban, va­la­mint a zsi­dó Ho­lly­wood és a zsi­dó Moszk­va film­stú­di­ó­i­ban ké­szült fil­mek kár­té­kony ha­tá­sá­ban lát­ja. Düh­ki­tö­rés­ének köz­vet­len ki­vál­tó oka Jean Renoir A nagy áb­ránd cí­mű film­je volt, mely az egyik sze­rep­lőt, egy bé­csi zsi­dó ban­kár­csa­lád fi­át, Rosenthalt ro­kon­szen­ves sze­mé­lyi­ség­ként áb­rá­zol­ta, s ez Céline szá­má­ra egyet je­len­tett a zsi­dó propagandával.⁵ Rá­adá­sul a film nagy kas­­sza­si­ker volt, mi­köz­ben az írót egy­re-más­ra ér­ték a ku­dar­cok: má­so­dik re­gé­nyé­nek (Ha­lál hi­tel­be, 1936) csak lany­ha fo­gad­ta­tás ju­tott, s azt sem si­ke­rült el­ér­nie, hogy ba­lett­je­it szín­re vi­gyék az 1937-es vi­lág­ki­ál­lí­tás al­kal­má­ból. Céline an­ti­sze­mi­tiz­mu­sa eb­ben a pamf­let­ben kap elő­ször nyil­vá­no­san és hang­sú­lyo­san ki­fe­je­zést. A fő el­len­ség a Nép­fron­tot ve­ze­tő mi­nisz­ter­el­nök, Léon Blum, a zsi­dó, aki Fran­cia­or­szá­got a ka­taszt­ró­fá­ba so­dor­ja. A há­bo­rú­tól ret­te­gő pa­ci­fis­ta Céline úgy vé­li, hogy a zsi­dók mi­att fog ki­tör­ni a há­bo­rú. A könyv jól be­le­il­lesz­ke­dik a kor zsi­dó­el­le­nes iro­dal­má­ba, már csak azért is, mert Céline át­vesz sok olyan szte­re­o­tí­pi­át, mely a zsi­dók­kal kap­cso­la­tos és szá­mos hely­ről idéz is több-ke­ve­sebb pon­tos­ság­gal. André Gide gro­teszk tré­fá­nak te­kin­tet­te ezt a pamf­le­tet: ha Céline azt hi­szi, hogy a zsi­dók ös­­sze­es­kü­vé­se mi­att nem fogy­nak a köny­vei, ak­kor vic­cel, de ha még­sem tré­fá­ról len­ne szó, ak­kor őrült.⁶

      A kö­vet­ke­ző pamf­let, mely­nek cí­me L’École des cadavres (A hul­lák is­ko­lá­ja, 1938) is­mét azt ma­gya­ráz­za, hogy az egész vi­lág el­zsi­dó­so­dott és eb­ből szár­ma­zik a kor ös­­szes ba­ja. A meg­ol­dás Céline sze­rint az len­ne, ha Fran­cia­or­szág meg­sza­ba­dul­na a par­la­men­ti de­mok­rá­ci­á­tól, a zsi­dók­tól és a sza­bad­kő­mű­ve­sek­től, és kö­ze­led­ne Né­met­or­szág­hoz. Ez a pamf­let vég­képp el­ide­ge­ní­ti Céline-t a bal­ol­dal­tól, mely el­zár­kó­zik elő­le, de a jobb­ol­dal­tól is, mely­nek kí­nos ez a hang­vé­tel.

      S vé­gül az utol­só pamf­let, a Les Beaux draps (Csá­vá­ban, 1941) is ugyan­azo­kat a je­gye­ket vi­se­li, mint az elő­ző há­rom: tük­rö­ző­dik ben­ne a szer­ző gaz­dag kép­ze­lő­e­re­je, káp­rá­za­tos nyel­vi ki­fe­je­ző­ké­pes­sé­ge, s ugyan­ak­kor a ra­ci­o­ná­lis gon­dol­ko­dás­ra va­ló tel­jes kép­te­len­sé­ge. Ez a pamf­let Fran­cia­or­szág meg­szál­lá­sa után szü­le­tett. Céline gú­nyo­san me­sé­li el ben­ne a fran­cia had­se­reg meg­fu­ta­mo­dá­sát, s megint csak ki­fe­je­zi a zsi­dók­kal és sza­bad­kő­mű­ve­sek­kel szem­be­ni an­ti­pá­ti­á­ját és a par­la­men­ti de­mok­rá­ci­á­val kap­cso­la­tos el­len­ér­zés­ét. Mint mond­ja, a zsi­dók ural­kod­nak min­de­nütt: a saj­tó­ban, a film­ben, a po­li­ti­ká­ban és az or­vos­lás­ban, és fel­há­bo­ro­dik azon, hogy ez­zel a fe­nye­ge­tés­sel szem­ben a fran­ci­ák még csak nem is vé­de­kez­nek. Ám Céline nem kí­mé­li a né­me­te­ket sem, meg­jó­sol­ja ve­re­sé­gü­ket, még an­nak árán is, hogy sa­ját eg­zisz­ten­ci­á­ját is ve­szély­ben lát­ja. Sö­tét jö­vőt vá­zol fel Fran­cia­or­szág előtt, egy­faj­ta kom­mu­niz­must, ahol majd a kis­pol­gár­ok fog­nak ural­kod­ni. Nem cso­da, hogy a pamf­le­tet a Vichy-kormány be­til­tot­ta.

      A pamf­le­tek­ben ugyan­az a sze­mé­lyes, szen­ve­dé­lyes hang szól a meg­győz­ni kí­vánt ol­va­só­hoz, mint a re­gé­nyek­ben, vi­szont nyers, bru­tá­lis, gyű­löl­kö­dő for­má­ban. Míg a re­gé­nyek akár há­rom-négy évig is ér­le­lőd­tek, a pamf­le­tek alig né­hány hó­nap alatt ké­szül­tek el: hi­ány­zik be­lő­lük az el­mé­lyült írói mun­ka. Céline part­ta­lan an­ti­sze­mi­tiz­mu­sa ere­de­ti és ko­mi­kus for­má­ban fe­je­ző­dik ki ben­nük – so­kan jót mu­lat­tak raj­tuk, és nem vet­ték ko­mo­lyan a zsi­dó­el­le­nes ki­ro­ha­ná­so­kat, hi­szen Céline bűn­bak- va­gyis zsi­dó­ke­re­sé­sé­be be­le­fér­tek olyan ne­vek, mint Racine, Sten­dhal, Zo­la vagy ép­pen a ró­mai pá­pa.

      Céline a né­met meg­szál­lás ide­jén szá­mos eset­ben hal­lat­ta hang­ját, és nyílt le­ve­le­ket írt kol­la­bo­ráns la­pok­ba. Még­sem mond­ha­tó rá, hogy kol­la­bo­ráns lett vol­na, al­ka­ti­lag sem volt al­kal­mas az együtt­mű­kö­dés­re. A par excellence fa­sisz­ta ér­tel­mi­sé­git nem is ő kép­vi­sel­te, ha­nem Robert Brasillach, akit 1945 feb­ru­ár­já­ban ki­vé­gez­tek és Pierre Drieu La Rochelle, aki 1945 már­ci­u­sá­ban ön­gyil­kos lett. Céline nem kol­la­bo­rált (bár úgy vi­sel­ke­dett, mint­ha azt tet­te vol­na): Godard sze­rint „gon­do­san tá­vol tar­tot­ta ma­gát a hi­va­ta­los kollaborációtól”.⁷ Sze­mé­lye­sen sen­kit nem bán­tott, szá­mos zsi­dót gyó­gyí­tott, sok fi­a­tal­nak se­gí­tett, hogy el­ke­rül­jék a né­met­or­szá­gi mun­kát és bár tu­do­má­sa volt ar­ról, hogy ab­ban a ház­ban, ahol a Mont­martre te­te­jén la­kott, egy el­len­ál­ló cso­port gyü­le­ke­zett, eszé­be sem ju­tott fel­je­len­te­ni őket. Óri­á­si vi­szont a fe­le­lős­sé­ge azért, mert gyű­lö­le­tet árasz­tó írá­sa­i­val hoz­zá­já­rult a zsi­dó­el­le­nes han­gu­lat szí­tá­sá­hoz, mely­nek is­me­re­te­sek tra­gi­kus kö­vet­kez­mé­nyei.

      Lás­suk most már, mi in­do­kol­ja, hogy Céline egy la­pon em­lí­tő­dik Wass Al­bert­tel, Nyirő Jó­zsef­fel és Tormay Cécile-lel. Kö­zös ne­ve­ző­ként el­ső­sor­ban mind­nyá­juk vi­ru­lens an­ti­sze­mi­tiz­mu­sát kell em­lí­te­nünk. Wass Al­bert so­kat idé­zett írá­sa, az Így lett be­lő­lem an­ti­sze­mi­ta (1993)⁸ az­zal ma­gya­ráz­za a zsi­dók­kal kap­cso­la­tos el­len­ér­zés­ét, hogy a zsi­dók bajt hoz­tak a ma­gya­rok­ra Er­dély­ben, mi­at­tuk kez­dőd­tek a ma­gyar­ve­ré­sek, és rá­adá­sul há­lát­la­nok is, mert a ma­gya­rok en­nek el­le­né­re a baj­ban mel­lé­jük áll­tak. Úgy ér­zi, igaz­ság­ta­la­nul tá­mad­ták egy no­vel­lá­ja mi­att: „Eb­ben az idő­ben je­lent meg egy ap­rócs­ka elbe­szélésem, Ki­csi An­na sír­ke­reszt­je cím­mel, mely­ben szó van egy zsi­dó bol­tos­ról, akit el­rejt a fa­lu, s ami­kor rá­zú­dul­nak a musz­kák a há­zak­ra, sza­lad­nak az em­be­rek a zsi­dó­hoz se­gít­sé­gért, de an­nak nincs ide­je, mert a kom­mu­nis­ta pár­tot kell meg­szer­vez­ze a vá­ros­ban. Alig je­lent meg ez az el­be­szé­lés, már­is ne­kem es­tek: »Antiszemita uszí­tás! An­ti­sze­mi­ta ná­ci! Hogy mer ilyes­mit ír­ni! A zsi­dók mind­ég se­gí­tet­ték a népet!«”⁹. Ép­pen úgy, mint Céline, Wass is a zsi­dók ál­tal kre­ált rend­szer­nek tar­tot­ta a kom­mu­niz­must. Ugyan­csak 1993-ban (Hun­ga­ry Today, 1993. szep­tem­ber 10.) je­lent meg An­ti­sze­mi­tiz­mus: A hu­sza­dik szá­zad ámí­tá­sa cí­mű pro­pa­gan­da­írá­sa, mely mint­egy meg­ko­ro­náz­za Wass Al­bert zsi­dó­gyű­lö­lő élet­mű­vét. Itt is ar­ról be­szél, hogy „a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dók ál­tal el­kö­ve­tett leg­na­gyobb hi­ba ab­ból állt, hogy ma­guk­hoz ra­gad­ták a ve­ze­tő sze­re­pet a kom­mu­nis­ta párt­ban. Elő­ször 1918-ban, majd 1919-ben, ami­kor a kunbélákkal és a Sza­mu­ely fi­vé­rek­kel az élen, zsi­dók vet­ték át az or­szág ve­ze­té­sét. Mi­u­tán vis­­sza­tér­tek a »német haláltáborok-ból«, ve­ze­tő ál­lá­sok­ba ke­rül­tek, ame­lyek a ki­fosz­tott nem­zet meg­ma­radt ja­va­it ke­zel­ték, fő­ként azok­nak a meg­bün­te­té­sé­vel fog­lal­koz­tak, aki­ket a kom­mu­nis­ta kor­mány­zat a »rendszer ellenségeinek« te­kin­tett.” – ír­ja, és hos­­sza­san tag­lal­ja a zsi­dók ál­tal a val­la­tá­sok al­kal­má­val el­kö­ve­tett at­ro­ci­tá­so­kat, mi­köz­ben a hat­száz­ezer ma­gyar zsi­dót el­pusz­tí­tó kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­ro­kat idé­ző­jel­ben, te­hát lé­te­zé­sü­ket vi­tat­va említi…¹⁰ Nem fel­ada­tom itt tag­lal­ni egyéb cse­le­ke­de­te­it, va­la­mint bí­ró­ság elé ál­lí­tá­sát há­bo­rús bű­nök és gyil­kos­ság vád­ja alap­ján. Ami Céline-t il­le­ti, őt is tá­vol­lét­ében ítél­ték a fran­cia ha­tó­sá­gok 1950-ben egy év bör­tön­re és öt­ven­ezer frank kár­té­rí­tés­re, és a kö­vet­ke­ző év­ben ka­pott am­nesz­ti­át. Elő­ző­leg Dá­ni­á­ban már két évig bör­tön­ben ült. Konk­ré­tan gyil­kos­ság­gal azon­ban nem vá­dol­ták.

      Tormay Cécile Buj­do­só könyv (1920–1921) cí­mű nap­ló­re­gé­nye, mely­ben az író­nő az el­ső ma­gyar köz­tár­sa­ság és a Ta­nács­köz­tár­sa­ság alat­ti há­nyat­ta­tá­sa­it be­szé­li el, szen­ve­dé­lyes, szél­ső­sé­ges stí­lus­ban os­to­roz­za a zsi­dó­kat. „A Buj­do­só könyv sti­lisz­ti­kai szem­pont­ból jól meg­írt, vi­lá­gos szer­ke­ze­tű, szen­ve­dél­­lyel te­li, esz­mé­it te­kint­ve nyíl­tan, a leg­egy­sze­rűbb ol­va­só szá­má­ra is nyil­ván­va­ló­an szo­ci­ál­de­mok­rá­cia-, szo­ci­a­liz­mus- és kom­mu­niz­mus­el­le­nes, antiliberális, ro­ya­lis­ta, na­ci­o­na­lis­ta és ir­re­den­ta (bur­kol­tan, jó­val ke­vés­bé fel­is­mer­he­tő­en fe­u­dá­lis, an­ti­ka­pi­ta­lis­ta, prog­res­­szió­el­le­nes és mi­li­ta­ris­ta) mű. […] Tormay Cécile meg­győ­ző­dé­se sze­rint a zsi­dó sza­bad­kő­mű­ves­ség, a fe­mi­nis­ták és a zsi­dó kéz­ben lé­vő bal­ol­da­li, li­be­rá­lis saj­tó es­kü­dött ös­­sze az or­szág tönk­re­té­te­lé­re” – ír­ja Ká­dár Judit.¹¹ Nyil­ván­va­ló, hogy a há­rom ma­gyar „nem­ze­ti kon­zer­va­tív” szer­ző kö­zül egye­dül Tormay Cécile-t le­het Céline-hez ha­son­lí­ta­ni, szen­ve­dé­lyes­sé­ge és a töb­bi­e­ké­nél mo­der­nebb írás­mód­ja ré­vén is.

      Nyirő Jó­zsef iro­dal­mi mun­kás­sá­ga – re­gé­nye­i­nek ki­adó­ja sze­rint – nem tar­tal­maz an­ti­sze­mi­ta ki­té­te­le­ket. Medvigy End­re ta­gad­ja, hogy „az író mun­kás­sá­ga a zsi­dó­kér­dés­re van ki­he­gyez­ve. (…) Nyirő szé­kely em­ber volt, el­ső­sor­ban az er­dé­lyi ma­gyar­ság sor­sá­val fog­lal­ko­zott, azon be­lül is el­ső­sor­ban a szé­kely­ség­ről írt. Szé­kely táj­nyel­ven al­kot­ta meg mű­ve­it, Szé­kely­föld ar­cha­i­kus nép­ha­gyo­má­nya­it emel­te be az írá­sa­i­ba. A zsi­dó­ság­ról szin­te sem­mit sem ta­lá­lunk a mun­kás­sá­gá­ban. Hogy an­ti­sze­mi­ta lett vol­na? Ez rém­álom.” ¹² De ha igaz is ez az ál­lí­tás és nem a Céline-i eset­tel ál­lunk szem­ben, ak­kor sem fe­lejt­het­jük a gya­kor­la­ti po­li­ti­ka te­ré­re lé­pő Nyirő egy­ér­tel­mű oda­ál­lá­sát a né­met fa­siz­mus és itt­ho­ni kép­vi­se­lői, a nyi­las­ke­resz­te­sek mel­lé. 1941-ben Nyirő részt vett a Weimarban ren­de­zett köl­tő­na­pon, s lel­ke­sen nyi­lat­ko­zott Hit­ler­ről és Né­met­or­szág­ról, amint ezt Rad­nó­ti Mik­lós Nap­ló­já­ban ol­vas­hat­juk: „Ezek­ben a na­pok­ban a szel­le­mi Eu­ró­pa szü­le­tik új­já. Bol­dog va­gyok és bol­dog a ma­gyar iro­da­lom, hogy eb­ben a szel­le­mi fel­épí­tés­ben szin­tén részt ve­het. Szép ké­pet lát­tam ép­pen az előbb a temp­lom­ban, amint Lu­ther rá­mu­tat a bib­li­á­nak ar­ra a mon­dá­sá­ra, hogy a vér meg­tisz­tít min­ket. A vér meg­tisz­tít­ja Eu­ró­pát. Eu­ró­pa né­pei a bé­ké­nek, a lé­lek­nek és az új szel­le­mi­ség­nek a je­gyé­ben ös­­sze­fog­nak, és egy­más­ra ta­lál­nak. Tel­jes szív­vel, tel­jes lé­lek­kel akar­juk ezt a mun­ka­kö­zös­sé­get vál­lal­ni. Él­jen Hit­ler Adolf! Él­jen Né­met­or­szág! Él­jen a né­met írótársadalom!”¹³

      A ma­ga ré­szé­ről „Tormay Cécile büsz­kén val­lot­ta, hogy már ak­kor fa­sisz­ta volt, ami­kor Mus­so­li­ni még fel sem tűnt a láthatáron.”¹⁴ Céline nem volt egy­ér­tel­mű­en fa­sisz­ta, de az or­vost, akit el­ke­se­rí­tett a korcs Fran­cia­or­szág és az ön­pusz­tí­tó de­ka­den­ci­á­ba sül­­lyedt hon­fi­tár­sa­i­nak lát­vá­nya, egy ide­ig le­nyű­göz­ték a hit­le­ri szó­la­mok Eu­ró­pa egye­sí­té­sé­ről, a tisz­ta vé­rű ár­ják­ról, a fe­gye­lem­ről és a hi­gi­é­ni­á­ról.

      A két­ség­te­len kö­zös vo­ná­sok el­le­né­re Céline ese­te még­is kü­lön­bö­zik ma­gyar pá­lya­tár­sa­i­é­tól. Ha ös­­sze­kö­ti is őket az an­ti­sze­mi­tiz­mus, a fran­cia író­nál más oko­kat is fel­fe­dez­he­tünk. Céline ide­o­ló­gi­á­já­nak gyö­ke­rei a szá­zad­for­du­lós Fran­cia­or­szág an­ti­sze­mi­tiz­mu­sá­ig nyúl­nak vis­­sza: elég csak Édouard Drumont-ra, A zsi­dó Fran­cia­or­szág (1886) szer­ző­jé­re gon­dol­nunk, a Dreyfus-perre vagy az úgy­ne­ve­zett Cion böl­cse­i­nek jegy­ző­köny­vé­re (1903), mely ar­ról szól, hogy a zsi­dók sza­bad­kő­mű­ves pá­ho­lyok meg­ala­kí­tá­sá­val tör­nek a vi­lág­ura­lom­ra. A kis­ke­res­ke­dők kö­ré­ben a zsi­dók­kal szem­be­ni el­len­ér­zést kü­lö­nö­sen fel­erő­sí­tet­te a gyak­ran zsi­dó tu­laj­do­no­sok ál­tal lét­re­ho­zott nagy áru­há­zak lét­re­jöt­te, el­ső­ként a Bon Marché a Szaj­na balpartján, majd sor­ban a túl­par­ton a töb­bi, a Samaritaine, a Bazar de l’Hôtel de Ville és a Louvre Nagy­áru­ház, me­lyek gyil­kos kon­ku­ren­ci­át je­len­tet­tek a kis bol­tok­nak. Csa­lá­di érin­tett­ség­ről is szó van Céline-nél: a zsi­dók a fe­le­lő­sek azért, ha a kis­ke­res­ke­dők – mint édes­any­ja, aki­nek csip­ke­bolt­ja volt a Passage Choiseulben – a ve­vők el­ma­ra­dá­sa mi­att tönk­re­men­nek. Az an­ti­sze­mi­tiz­mus amúgy is ter­mé­sze­tes össze­te­vő­je volt a köz­be­széd­nek eb­ben a kor­ban.

      A ko­rán ma­gá­ba szí­vott csa­lá­di ide­o­ló­gi­á­hoz já­rul­tak ké­sőbb az or­vo­si pá­lyán szer­zett ne­ga­tív él­mé­nyek. Philippe Roussin sze­rint Céline, eredeti nevén Louis Destouches a há­bo­rú utá­ni új or­vos­nem­ze­dék tag­ja, mely egy­faj­ta „or­vo­si pro­le­ta­ri­á­tus”, mert va­gyon­ta­la­nul kez­di pá­lya­fu­tá­sát, kis fi­ze­té­se van, és be­te­gei a sze­gé­nyebb nép­ré­te­gek­ből ke­rül­nek ki. A ha­gyo­má­nyos kép­zés­ben ré­sze­sült „nem el­ső ge­ne­rá­ci­ós” or­vo­sok­kal ko­moly el­len­té­tek ál­lí­tot­ták őket szem­be, s ala­csony tár­sa­dal­mi presz­tí­zsük, cse­kély jö­ve­del­mük és sze­gé­nyek­ből ál­ló pa­ci­en­tú­rá­juk nem az or­vo­si szak­má­ba va­ló in­teg­rá­ci­ó­nak, ha­nem el­len­ke­ző­leg, egy bi­zo­nyos tár­sa­dal­mi ku­darc­nak, egy „proletaroid” ér­tel­mi­sé­gi cso­port­ba va­ló tar­to­zás­nak volt a jele.¹⁵ Fruszt­rá­ci­ós in­du­la­tok a szak­mai vo­na­lon (ha­rag­szik jó­te­vő­jé­re, Ludwig Rajchmanra Genf­ben, a Nép­szö­vet­ség Köz­egész­ség­ügyi Hi­va­ta­lá­ban, ha­rag­szik Clichyben, a ren­de­lő­in­té­zet­ben a ve­tély­társ­ára, Grégoire Ichokra). Sze­rel­me, Elizabeth Craig egy ame­ri­kai zsi­dó­ért hagy­ta el. Ígé­re­te­sen in­du­ló írói pá­lyá­ján csa­ló­dá­sok érik, s mind­eb­ből a zsi­dók ös­­sze­es­kü­vé­sé­re kö­vet­kez­tet. Ők mind – egy el­len. Úgy ér­zi, vá­la­szol­ni kell ne­kik.

      A Mea Culpa a ha­la­dás ígé­re­té­vel be­csa­pott em­be­rek­ről szól, mert a re­mény a leg­na­gyobb csa­lás. A nyo­mor ma­gya­rá­za­tát Céline a to­váb­bi pamf­le­tek­ben egy­ér­tel­mű­en a zsi­dók, a kom­mu­nis­ták és a sza­bad­kő­mű­ve­sek ös­­sze­es­kü­vé­sé­ben ta­lál­ja, s a zsi­dók ide­á­lis bűn­bak­nak bi­zo­nyul­nak.

      Céline meg­győ­ző­dé­sé­nek hát­te­ré­ben ott ta­lál­juk a kor pa­ci­fis­ta moz­gal­ma­it: bár­mit, csak ne há­bo­rút! Úgy gon­dol­ja, hogy Hit­ler fe­nye­ge­té­se­i­re a nem­zet­kö­zi zsi­dó­ság ki­kény­sze­rí­ti az ál­ta­lá­nos mo­bi­li­zá­ci­ót. A kö­vet­ke­ző há­bo­rú kö­ze­led­té­vel ala­kult ki ben­ne az a fé­le­lem szül­te, pa­ra­no­i­ás an­ti­sze­mi­tiz­mus, mely a pamf­le­te­ket és nyílt le­ve­le­ket meg­írat­ta ve­le. A pa­ci­fis­ta Céline, aki éle­te vé­gé­ig szen­ve­dett az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban szer­zett sé­rü­lé­sé­től, úgy vél­te, a zsi­dók mi­att fog az új há­bo­rú ki­tör­ni. Céline-t ál­lan­dó fül­zú­gás, fej­fá­jás, hal­lu­ci­ná­ci­ók gyö­tör­ték. Ami­kor rá­jött a ro­ham, sen­kit sem akart lát­ni, vis­­sza­vo­nult, és ami­kor eny­hült a fáj­da­lom, ír­ni kez­dett. Az írás­ban me­ne­dé­ket, a gyű­lö­let­ben pe­dig meg­ol­dást talált.¹⁶

      Céline ab­ban is kü­lön­bö­zik pá­lya­tár­sa­i­tól, hogy or­vo­si né­ző­pont­ját so­ha­sem fe­le­di, s ön­tör­vé­nyű egyé­ni­sé­gé­nek meg­fe­le­lő­en nem vá­lo­gat­ja meg sza­va­it. Csá­vá­ban cí­mű pamf­let­jé­ben meg­jó­sol­ja a né­me­tek vég­ső ve­re­sé­gét, és nem kí­mé­li sa­ját ha­zá­ját sem: rossz vé­le­mé­nye van ró­la, ke­mény gún­­nyal il­le­ti. Tá­vol áll tő­le az ér­zel­gős­ség, vi­szont mind­vé­gig je­len van fe­ke­te hu­mo­ra, mely nem túl gya­ko­ri ma­gyar pá­lya­tár­sa­i­nál. És itt ér­ke­zünk el az alap­ve­tő kü­lönb­ség­hez az írók kö­zöt­t, a stí­lus­hoz és a vi­lág­kép­hez. A há­rom ma­gyar írót, per­sze kü­lön­bö­ző mér­ték­ben, az antimodernség jel­lem­zi, nyelv­hasz­ná­la­tuk ha­gyo­má­nyos, gyak­ran da­gá­lyos és ér­zel­gős. És míg Céline a (gyak­ran ma­ga ál­tal al­ko­tott) be­szélt nyel­ven ke­resz­tül egy ra­di­ká­li­san új, az ab­szurd és eg­zisz­ten­cia­lis­ta vi­lág­ér­zést meg­elő­le­ge­ző mű­vet ho­zott lét­re kez­de­ti re­gé­nye­i­ben és a há­bo­rú után írot­tak­ban fő­sze­rep­lő­vé emel­te ma­gát a nyel­vet, ma­gyar pá­lya­tár­sai ál­ta­lá­ban meg­re­ked­tek a ha­gyo­má­nyos, sőt ret­rog­rád né­ze­tek­nél és írói gya­kor­lat­nál mű­ve­ik lét­re­ho­zá­sa­kor. A nagy fa­sisz­ta és/vagy kol­la­bo­ráns írók­kal va­ló egy­be­ve­tés­kor – Pi­ran­del­ló­val, Ezra Pounddal vagy Céline-nel szem­be­sít­ve – bi­zony kön­­nyű­nek ta­lál­tat­nak.

      2008-ban ki­ad­ták Céline nap­ló­ját, me­lyet dá­ni­ai bör­tö­né­ben írt. Mint Philippe Sollers ír­ja, nem le­het meg­ren­dü­lés nél­kül ol­vas­ni a más­fél év alatt írt so­ro­kat, még ak­kor sem, ha gyű­löl­jük és meg­vet­jük Céline-t¹⁷. A nap­ló­ban azt ol­vas­suk, hogy egy sze­ren­csét­len, be­teg fo­goly szen­ved és rá­adá­sul nem is tud­ja, mi­ért. „Meg akar­tam aka­dá­lyoz­ni a há­bo­rút, eny­­nyi az egész. Min­dent koc­káz­tat­tam és min­dent el­vesz­tet­tem.” – ír­ja. Sollers sze­rint Céline nem lát­ja be, hogy, mint aho­gyan Sartre mond­ta Genet-vel kap­cso­lat­ban, a tár­sa­da­lom sok­kal kön­­nyeb­ben bo­csát­ja meg a rossz cse­le­ke­de­te­ket, mint a rossz sza­va­kat. Úgy ér­zi, hogy ő csak egy sze­ren­csét­len ül­dö­zött em­ber és olyan nagy em­be­re­ket kö­vet a lis­tán, mint Vil­lon, Descartes, Vol­taire, Chateaubriand, Victor Hugo, Rim­baud és so­kan má­sok.

      S vé­gül né­hány szó egy ak­tu­a­li­tás­ról. Nem­ré­gi­ben nagy port vert fel a fran­cia saj­tó­ban, hogy Céline-t utó­lag tö­röl­ték a 2011-es fran­cia év­for­du­ló-nap­tár­ból. Serge Klarsfeld, a Fran­cia­or­szá­gi De­por­tál­tak Fi­a­i­nak és Lá­nya­i­nak Egye­sü­le­té­nek el­nö­ke til­ta­ko­zott az el­len, hogy az öt­ven éve el­hunyt an­ti­sze­mi­ta Céline-t együtt ün­ne­pel­jék töb­bek kö­zött Blaise Cendrars-szal, Liszt Fe­renc­cel és Georges Pompidou-val. A bot­rányt el­ke­rü­len­dő és a bé­kes­ség ked­vé­ért az ak­ko­ri kul­tu­rá­lis mi­nisz­ter, Frédéric Mitterrand úgy dön­tött, hogy le­ve­szi Céline ne­vét az öt­száz fős lis­tá­ról. Ezt az in­téz­ke­dést so­kan ün­ne­pel­ték, má­sok pe­dig – mint pél­dá­ul Godard, Vitoux és Sollers – hely­te­le­ní­tet­ték.

      Va­ló­szí­nű­leg so­ha nem lesz Céline ut­ca Courbevoie-ban, ahol szü­le­tett, sem pe­dig a Mont­martre­-on, ahol la­kott, de min­dig is ta­ní­ta­ni fog­ják, mint a mo­dern re­gény ki­emel­ke­dő al­ko­tó­ját. Pamf­let­je­it pe­dig alig­ha­nem meg fog­ják je­len­tet­ni előbb-utóbb (ka­lóz­ki­adá­sok per­sze már most is van­nak). Ki­adá­suk­nak je­len­leg a leg­főbb aka­dá­lya az, hogy Lucette Destouches, az író öz­ve­gye, aki 2012 jú­li­u­sá­ban ün­ne­pel­te szá­za­dik szü­le­tés­nap­ját, el­hunyt fér­je aka­ra­tát tisz­te­let­ben tart­va el­len­zi a pub­li­ká­lást, pe­dig Hen­ri Godard és más szak­ér­tők sze­rint ép­pen­ség­gel ki kel­le­ne ad­ni őket, kel­lő ma­gya­rá­za­tok­kal és ap­pa­rá­tus­sal, hogy vég­re tisz­ta víz ke­rül­jön a po­hár­ba és min­den­ki szá­má­ra nyil­ván­va­ló le­gyen rend­kí­vül prob­le­ma­ti­kus jel­le­gük. Egyéb­ként bár­me­lyi­ket bár­ki el­ol­vas­hat­ja PDF ver­zi­ó­ban az interneten.

      Azo­kat az író­kat kell ta­ní­ta­ni, akik olyan szín­vo­na­lú iro­dal­mat ír­nak, me­lyet ér­de­mes ta­ní­ta­ni. Wass, Nyirő és Tormay, kü­lön­bö­ző szin­tű ér­de­me­ik el­le­né­re, vi­szont mes­­sze áll­nak at­tól, hogy Céline for­má­tu­mú al­ko­tó­kat lát­has­sunk ben­nük, és nem szo­rít­hat­ják ki a tan­anyag­ból iro­dal­mi kva­li­tá­sok­ban gaz­da­gabb ma­gyar pá­lya­tár­sa­i­kat.

-----

      Az itt kö­vet­ke­ző négy elő­adás a Nem­ze­ti kon­zer­va­ti­viz­mus iro­da­lom­szem­lé­le­te el­ne­ve­zé­sű, az MTA BTK Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­ze­té­ben meg­tar­tott kon­fe­ren­ci­án hang­zott el 2012. ok­tó­ber 30-án. A kon­fe­ren­cia má­sik négy elő­adá­sát, Angyalosi Ger­gely, Deczki Sa­rol­ta, Szénási Zol­tán és Ve­res And­rás írá­sa­it elő­ző szá­munk­ban kö­zöl­tük.

¹     Masát And­rás: „A szer­ző és szö­ve­gei” = Masát And­rás (szerk.): Iro­dal­mi szö­ve­gek és po­li­ti­kai sze­re­pek, Bu­da­pest, Gon­do­lat, 2011, 10.

²     Hen­ri Godard: Céline scandale. Pa­ris, Gallimard, 1994

³     Louis-Ferdinand Céline: La vie et l’śuvre de Philippe-Ignace Sem­mel­we­is (1818–1865), = Cahiers Céline 3. Sem­mel­we­is et autres écrits médicaux. Pa­ris, Gallimard, 1977.

⁴     Céline an­ti­sze­mi­tiz­mu­sá­ról ld. még „Céline, a re­gény­író és Céline, a pamf­let­író” cí­mű írá­so­mat = Masát And­rás (szerk.): Iro­dal­mi szö­ve­gek és po­li­ti­kai sze­re­pek, Bu­da­pest, Gon­do­lat, 2011, 174–182.

⁵     Pas­cal Mérigeau: „Le jour oů Renoir a parlé ŕ Céline” = Le Nouvel Observateur, 27 septembre 2012, 78–80.

⁶     André Gide: „Les Juifs, Céline et Maritain”, La Nouvelle Revue Française, 1^er avril 1938 = L’Esprit NRF 1908–1940. Édition établie et présentée par Pierre Hebey, Pa­ris, Gallimard, 1990, 1157.

⁷     „Il se tient soigneusement ŕ l’écart de la collaboration officielle.” Hen­ri Godard: „Céline émerge comme un des grand créateurs de son temps” = Le Monde, 24 janvier 2011

⁸     http://www.szatmari-monitor.ro/2012/07/wass-albert-igy-lett-belolem-antiszemita/

⁹     Uo.

¹⁰    http://franka-egom.ofm.hu/wass_albert_evfordulo/irasok/antiszemitizmus.htm

¹¹    Ká­dár Ju­dit: Az an­ti­sze­mi­tiz­mus ju­tal­ma. Tormay Cécile és a Hor­thy­-kor­szak. Kri­ti­ka, 2003/3, 9–12.

¹²    Nyirő Jó­zsef és élet­mű­ve – az iro­da­lom­ku­ta­tó sze­mé­vel – Be­szél­ge­tés dr. Medvigy End­ré­vel
2012. ok­tó­ber 16. 07:11:06 http://www.nemenyi.net/main.asp?Direkt=105351   

¹³    Rad­nó­ti Mik­lós: Nap­ló. Mag­ve­tő, 1989, 197. 1941. nov. 3.

¹⁴    Ká­dár Ju­dit, Ma­gyar Na­rancs, 2009/30, http://magyarnarancs.hu/konyv/a_fasiszta_biznisz_
felviragzasa_-_tormay_cecile_bujdoso_konyvenek_legfrissebb_kiadasarol-71834

¹⁵    Philippe Roussin, „Destouches avant Céline: le taylorisme et le sort de l’utopie hygiéniste. (Une lecture des écrits médicaux des années vingt)”. Sciences Sociales et Santé, vol.VI, No. 3-4, novembre 1988, 13–14.

¹⁶    Frédéric Vitoux: La Vie de Céline, Grasset, 1987, idé­zi: Pas­cal Fouché: Ça a débuté comme ça. Découvertes Gallimard, 2001, 114–117.

¹⁷    Philippe Sollers, „Céline en enfer”, Le Nouvel Observateur, 16-22 octobre 2008, 113–114.