Vis­­sza­te­kint­ve ér­de­kes­nek tűn­het az a haj­da­ni a té­ve­dés, mely Wass Al­bert ma leg­is­mer­tebb, leg­töb­bet idé­zett és sza­valt Üze­net ha­za cí­mű ver­sé­nek szer­zõ­sé­gét Mécs Lász­ló­nak tulajdonította.¹ Az 1989 elõt­ti év­ti­ze­dek kul­túr­po­li­ti­ká­já­ból és ab­ból a tény­bõl adó­dó­an, hogy mind­két köl­tõ a til­tott ka­te­gó­ri­á­ba tar­to­zott – bár Mécs új­ra­fel­fe­de­zés­ének le­he­tõ­sé­ge már a hat­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ben (te­hát még a köl­tõ éle­té­ben) fel­ve­tõ­dött –, gya­kor­la­ti­lag mind­két élet­mű so­ká­ig kí­vül esett a kri­ti­kai és iro­da­lom­tu­do­má­nyi dis­kur­zu­son. Mû­ve­ik nem, vagy csak na­gyon kor­lá­to­zot­tan je­len­het­tek meg itt­hon, szö­ve­ge­ik, mint pél­dá­ul az Üze­net ha­za, hi­va­ta­los meg­je­le­nés hí­ján sa­ját sok­szo­ro­sí­tás­ban jár­tak kéz­rõl kéz­re. Ma már ne­héz len­ne el­dön­te­ni a fent em­lí­tett té­ve­dés pon­tos okát és for­rá­sát. A hi­va­ta­los ká­non­ból va­ló ki­szo­rí­tott­sá­guk vagy az élet­pá­lyán meg­fi­gyel­he­tõ ha­son­ló­sá­gok, pár­hu­za­mok (min­de­nek­elõtt a ha­tá­ron tú­li szár­ma­zás) ön­ma­guk­ban nem elég­sé­ge­sek a szer­zõ­ség fel­cse­ré­lé­sé­re, kér­dés azon­ban, hogy van-e ro­kon­ság vagy az ol­va­sót meg­té­vesz­tõ ha­son­ló­ság Wass Al­bert és Mécs Lász­ló köl­té­sze­te kö­zött.

      El­sõ ol­va­sás­ra is egy­ér­tel­mű, hogy a két köl­tõi élet­mû­vet ös­­sze­kap­csol­ja az ele­men­tá­ris, gyak­ran epi­gon­iz­mu­sig me­nõ Ady-ha­tás. Csak­hogy Ady más köl­tõk­kel együtt ha­tott a pá­lyá­ját a hú­szas évek­ben kez­dõ Mécs Lász­ló­ra és a már egé­szen fi­a­ta­lon két ver­ses­kö­tet­tel je­lent­ke­zõ Wass Al­bert­re. Utób­bi ese­té­ben az el­sõ vi­lág­há­bo­rú után bon­ta­ko­zó er­dé­lyi lí­ra meg­ha­tá­ro­zó kép­vi­se­lõ­it, Áprily La­jost és Reményik Sán­dort em­lít­het­jük, s lé­nye­gé­ben egyetértõleg idéz­het­jük Szakolczai La­jos ér­té­ke­lé­sét, aki a ko­rai Wass Al­bert-lí­ra kap­csán meg­jegy­zi: „Ma­ga sem tud­ja, hogy ko­ráb­ban lát­ta-e, hal­lot­ta-e, ol­vas­ta-e a »saját« ver­sé­ben föl­öl­töz­te­tett »témát«, de bát­ran te­rem­tõ­nek kép­zel­vén ma­gát csak fúj­ja, csak fújja.”² En­nek tük­ré­ben az sem te­kint­he­tõ vé­let­len­nek, hogy a két ko­rán ki­adott ver­ses­kö­tet s a Far­kas­ve­rem si­ke­re után Wass Al­bert több mint egy év­ti­ze­dig nem írt ver­se­ket, s csak az emig­rá­ció éve­i­ben tért vis­­sza na­gyobb in­ten­zi­tás­sal eh­hez a mű­faj­hoz, ak­kor is csak egy rö­vid idõ­re. Mécs ese­té­ben né­mi­leg más a hely­zet, az el­sõ, 1923-as Haj­na­li ha­rang­szó cí­mű kö­te­te a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött szin­te pél­dát­la­nul nép­sze­rű köl­tõi pá­lya kez­de­tét je­len­tet­te. Az Ady-ha­tás mel­lett már a kor­tár­sak is ész­lel­ték az avant­gárd, min­de­nek­elõtt az exp­res­­szi­o­nis­ta po­é­ti­ka je­gye­it a pre­mont­rei szer­ze­tes­köl­tõ el­sõ kö­te­té­nek versein.³ Mai né­zõ­pont­ból azon­ban – is­mer­ve Mécs lí­rá­já­nak ala­ku­lás­tör­té­ne­tét – a motivikus és a hang­ne­mi ro­kon­ság el­le­né­re sem sza­bad ezt a ko­rai avant­gárd ha­tást túl­hang­sú­lyoz­ni, mi­vel köl­tõi vi­lág­szem­lé­let­ének transz­cen­den­ci­á­ra irá­nyult­sá­ga és köl­tõi ké­pe­i­nek túl­zsú­folt­sá­ga ba­rok­ko­san túl­dí­szí­tett vers­mo­dell ki­ala­ku­lá­sá­hoz ve­ze­tett. Mind­két köl­tõ­re igaz te­hát, hogy ér­zé­ke­lik ugyan a hu­sza­dik szá­zad ele­je óta bon­ta­ko­zó ma­gyar­or­szá­gi iro­dal­mi mo­dern­ség újí­tó ten­den­ci­á­it, s en­nek egyes fel­szí­nes for­mai és tar­tal­mi ele­me­it át is ve­szik, még­is mind az Ady-ha­tás, mind – Mécs ese­té­ben – az avant­gárd ha­tá­sa igen­csak ne­ut­ra­li­zál­va ér­vé­nye­sül.

      A ko­rai Mécs-lí­ra egyik fi­gye­lem­re ér­de­mes da­rab­ja a kö­tet­cím-adó Haj­na­li ha­rang­szó cí­mű vers. A ref­rén­sze­rűen is­mét­lõ­dõ nyi­tó­sor („Kon­ga­tom pi­ros ha­ran­gom, if­jú szí­vem kon­ga­tom.”) után a kö­zel­múlt és a je­len pusz­tu­lás­ví­zi­ó­ját ol­vas­hat­juk. A vers­ben így lé­nye­gé­ben négy idõ­sík je­le­ní­tõ­dik meg: a rég­múlt (az el­ve­szett arany­kor vagy az éden kép­ze­té­hez kap­csol­va), a kö­zel­múlt és a je­len (mind­ket­tõ a pusz­tu­lás ide­je, referenciálisan az el­sõ vi­lág­há­bo­rú), il­let­ve a jö­võ (a vis­­sza­nyert idill utó­pi­kus ígé­re­te). A Mécs-vers idõ­szem­lé­le­te leg­in­kább a bűn­beesés- és a meg­vál­tás­tör­té­net te­o­ló­gi­a­i­lag egy­mást fel­té­te­le­zõ ér­tel­me­zé­sé­hez köt­he­tõ. Ez az eszkatologikus idõ­szem­lé­let­bõl fa­ka­dó evan­gé­li­u­mi op­ti­miz­mus, az­az a „be­tel­je­se­dett idõ­be” ve­tett erõs hit ad­ja a Mécs-vers ké­sõb­bi sza­ka­sza­i­ban ol­vas­ha­tó, a jö­võ­re vo­nat­ko­zó kö­nyör­gé­sek „re­á­lis” alap­ját. A vég­idõ utó­pi­á­ja Mécs­nél ös­­sze­kap­cso­ló­dik az em­be­ri­ség meg­vál­tá­sá­nak egye­te­mes ígé­re­té­vel, a vers leg­több­ször is­mé­telt kulcs­sza­va ezt a tel­jes­ség-igényt ki­fe­je­zõ „min­den”.

      A Haj­na­li ha­rang­szó­ban a kö­zel­múlt és a je­len ví­zi­ó­ja olyan ne­ga­tív ele­mek­bõl épül fel, me­lyek­kel szem­ben a vá­gyott és meg­idé­zett jö­võ po­zi­tív ér­ték­struk­tú­rák sze­rint fel­épü­lõ maj­da­ni va­ló­sá­ga és a lí­rai én ön­ér­tel­me­zé­se de­fi­ni­ál­ha­tó­vá vá­lik. Ezt a szem­ben­ál­lást fe­je­zi ki a kö­zel­múlt és a je­len lá­to­má­sos meg­je­le­ní­té­sé­re szol­gá­ló éj­sza­ká­val el­len­tét­be ál­lí­tott haj­nal. Ugyan­er­re a szem­be­ál­lí­tás­ra épül­nek az em­ber lét­hely­ze­té­re vo­nat­ko­zó meg­ál­la­pí­tá­sok is. A je­len koz­mi­kus agó­ni­á­já­nak em­be­re a Vö­rös­mar­tyt idé­zõ sor sze­rint „sár­kány-mag­ból sar­jadt fat­­tya vé­res rög­nek”, mely több­szö­rö­sen fo­koz­va fe­je­zi ki az em­ber tör­vény­te­len ere­de­tét s üdv­tör­té­ne­ti rend­tõl el­haj­ló (az­az de­ka­dens) lét­tör­té­ne­tét. A je­len pusz­tu­ló em­be­ré­nek po­zi­tív el­len­pár­ja, a tör­té­ne­lem­ben be­állt tö­rést a jö­võ­ben hely­re­ál­lí­tó, s a Mécs-vers­ben az egyes szám el­sõ sze­mély­ben meg­szó­la­ló lí­rai alany­tól el­vá­lasz­tott, de a vers vi­lá­gá­ban még­is leg­in­kább ve­le azo­no­sít­ha­tó, utó­pi­kus-mes­si­a­nisz­ti­kus „haj­nal­em­ber”. A lí­rai én ön­pre­zen­tá­ci­ó­já­nak meg­ha­tá­ro­zó té­nye­zõ­je te­hát a je­len vi­zi­o­nált va­ló­sá­gá­val va­ló szem­ben­ál­lás, mely a vers­be­szé­lõ ki­vá­lasz­tott­ság-tu­da­tá­hoz kap­cso­ló­dik:

 

Un­do­rít a lá­pos ró­na. Szent ma­gas­ba szent la­ká­som:

égig ér a jó­ság tor­nya, már ezen­túl ott la­kom

s két sze­mem csak ámul min­den ap­ró élet-moz­du­lá­son

 

s kon­ga­tom pi­ros ha­ran­gom, ifju szí­vem kon­ga­tom.

 

A vers lí­rai ala­nya te­hát el­kü­lö­nül a bű­nös em­be­ri­ség­tõl, a vers tér­be­li­sé­gé­nek sze­man­ti­ká­ja („lá­pos ró­na” – „jó­ság tor­nya”) is ezt a kí­vül­ál­lást és fe­lül­emel­ke­dést jel­zi. Ez a ki­vá­lasz­tott­ság- és kül­de­tés­tu­dat azon­ban egy­ben fel­té­te­le­zi is a kö­zös­ség fenn­ma­ra­dá­sát, hisz bár a vers­be­szé­lõ az, aki még em­lék­szik és em­lé­kez­tet az em­ber is­te­ni ere­de­té­re, s aki­nek (köl­tõi) sza­va ál­tal a je­len pusz­tu­lá­sá­val szem­ben el­ér­kez­het a jobb kor, a meg­vál­tás és a nem­ze­tek kö­zöt­ti test­vé­ri ös­­sze­fo­gás ide­je, mind­ez azon­ban csak ak­kor va­ló­sul­hat meg, ha lé­te­zik egy (a be­szé­lõ­höz ké­pest ala­cso­nyabb er­köl­csi ní­vó­jú) kö­zös­ség, aki­hez a ki­vá­lasz­tott küldetése szól.

      A Haj­na­li ha­rang­szó hang­nem­ét és ér­tel­me­zé­si le­he­tõ­sé­ge­it meg­ha­tá­ro­zó so­ra a chiasztikus szer­ke­ze­tû, ref­rén­sze­rû­en is­mé­telt, nyi­tó-zá­ró sor, mely meg­erõ­sí­ti a vers­szub­jek­tum cent­rá­lis sze­re­pét a vers­szö­veg je­len­tés­te­ré­ben. A vers el­sõ és utol­só sza­va a „kon­ga­tom”, mely a vers­szub­jek­tum egyes szám el­sõ sze­mé­lyű cse­lek­vé­se­ként me­ta­fo­ri­kus ér­te­lem­ben a köl­tõi te­vé­keny­ség­re utal, a vers­cím­ben is je­lölt „ha­rang­szó” így a köl­té­szet me­ta­fo­rá­ja lesz. En­nek a me­ta­fo­ri­kus je­len­tés­kör­nek azon­ban az alap­ja a „szí­vem ha­rang” me­ta­fo­ra, mely egy olyan köl­té­szet-ér­tel­me­zést su­gall, mely­nek ér­tel­mé­ben a lí­rai mû az egyén ér­zel­me­i­nek a ki­fe­je­zõ­dé­se, ezért Mécs köl­té­szet­fel­fo­gá­sa ezen a pon­ton köt­he­tõ az esz­té­ta mo­dern­ség lí­ra­ér­tel­me­zé­sé­hez. A Haj­na­li ha­rang­szó­ban is meg­fo­gal­ma­zott köl­tõi sze­rep­ azon­ban Mécs lí­rá­ját már ek­kor is in­kább a ro­man­ti­ka köl­té­szet­fel­fo­gá­sá­val, s mo­dern­ség elõt­ti sze­rep­min­ták­kal ro­ko­nít­ja.

      Eh­hez a köl­tõi sze­rep­ér­tel­me­zés­hez köt­he­tõk Mécs­nek azok a pél­dá­za­tos ver­sei is, me­lyek jel­lem­zõ­en va­la­mi­lyen szo­ci­á­lis prob­lé­má­ra hív­ják fel a fi­gyel­met. El­sõ ver­ses­kö­te­té­bõl ide tar­to­zik a Nyo­mor bal­la­dá­ja és a Va­dóc­ba ró­zsát ol­tok, hogy szebb le­gyen a föld cí­mű ver­sei. A ké­sõb­bi évek­ben vi­szont ro­man­ti­ka elõt­ti sze­rep­ér­tel­me­zé­sek is meg­je­len­nek Mécs köl­té­sze­té­ben, a Vád és vé­dõ­be­széd pél­dá­ul szö­veg­sze­rűen is Pázmányt⁴ idé­zi:

 

Én, Mécs, Is­ten sza­vá­nak trom­bi­tá­ja

s mint köl­tõ, élõ lel­ki­is­me­ret:

szét­kür­tö­löm most min­den égi táj­ra,

hogy van­nak zül­lött if­jú em­be­rek,

kik­bõl nem lesz se szent, se hon­fi!

S e fi­ú­kért va­la­ki fe­le­lõs!

 

A pré­di­ká­ció re­to­ri­kai ha­gyo­má­nyá­nak to­vább­élé­se Mécs­nél és más pap­köl­tõk­nél ös­­sze­függ az­zal a tén­­nyel, hogy a hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar ka­to­li­kus iro­da­lom kez­de­tén egy olyan élet­mű áll, Prohászka Ot­to­ká­ré, mely az­zal, hogy dön­tõ ha­tást gya­ko­rolt az év­szá­zad el­sõ év­ti­ze­de­i­ben in­du­ló pap­köl­tõk­re, meg is erõ­sí­tet­te a pré­di­ká­ció nyel­vi meg­nyi­lat­ko­zás­for­má­já­ra jel­lem­zõ re­to­ri­kai ele­mek fenn­ma­ra­dá­sát és a mű­faj­hoz köt­he­tõ lí­rai sze­rep­ér­tel­me­zé­se­ket.

      Ha­son­ló köl­tõi sze­rep­ér­tel­me­zés­sel – az Előhang cí­mű, pró­za­vers for­má­ban írt, s az­óta szin­tén sza­va­la­ti da­rab­bá vált nyi­tó­ver­set le­szá­mít­va – Wass Al­bert el­sõ két kö­te­té­ben egy­ál­ta­lán nem ta­lál­koz­ha­tunk. El­sõ, Vi­rág­te­me­tés cí­mű kö­te­tét jel­lem­zõ­en a sze­re­tett má­si­kat (szü­lõ, test­vér, ba­rát, sze­re­tõ) meg­szó­lí­tó elé­gi­kus hang­vé­te­lű köl­te­mé­nyek al­kot­ják, me­lyek a ko­ra­be­li er­dé­lyi ol­va­só­kö­zön­ség kö­ré­ben sem arat­tak osz­tat­lan si­kert. Az If­jú Er­dély cí­mű lap – mely­ben Wass is rend­sze­re­sen pub­li­kált – re­cen­zen­se a kö­vet­ke­zõ­kép­pen ér­té­ke­li a kö­te­tet: „Ta­gad­ha­tat­lan, hogy meg­ka­pó­ak a ver­sei, itt-ott el is ra­gad­nak és a han­gu­lat ha­tá­sa alatt együtt sí­runk, vagy együtt te­me­tünk a köl­tõ­vel, hogy az­tán rész­ben csa­ló­dot­tan te­gyük le a ke­zünk­bõl a kö­te­tet: nem ezt vár­tuk. Nem ezt vár­tuk, ha­bár lát­juk és fáj­da­lom­mal érez­zük az igaz­sá­gát an­nak, hogy Er­dély­ben »kétszer hull a falevél« egy év­ben, és ezer­szer szebb az Õsz ná­lunk, mint bár­hol a vi­lá­gon, de ezer­szer fáj­dal­ma­sabb is.”⁵ A kor­társ kri­ti­kus min­den bi­zon­­nyal az er­dé­lyi ma­gyar­ság Tri­a­non utá­ni tra­gi­kus sor­sá­val va­ló azo­no­su­lás és a pél­da­adás köl­tõi ma­ga­tar­tá­sát vár­ta vol­na a pá­lya­kez­dõ köl­tõ­tõl, mely­nek má­so­dik, Fe­nyõ a hegy­te­tőn cí­mű kö­te­té­nek el­sõ, Vé­ren vett or­szág cí­mű cik­lu­sá­nak – szin­tén erõ­sen Ady ha­tá­sát tük­rö­zõ – ma­gyar­ság-te­ma­ti­ká­ja már in­kább meg tu­dott fe­lel­ni. A tel­jes cik­lus for­rás­szö­ve­ge gya­kor­la­ti­lag Ady Ma­gyar fa sor­sa cí­mű ver­se, ezt ír­ja új­ra Wass Al­bert. El­sõ kö­te­té­ben a fa még a vers­be­szé­lõ vá­gyott ál­la­po­tá­nak jel­ké­pe­ként je­le­nik meg,⁶ a má­so­dik kö­tet­ben vi­szont kü­lön­bö­zõ alak­vál­to­za­ta­i­ban már egy­ér­tel­műen a ma­gyar­ság szim­bó­lu­ma­ként sze­re­pel. Ez­zel Wass Al­bert ma­gyar­ság-te­ma­ti­ká­jú ver­se­i­nek po­é­ti­ká­ja Adyn ke­resz­tül, de Ady­nál ré­geb­bi iro­da­lom­tör­té­ne­ti ha­gyo­mány­ban gyö­ke­re­zik (pl.: Ber­zse­nyi A ma­gya­rok­hoz I. ódá­já­ban a „ke­vély tölgy”). A Mécs László-i vá­te­szi, pré­di­ká­to­ri sze­rep­hez ha­son­ló­an itt is meg­fi­gyel­het­jük az el­kü­lö­nü­lés moz­za­na­tát (pl.: a Fe­nyõ a hegy­te­tõn és a Pró­fé­ta­fa cí­mű ver­sek­ben), ez azon­ban nem az egyént vá­laszt­ja el a kö­zös­ség­tõl, ha­nem a ma­gyar­sá­got eme­li ki a töb­bi nem­zet kö­zül. A fa szim­bó­lu­ma ez­ál­tal a ma­gyar­ság vélt „nem­zet­ka­rak­te­ré­nek” lé­nye­gi vo­ná­sa­it (da­cos­ság, ke­mény­ség, ár­va­ság, pusz­tu­lás­ra ítélt­ség) mu­tat­ja fel.⁷

      Az el­sõ két Wass Al­bert-kö­tet kö­zel sem mond­ha­tó iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­pont­ból lé­nye­ges­nek, nem vé­let­len te­hát, hogy a ko­ra­be­li er­dé­lyi lí­rá­ról írott har­min­cas évek­ben meg­je­lent ös­­sze­fog­la­lá­sok még csak nem is em­lí­tik a köl­tõ nevét.⁸ Mind­két kö­tet­re ér­vé­nyes­nek vé­lem Dsida Je­nõ Fe­nyő a hegytetőnrõl írt ér­té­ke­lé­sét: „El le­het­ne mon­da­ni ró­la, hogy me­lan­kó­li­á­já­ban sok a terv­sze­rű­ség, meg­csi­nált­ság, lép­ten-nyo­mon ki­érez­zük so­ra­i­ból az után­ér­zést, ha­sá­bo­kat le­het­ne be­szél­ni Ady-, Reményik- és Áprily-reminiszcenciáiról, de mind­ezt nem érez­zük lé­nye­ges­nek. Még az sem fon­tos, ha meg­ál­la­pít­juk, hogy eb­ben a kö­tet­ben is vaj­mi ke­vés az, ami iga­zán Wass Al­bert, ami köz­vet­len, be­lõ­le fa­kadt él­mény, át­szűr­ve a szí­ve szö­ve­te­in, – míg önál­ló, ma­ga al­kot­ta for­mái nin­cse­nek: majd­nem min­den so­ra olyan is­me­rõ­sen cseng, mint­ha sok­szor ol­vas­tuk vol­na már.”⁹ S bár vé­le­mé­nyem sze­rint lí­ra­tör­té­ne­ti­leg a ké­sõb­bi, az emig­rá­ci­ó­ban szü­le­tett ver­sek sem te­kint­he­tõk je­len­tõs al­ko­tá­sok­nak, je­len dol­go­zat szem­pont­já­ból még­is fon­tos fej­le­ményt fi­gyel­he­tünk meg, a Lát­ha­tat­lan lo­bo­gó cí­mű kö­tet­ben ugyan­is egy, a ko­ráb­bi kö­te­tek­hez ké­pest új köl­tõi sze­rep je­le­nik meg, a buj­do­sóé.

      1945 után a buj­do­só ér­zel­mi han­golt­sá­gá­val ír­ja új­ra Wass Al­bert a nem­ze­ti iden­ti­tás­tu­dat kul­ti­kus szö­ve­ge­it, a Him­nuszt és a Szó­za­tot. Elõb­bi­bõl fõ­ként a vég­zet­sze­rű pusz­tu­lás mo­tí­vu­mát eme­li ki a sa­ját bûűnös­ség mint ok fel- és el­is­me­ré­sé­nek ön­is­me­re­ti gesz­tu­sa nél­kül (Mi­kor a buj­do­só Is­ten­nel be­szél, A buj­do­só imá­ja). Utób­bi mo­nu­men­tá­lis nem­zet­ha­lál-ví­zi­ó­já­nak pe­dig – Northrop Frye ti­po­ló­gi­á­ja sze­rint – „dé­mo­ni­kus pa­ró­di­á­ját” al­kot­ja meg a Ma­gyar cir­kusz cí­mű ver­sé­ben. A Lát­ha­tat­lan lo­bo­gó még tá­vo­labb esik az iro­dal­mi mo­dern­ség­tõl, mint a ko­ráb­bi két kö­tet. Po­é­ti­kai gyö­ke­rei mo­dern­ség elõt­ti mű­vek­hez nyúl­nak vis­­sza, Ady köl­té­sze­te is csak a ku­ruc-ver­sek ré­vén idé­zõ­dik meg, de meg­je­le­nik Mi­kes Ke­le­men fi­gu­rá­ja, s több vers műfa­ji min­tá­ját a nép­dal­ok­tól ve­szi (Da­lol a hon­vágy, Nagy­pén­te­ki si­ra­tó), anél­kül, hogy Wass Al­bert lí­rá­ja köt­he­tõ len­ne a két há­bo­rú kö­zöt­ti né­pi iro­da­lom­hoz.

      A buj­do­só alak­ja lát­szó­lag lé­nye­ge­sen kü­lön­bö­zik Mécs Lász­ló pré­di­ká­tor-pap­köl­tõ­jé­tõl, va­ló­já­ban azon­ban na­gyon ha­son­ló köl­tõi sze­rep­fel­fo­gás hú­zó­dik meg mö­göt­te. Lé­nye­gé­ben ugyan­ab­ban az idõ­szer­ke­zet­ben és ha­son­ló po­zí­ci­ó­ból szó­lal meg a Lát­ha­tat­lan lo­bo­gó vers­be­szé­lõ­je is, mint a Haj­na­li ha­rang­szóé. A kö­zel­múlt, mely­nek tör­té­nel­mi re­fe­ren­ci­á­ja ez­út­tal a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú, és a je­len Wass Al­bert ver­se­i­ben is ne­ga­tí­van je­len­nek meg:

 

A nagy pa­rá­dék kor­sza­ka le­telt.

Vi­har ci­bál­ta szét a lo­bo­gó­kat,

a di­a­dal­íve­ket bom­bák dön­töt­ték por­ba

s a kür­tö­ket be­lep­te a pe­nész.

Odú­ik­ból gör­nyed­ten elõ­mász­tak

a pat­kány­em­be­rek és szét­cso­szog­ták

a zász­ló­pom­pás dísz­szem­lék nyo­mát.”

                                                                  (A zász­ló­tar­tó)

 

Mi­ként az elõb­bi idé­zet­bõl is lát­ha­tó, a ne­ga­tív ér­ték­íté­let nem­csak a kö­zel­múlt és a je­len ál­la­po­tát, de a ben­ne élõ em­bert is érin­ti, csak­úgy, mint a Mécs-vers­ben. Wassnál a ma­gyar­ság sem ki­vé­tel ez alól, a ha­zát, az egy­ko­ri ott­hont már a nyi­tó vers­ben „Én szent, szo­mo­rú, bű­nös Szo­do­mám”-ként szó­lít­ja meg, s a Ma­gyar cir­kusz cí­mű apo­ka­lip­ti­kus lá­to­má­sá­ban a nem­zet pusz­tu­lá­sá­val meg­szü­le­tõ „új ma­gyar Kain”-ról vízionál. Wass Al­bert­nek te­hát nem­csak az ott­ho­na ve­szett el 1945-ben, de a ha­zá­já­hoz va­ló vi­szo­nya is meg­vál­to­zott. A buj­do­sás élet­raj­zi re­fe­ren­ci­á­val is bí­ró ké­pe te­hát nem­csak a kö­zös­ség­tõl va­ló el­vá­lasz­tott­ság ki­fe­je­zõ­je, ha­nem az én iden­ti­tá­sát át­for­má­ló sza­kí­tás moz­za­na­tá­nak mé­lyebb ér­zel­mi as­pek­tu­sa­i­ra is rá­vi­lá­gít. A kö­tet kö­zel­múlt­já­nak és je­le­né­nek rom­lott­sá­gá­val szem­ben – ahogy a kö­tet nyi­tó ver­sé­ben Mécs ko­ráb­ban idé­zett ön­meg­ha­tá­ro­zá­sá­hoz na­gyon ha­son­ló­an ol­vas­hat­juk – a köl­tõ „A szem­ta­nú. A lel­ki­is­me­ret.” A vers­be­szé­lõt ép­pen kí­vül­ál­lása és tisz­ta­sá­ga, bûn­te­len­sé­ge eme­li a töb­bi em­ber (a szo­do­ma­i­ak, a pat­kány­em­be­rek) fö­lé, ez ad­ja íté­let­mon­dá­sá­nak mo­rá­lis alap­ját, s a re­ményt ar­ra, hogy az ott­hon­tól va­ló kény­sze­rű el­sza­kí­tott­ság egy­szer meg­szűnik.

      A je­len ál­la­po­tá­ból a ki­út te­hát egy­részt a vá­gyott ha­za­té­rést rej­tõ jö­võ, me­lyet azon­ban leg­fel­jebb a hon­vágy és az Is­ten­hez in­té­zett fo­hász cé­loz­hat meg. Van azon­ban más ki­út is: vis­­sza a múlt­ba. Ez egy­részt a gyer­mek­kor idil­li ál­la­po­tá­nak meg­je­le­ní­té­sét je­len­ti több vers­ben is, más­részt a buj­do­sás tör­té­ne­ti és iro­da­lom­tör­té­ne­ti ha­gyo­má­nyá­nak a meg­idé­zé­sét a ku­ruc kor­tól az 1849 utá­ni idõ­kig. Ez utób­bi szol­gál­hat­ná a va­ló­ság­gal va­ló szem­be­né­zést is, azon­ban ép­pen mi­vel a ver­sek lí­rai én­je mo­rá­li­san ele­ve ma­ga­sabb ren­dűnek té­te­le­zi ön­ma­gát sa­ját el­sza­kí­tott nem­ze­ti kö­zös­sé­gé­nél és ide­gen­nek ér­zé­kelt je­len­be­li kör­nye­ze­té­nél, ezt sok­kal in­kább a va­ló­ság­tól va­ló me­ne­kü­lés újabb moz­za­na­ta­ként fog­hat­juk fel. Wass Al­bert má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után szü­le­tett ver­se­it ol­vas­va jo­gos­nak ér­zem Prohászka La­jos meg­ál­la­pí­tá­sát, aki A ván­dor és a buj­do­só cí­mű köny­vé­ben a kö­vet­ke­zõ­ket ír­ja: „Min­den ma­gyar, aki fa­já­nak iga­zi kép­vi­se­lõ­je, va­la­mi­kép­pen me­ne­kül ön­ma­ga elõl, mert ez­zel min­dig me­ne­kül a koz­mosz rá­ne­he­ze­dõ, vi­gasz­ta­la­nul nyo­masz­tó ter­he alól. En­nek a sa­já­to­san ma­gyar ir­re­a­li­tás­nak is­mét ket­tõs for­má­ját ál­la­pít­hat­juk meg. Az egyik a nem­ze­ti múlt­ba me­ne­kü­lés, az »õsök di­csõ­sé­gé­ben va­ló sütkérezés«.”¹⁰ S bár az 1947-ben meg­je­lent kö­tet­ben in­kább a tra­gi­kus sors­sal va­ló azo­no­su­lás­ra ta­lá­lunk pél­dá­kat, 1949-ben az er­dé­lyi ma­gyar re­for­má­tus egy­ház ke­rü­le­té­nek egy­ko­ri fõ­gond­no­ka Po­gány új­évi kö­szön­tő­jé­ben „utol­só Kop­pány-uno­ka”-ként bú­csúz­tat­ja az óévet.

      Ha­bár a két tár­gyalt sze­rep­ér­tel­me­zést te­kint­ve je­len­tõs ha­son­ló­sá­go­kat fi­gyel­he­tünk meg, a nem­ze­ti ön­tu­dat kér­dé­sé­ben egy lé­nye­ges el­té­rést is meg kell ál­la­pí­ta­ni. Wass Al­bert emig­rá­ci­ó­ban írt ver­sei lé­nye­gé­ben ki­vé­tel nél­kül e kö­ré a te­ma­ti­ka kö­ré ren­de­zõd­nek, az én ön­azo­nos­sá­gát a nem­zet­hez tar­to­zás és az el­sza­kí­tott­ság tu­da­ta együtt ala­kít­ja. Mécs Lász­ló két há­bo­rú köz­ti lí­rá­já­nak ér­ték­rend­jé­ben vi­szont a ma­gyar­ság­hoz tar­to­zás nem je­lent ab­szo­lút ér­té­ket, mi­vel az a vers­be­szé­lõ iden­ti­tá­sát mé­lyeb­ben meg­ha­tá­ro­zó, egye­te­me­sebb ér­ték­nek, a ró­mai ke­resz­tény­ség­hez va­ló tar­to­zás­nak ren­de­lõ­dik alá:

 

Én ma­gyar­sá­gom so­ha nem ta­gad­tam,

de so­ha nem is kér­ked­tem ve­le,

nem pá­va­toll: egy már­tír-pil­la­nat­ban

csak a bőröm­mel együtt jön­ne le.

 

Ma­gyar­sá­gom nem is át­koz­tam: kön­­nyen

fi­ze­tem az adó­so­mat. Ti­ze­den

kál­vá­ria­já­rás­ban, jaj­ban, könny­ben,

ka­caj­ban, dal­ban ma is fi­ze­tem.

 

De az­tán pont! Nem csem­pé­szek dug­árut,

Se rém-gázt! Ró­mai pol­gár va­gyok.

                                                                              (Civis Romanus sum¹¹)

 

Mint lát­hat­tuk, kö­zös mind­két köl­tõ sze­rep­ér­tel­me­zé­sé­ben, hogy a je­len ál­ta­lá­nos em­be­ri és vi­lág­vi­szony­la­ta­it, s ben­ne a ma­gyar­ság sor­sát és hely­ze­tét sú­lyos mo­rá­lis vál­ság­ban lé­võ­nek lát­ják, még­is az im­ma­nens va­ló­sá­gon tú­li, transz­cen­dens Rend­be ve­tett hit ga­ran­tál­ja szá­muk­ra a meg­bom­lott im­ma­nens rend hely­re­ál­lít­ha­tó­sá­gát is. Amíg azon­ban Mécs Haj­na­li ha­rang­szó cí­mű ver­sé­ben ez szin­te már na­iv idill meg­va­ló­su­lá­sát je­len­ti, mely­nek ré­sze a nem­ze­tek kö­zöt­ti test­vé­ri­ség meg­va­ló­su­lá­sa is („Tánc fe­szül­jön a ha­rang­ban / Haj­nal­em­ber szi­rom-tán­ca, / Mely ma­gyar lányt, tót fi­úcs­kát, test­vér-tánc­ra pön­dö­rít”), ad­dig Wass Al­bert ’45 utá­ni köl­té­sze­té­ben, kü­lö­nö­sen az Üze­net ha­za cí­mű köl­te­mény­ben a ré­gi rend vis­­sza­ál­lá­sát (er­re utal a vers ref­rén­je is: „A víz sza­lad, a kõ ma­rad”), s a buj­do­só ha­za­té­ré­sét je­len­ti.

      Rónay György az 1971-ben meg­je­lent Arany­gyap­jú című kö­tet be­ve­ze­tõ­jé­ben a Mécs-re­cep­ció ne­héz­sé­ge­it a Nyu­gat­tól örö­költ „vers­esz­té­ti­kai mér­cék” korlátaiban lát­ja. A Nyu­gat örök­sé­gé­nek modernizációja,¹² mely­re Rónay – mint­egy meg­ol­dás­ként – cé­loz, et­tõl füg­get­le­nül jo­gos igény le­het, ma még­is egy­re in­kább nyil­ván­va­ló­vá vá­lik: bár lí­rá­ja ko­ra­be­li nép­sze­rű­sé­gé­nél fog­va meg­ke­rül­he­tet­len a hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar ka­to­li­kus iro­da­lom története¹³ s a ha­gyo­má­nya­it ke­re­sõ fel­vi­dé­ki iro­da­lom számára,¹⁴ Mécs Lász­ló ide­je még­sem jött el. Ke­vés­bé biz­to­san me­rem ezt ki­je­len­te­ni Wass Al­bert­rõl. Még ak­kor sem, ha né­hány sza­va­la­ti da­ra­bot le­szá­mít­va élet­mű­ve mai re­cep­ci­ó­já­nak dön­tõ súly­pont­ja a nagy­pró­zai al­ko­tá­sok­ra esik. Két­sé­ges azon­ban szá­mom­ra, hogy iro­da­lom­tör­té­ne­ti he­lyé­nek meg­íté­lé­sé­ben a kö­zel­jö­võ­ben kon­szen­zus ala­kul­hat ki a kü­lön­bö­zõ ér­tel­me­zõi kö­zös­sé­gek kö­zött. Az azon­ban majd­nem bi­zo­nyo­san ál­lít­ha­tó: az Üze­net ha­za cí­mű vers szer­zõ­sé­gét ma már sen­ki sem tu­laj­do­ní­ta­ná Mécs Lász­ló­nak.

 

¹     Ba­lázs Il­di­kó: Wass Al­bert er­dé­lyi kor­sza­ka, Men­tor, Ma­ros­vá­sár­hely, 2010, 15.

²     Szakolczai La­jos: Po­kol­ra szál­lás nél­kül? Wass Al­bert köl­té­sze­té­rõl, Hi­tel, 2002/2, 116.

³     Mécs pap­köl­tõ tár­sa, a pi­a­ris­ta Sík Sán­dor ír­ja a Haj­na­li ha­rang­szó cí­mű kö­tet­rõl: „Nyel­ve meg­le­põ­en gaz­dag, szí­nes, erõs és egyé­ni: ez ma­ga is elég vol­na, hogy nagy vá­ra­ko­zást kelt­sen a köl­tõ­vel szem­ben. Csak az a kár, hogy lép­ten nyo­mon be­le­zök­ken egy-egy he­ve­sebb, csak-azért-is új kép vagy szó­fű­zés, be­le-be­le­ri­kolt egy-egy bos­­szan­tó­an (és szük­ség­te­le­nül) nyers szó vagy for­du­lat. A ha­la­dó exp­res­­szi­o­nis­ta, ak­ti­vis­ta vi­lág­köl­té­szet sze­ren­csét­len ha­tá­sa ez, amely bel­sõ tar­ta­lom hí­ján, íz­lés­te­le­nül nyers, vé­res sza­vak és ké­pek haj­szo­lá­sá­ban ke­res­te az erõt és az ere­de­ti­sé­get.” (Sík Sán­dor: Mécs Lász­ló: Haj­na­li ha­rang­szó, Katholikus Szem­le, 1923/10, 633-634.)

⁴     „A sze­gé­nyek táp­lá­lá­sa oly ked­ves Is­ten­nél, hogy az utol­só ítílet sentenciáját, az ir­gal­mas­ság cse­le­ke­de­ti­ben ha­tá­roz­ta. Mind­az­ál­tal az apos­to­lok il­let­len­nek ta­lál­ták, hogy a sze­gé­nyek se­gí­té­sé­ért a pré­di­ká­lást el­hagy­ják: ha­nem má­sok­ra bíz­ván a fo­gyat­ko­zot­tak gond­vi­se­lés­ét, ma­gok pré­di­kál­tak. Mert a pré­di­ká­tor Is­ten trom­bi­tá­ja, men­­nyei tit­kok sáfára an­gya­li ke­nyér osz­to­ga­tó­ja.” (Páz­mány Pé­ter, Vá­lo­ga­tott pré­di­ká­ci­ók, s. a. r. Hargittay Emil, Ba­las­si, Bp., 2000, 24-25.

⁵     Gyõ­ri Fe­renc, Vi­rág­te­me­tés: Gróf Wass Al­bert kö­te­te In: Wass Al­bert em­lé­ke­ze­té­re: A kő ma­rad, szerk. Turcsány Pé­ter, Krá­ter Mû­hely Egye­sü­let, Pomáz, 2004, 421.

⁶     „És gon­dol­tam: jó vol­na len­ni tölgy­fa, / és bérc­-om­lasz­tó Vég­te­len Idõ­kig / így áll­ni fent a hegy­te­tõn / míg ál­ma­ink a vég­te­lent be­töl­tik;” Te­tőn

⁷     Vö.: Ba­lázs Il­di­kó: Wass Al­bert er­dé­lyi kor­sza­ka, i. m., 42-46.

⁸     Vö.: Már­kus Bé­la, „Wass Al­bert ke­zé­ben lesz fel­ada­ta a toll­nak”: bí­rá­la­tok, mél­ta­tá­sok a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött, http://www.krater.hu/krater.php?do=3&action=a&pp=19189 [2012. 10. 28.]

⁹     Dsida Je­nõ: Wass Al­bert: Fe­nyő a hegy­te­tőn In: Wass Al­bert em­lé­ke­ze­té­re, i. m., 423.

¹⁰    Prohászka La­jos: A ván­dor és a buj­do­só, Universum, Sze­ged, 1990, 98.

¹¹    A vers szü­le­té­sé­nek elõz­mé­nye, hogy 1935-ös er­dé­lyi sza­va­ló­kör­út­ján Mécsnek már­ci­us 18-án Nagy­ká­roly­ban kel­lett vol­na fel­lép­nie, ahol az iro­dal­mi es­ten Ady édes­any­ja is meg­je­lent, a ro­mán ha­tó­sá­gok azon­ban a köl­tõ pa­pír­ja­i­nak hi­á­nyos­sá­gai mi­att a fel­lé­pést meg­til­tot­ták. Ami­kor pe­dig Mécs még­is meg­je­lent az egyik pá­holy­ban, a rend­õr­ség el­ve­zet­te. (Rónay Lász­ló: Mécs Lász­ló, Ba­las­si, Bp., 1997., 138-139. [Kor­tár­sa­ink])

¹²    Rónay György: Mécs Lász­ló In: Mécs Lász­ló, Arany­gyap­jú. Vá­lo­ga­tott ver­sek (1923–1968), szerk. Brudi Zsu­zsa és Rónay György, Buffalo – New York, Hungarian Cultural Foundation, 1971, 36. (Prog­ram in Soviet and East Central European Studies, Publication Number 2.)

¹³    Vö.: Rónay Lász­ló: i. m.

¹⁴    Vö.: Bárczi Zsó­fia: Szel­lem­idé­zés: Mécs Lász­ló-ta­nul­má­nyok, Madách-Posonium, Po­zsony, 2008.