Fényleírás / Szürkeség

(1)

A függőfolyosóra nyíló konyhaajtó kis rombuszaiban,
háromszögeiben és téglalapjaiban kétféle
katedrálüveg van, kétféle szürkeség hajnalban.
Néhol az üveg domborulatain a konyhalámpa fénye
csillog tükröződve – kissé szürkés csillogás

a lámpafénytől amúgy is fakó szürkeségben,

mert ha próbaképp lekapcsolom a lámpát, sokkal élénkebb
az üveg szürkesége, csak akkor nem látok írni,
pedig ennél kevesebbet, hogy leírom a szürkeséget,
mit tudnék csinálni? A baloldali üvegidomokban –
mivel balra nagyobb a tágasság az udvaron, onnan
kap több fényt a konyhaajtó – egyre több a külső csillogás.

Csak aztán most ugrott az idő, illetve a számítás,
ugyanaz a szürkeség egy órával később lesz,

illetve egy idő múlva majd megint ugyanakkor,
ahogy egyre korábban kel a nap.

(2)

Mi volt az a régi szürkeség? Bádogszürkeség?
Bádog volt a ház és az udvar legfontosabb helyein,
bádog fedte a hajlatokat, szegélyeket, réseket
és a házban, a ház alatt vagy a ház mögött
levő sötétségbe vezető átjárásokat. Mélységes titkok
gyakorlati megoldása, az egyetlen ésszerű megoldás.
Iskolai szürkeség. Az iskoláé a testünk: felkelni reggel,
padban ülni, egy másik testben, vagy szégyen-tornáztatás
tornaórán fekete klottgatyában és fehér atlétatrikóban,
őrsgyűlés, de egyébként is mindig gyülekezni,
felvonulni, tornaünnepély, avatás, hivatalos vidámság,
a harcias színek és a bronzemberek szürkesége. Az idő
szürkesége nyáron, napsütésben, ártatlan unalom.
A lovak szürkesége. Szomorú, kocsi elé fogott lovak,
húzzák a szenet vagy a hamut, értelmetlen körforgás,
mint a körhinta-lovaké a Luna-parkban, ahol két körforgás
vagy kétféle zene a hangszórókból már áttekinthetetlen
zűrzavar. A Luna-park talán leégett vagy teljes felszereléssel
és személyzettel disszidált, mert aztán nem jött,
nem is esett róla szó. Az állomás szürkesége.
A büfépult bádogborítása, többféle szürke pálinka,
kétféle szürke bor, szürke sör, kismálna,
az volt az egyetlen színes dolog. A hangosbemondóban
többször is felsorolt megállónevek szürkesége (minden
felsorolás szürkesége), erőteljes hang és egyhangú szöveg,
hogy most már tényleg el kéne döntened, mész-e,
vagy maradsz, nem mintha nem lenne mindegy
a vasútnak is, neked is, de itt az állomáson a vasút
a lényeg, a vasútnak lényegesebben mindegy.
Katonai szürkeség. Előbb az egykori huszárlaktanya
piros téglás, legénységi épületei és szürke telephely-épületei
az iskola mellett, ahol kezdődött a laktanya
óriási területe, és az épületek között a vállmagasságig
fehér törzsű fák, mintha valakik rengeteg krétát
csempésztek volna át a testvéri felségterületre,
vagy adtak volna át ajándékba, a hála jeléül,
és mit lehetett volna kezdeni annyi krétával?
Később pedig a zöld egyenruhák belső szürkesége,
vaságyak, vaskályha, a kályhában téli hajnalokon a hamu,
az ablakokban a hajnalok szürkesége, a folyosó végi,
katedrálüveges ablakban hajnali szolgálat idején
a korai derengés, reménykedés, hogy valami változik,
legalább a fény. A különös nyelv, amit kerítésekkel
és őrtornyokkal és magatehetetlen őrökkel védtek,
ki ne szökjön, mert az is általános, komolytalan titok volt,
de talán az egyetlen, amit a műholdakról nem lehetett
kitalálni, és önmagában nem, csak a használata volt szürkeség,
az ismétlődése különféle helyzetekben, amelyeket egy
vagy kettő vagy legfeljebb három kaptafára
lehetett húzni, úgymint félelem, hiú remény és tagolatlan bosszú.
A gyávák szürkesége, a kivételezettek gyávasága.

(3)

És amikor a szürkeség utoléri az időt,
akkor ott tartok gondolatban, hogy a külső csillogás
az ajtóüveg valamelyik lencséjén keresztül,
ha mondjuk lekapcsolom a lámpát, halvány képet
vetít a szemközti falon lógó, nagy méretű képre,
amelynek közepén egy régi, de nem valóságos,
hanem elképzelt és idealizált, mégis tipikusnak szánt
lóverseny célfotója, vagyis célfestménye látható,
azt pedig egyhangú, csak néhány akadállyal nehezített
játékmezők veszik körül, ott versenyeztek régen
a valóságos bábuk, nyilván lovasok, Start és Cél között,
egytől százig.

A fontos munka látszata a helyben sürgölődéssel,
és közben a láthatatlan rombolás. Pontos tervek
a rombolásra. A tervek a jóról és szépről szólnak,
de valójában minden jónak és szépnek a lerombolását
tartalmazzák napokra, órákra, percekre bontva
(szigorú, pontos, nem csak olyan általános összeesküvés),
hogy ne legyen olyan perc, amikor nincs rombolás,
mert akkor a feneketlen ürességgel kellene
szembenézni hirtelen, és a nyilvános üresség
milyen színű?

Láthatóságicsíkos mellénybe, -kabátba öltöztetett
emberek vonulnak csoportokban munkába reggel,
viszik a seprűt, lapátot, húzzák a kukát, már reggel
megtörten vánszorognak, vagy csak nem sietnek,
mert nem a saját munkájukba indulnak,
aztán vonulnak visszafelé délután, nem sietnek,
mert nem a saját idejük következik,
vagy csak vánszorognak megalázva az ellentétes parancsoktól,
hogy most itt vagy ott, errefelé vagy arrafelé haladva
söprögessenek minél inkább láthatóan – ez milyen látvány?
És a látványban miért nincs egy pontos kép,
amelyen nem mozog semmi, nincs rajta a folyamatosan
felejtő sürgölődés, az emberekkel mint eszközökkel
és alkatrészekkel fenntartott működés, nincs rajta
a létezők rangsora, a kivétel?

Folyamatosan döntenek valamiről, közben pedig
rég el van döntve, hogy minden marad a régiben,
legalábbis a lényeget tekintve, és a lényeg valamiképpen
velük van összefüggésben, még ha nem is lehet
nyíltan kimondani vagy írásba fektetni, hogy ők maguk
lennének a lényeg. Minden döntés felejtés. Mindent
el lehet felejteni többször is. Még csak nem is úgy,
hogy újból eszükbe jut, és megint elfelejtik,
hanem el van felejtve, és úgy felejtik el megint,
a sötét fehérre fakul, a fehér elsötétül. Fehér ing,
fekete öltöny, fekete cipő, fekete zokni – a gyorsított
állóképen az is szürke lesz, akár az asztalra állított vázában
a virágcsokor vagy hátul a zászlók.

A láthatatlan rombolás egy végső pillanatban
láthatatlan káosszá sűrűsödik össze, és mindig
lehet végső a pillanat, vagy épp már elmúlt a legutóbbi
végső. Egy félbehagyott építkezés: egymásba zuhanó,
egymásba mértanuló, egymásba számtanuló (per
négyzetméter) üres terek, málló, vetemedő, szürkülő
forgácslapok, azok már egy ideje nem akadályozzák meg,
hogy az üresség és a mozdulatlanság átjárjon
a mi világunkba a legnagyobb dologidőben. Titkos
riadóztatással elrendelt lomtalanítás: utcára kifordult,
mértanilag, lelkileg bejárhatatlan pincék, a kíméletlen mohóság
a vas után vagy minden után, amiben bármi kis fém van,
vagy ami koloniál. Az egymásra hányt tárgyakból,
tárgymaradékokból álló kupacok ismétlődő átfordulása,
aztán másnap a kupacmaradékok a járdán, deszka-, papír-
és műanyagtörmelék, néhány szeg, csavar,
talán ezzel is újra lehetne kezdeni az életet, ezt így együtt
egy erszénybe gyűjtve végre megbecsülni.
Vagy ha az emberekkel tömött villamoson
egy élemedett úriember kiüti a mobiltelefont
egy fiatalember kezéből, mert az túl hangosan telefonál,
mire a fiatalember visszaüt, majd némán utaznak tovább:
akkor miféle felelőtlen béketűrés van mindkettejük erőszakos
mozdulatában még egy ideig, amíg le nem szállnak,
talán külön megállókban, azzal a mozdulattal
mi mindent képesek elfogadni, sőt jóváhagyni egy végső,
már elmúlt és mindent a régiben hagyó pillanatban?

(4)

Madárhangok odakintről, sűrű festékcseppek
a híg szürkeségben; keveredés nélkül vegyülnek,
vagy vegyülés nélkül keverednek –