Quem dii oderunt, praeceptorem fecerunt. Klasszikus műveltségű gimnáziumi magyartanárom ezt a latin szentenciát mondogatta gyakran Csokonai Vitéz és Arany nyomán, miszerint: akit az istenek gyűlölnek, tanárrá – értsd: hivatásának rabszolgájává – teszik.

Az úgynevezett középiskolai tanulóifjúság általában semmit sem tud a jelentés szóródásáról, sokkal inkább egy korstílus jellemző vonásait kutatja az adott műben, vagy azt próbálja megfejteni, vajon rezignált mélabútól átszőtt líriko-epikus ódájában mit üzenhet a költő. Hiszen a magyar irodalomtanítás egyik fő szempontja továbbra is az értékelhetőség, a hasznosíthatóság. Egy klasszikus magyartanár pedig feltétlenül olvasott, legalább egy karcsú antológiára való verset tud kívülről, ápolja és őrzi ritka magyar nyelvünket, trágárság, istenkáromlás száját soha el nem hagyja, érzékeny lelki alkatú, aki átéléssel olvassa fel, netán adja elő az aznapi tananyagot, értéket és értelmet is közvetít, vagyis építi nemzeti identitásunkat, valamint segíti a műben rejlő jelentés kibontását.

Nos, az utolsó magyartanár, Dreff János/Tóth Dezső egyáltalán nem ilyen. Nem olvas, legfeljebb csak vágyakozik az olvasás élményére, továbbá megszállottan ír, mintha napi penzumot teljesítene; saját bevallása szerint irodalomban gondolkodik, és nem tananyagban; következésképp nem éli át a verset sem felolvasása közben, és horribile dictu csúnyán beszél. „Régi dicsőségünk, hol késel?” – kiálthatná egyként a magyartanárok valamennyi egyesületének valamennyi tagja, mire Dreff/Tóth csak a vállát vonogatná, vagy „a vértelen rezignáció lovagja”-ként (25.) még azt sem.

Az utolsó magyartanár feljegyzései erőt próbáló, az olvasó részéről türelmet és kitartást kívánó „[k]ortárs magyar individuális széppróza” (317.). Bár a címbeli feljegyzések megjelölés lapozgatásra, a szöveg ízlelgetésére, céltalan olvasgatására csábít, e kacérkodás csakhamar a mondatokkal való küzdelemmé válhat. Szövegáradata kétségtelenül szellemes és sziporkázó, ugyanakkor a nyelvi akrobatika különös mutatványainak lehetünk tanúi, egyes mondatainak határait már-már az érthetetlenségig, az értelmezhetetlenségig feszíti. „Mi sem természetesebb, mint a túlzásba esés” (24.) – vallja az elbeszélő a számára etalon Szentkuthy-prózára is érvényes tételt. Majd néhány bekezdéssel később a figyelemfelkeltés és figyelemelterelés ismeretelméletének doktrínáját fogalmazza meg ennek megfelelően. „Mégpedig a piszmogás episztemológiája, amelynek alaptétele kimondja, hogy a tanári működéssel együttjáró szerencsétlenkedésnek, tökölésnek, annak a töméntelen sok balfaszságnak ugyebár, amellyel kénytelenek vagyunk áldozni a figyelemfelkeltés oltárán – bár talán szerencsésebb lenne e helyütt a hatékonyság ravataláról beszélni –, nos tehát, hogy mindezeknek a szellemi tevékenységeknek az aurájában osztozó pótcselekvéseknek azért mégiscsak van valami értelmük.” (24.)

Szimpatikus, hogy elmésen szórakoztató a szöveg, sajátos humora azonban nem minden esetben kárpótol az értelmezés nehézségeiért. A csattanók gyakran késlekednek, máskor hatásukat vesztve túlíródnak – ahogy minderre metanarratív formában még utal is: „Ide jutottunk, mert állandóan pofázol. Mer’ simán le lehetett volna zárni ezt a szekvenciát egy egyszerű kis zsibbadt García Marquez hommage-zsal” (186.), tudniillik, hogy a tanár úr egy irodalmi alkotáson keresztül világítja meg, mikor nem öncélú a trágárság. Rögtön felmerül, hogy ennek fényében az elbeszélő szólamát is meghatározó obszcenitásnak vajon mennyire van „használati értéke” (180.). Talán csak annyira, mint a közbeszédben.

Szellemesség helyett olykor csak szellemeskedő: „Az, hogy tanár vagyok, nem öndefiníció, hanem ítélet. Az, hogy mindjárt be kell mennem órára, nem munkaköri kötelesség, hanem az ítélet végrehajtása. Éppen ezért hiszem, hogy még mindig a prevenció a legjobb megelőzés.” (19-20.) Vagy: amikor épp a Biblia a „tanagyag”, tehát az Isten által sugalmazott üzenet közvetítésére, a legalapvetőbb hermeneutikai feladatra készül, a füzetét otthon felejtő diák kérdésére vaskos istenkáromlással válaszol.

Néhány mondatban érdemes kitérni a kötet borítójára, az első benyomásokra. Már a cím is többféle értelmezési lehetőséget kínál, mert az utolsó kifejezés vonatkozhat egyfelől időbeli, másfelől viszont térbeli pozícióra vagy minősítésre is. „Az utolsó magyartanár vagyok, de nem azért, mert én vagyok az utolsó, aki még a hivatásáról gondolkodik, vagy mert én vagyok az utolsó, aki még egyáltalán gondolkodik tanár létére, hanem mert akinek ma egyáltalán eszébe jut gondolkodni, vagy hogy szeretne gondolkodni, és ráadásul még gondolkodik is, az rögtön egy sor hátuljára száműzi magát, az egyébként is méltatlan lét legaljára.” (58-59.)

Téved, aki azt gondolja, hogy egy szerzőpáros munkáját tartja a kezében. Dreff János és Tóth Dezső tulajdonképpen egy szerzői név, ahogy a belső címlapon is összeforrva, szóköz nélkül szerepel: Dreff János/Tóth Dezső. Az értelmezői problémává vált szerzői név így egyazon személyiség két oldalának, meghasadt önazonosságának megnevezésére, jelölésére szolgál: „két nyomorúság egyetlen testben” (59.). DJ és TD mégis egy csapatban játszik, igaz, különös egységet alkotnak a borítón látható ökölvívók figurájához hasonlóan: ami az egyikből hiányzik, a másikból épp az látható, ahogy Dreff János kiegészíti Tóth Dezsőt, úgy Tóth Dezső is Dreff Jánost. A bokszolók nem egymással mérkőznek – ez elhelyezkedésük következtében lehetetlen is volna –, hanem a lepelként rájuk hulló szövegáradattal. A kihívó fél tehát a szerző(k), az elbeszélő(k), a hős(ök), de – tovább vezetve a gondolatot – az olvasók számára is maga a szöveg, a jelek halmaza.

A kötet struktúrája alapján az a benyomásunk lehet, hogy tankönyvet vagy tanmenetet olvasunk (talán épp azt, amelyik a könyv lapjain még úgy tűnt, soha nem fog elkészülni). A főszöveg 24 (tan)órára oszlik, és a különböző napszakoknak megfelelő négy nagyobb rész (hajnal, délelőtt, délután, este/éjszaka) arányosan hatot-hatot ölel fel ezekből. Az óracímeket az iskolai gyakorlatnak megfelelően tipográfiailag aláhúzás emeli ki, ahogy ez követelésszerűen a szövegben is megfogalmazódik: „középre óraszám, alá: óracím […], felírod, két sor kimarad: A kolleganőm segge. Aláhúz:”. (69.) A törzsanyagnak is nevezhető fősodort a Házi feladat című fejezet követi. Végül mellékletként úgynevezett Extrák egészítik ki, és ezzel részben felszámolja a könyvtárgy mint „adathordozó” hagyományos fogalmát is, hiszen a szöveg megalkotásának hátterét bemutató „The making of” inkább a DVD-k különleges lehetőségeire utal. Csakhogy, ami egy film esetében némi ráadás csemege a befogadónak, az ebben a helyzetben interpretációra történő felhívássá válik. Néhány oldalnyi kihúzott, kivágott részletet, illetve A böjti pré címmel Dreff János/Tóth Dezső saját „préjét” olvashatjuk itt, vagyis tisztelgését mestere, Szentkuthy előtt.

Az utolsó magyartanár feljegyzései töredékességében, hevenyészettségében is igen provokatív, e tekintetben akár avantgárdnak is címkézhető írás – ha legfőbb törekvése épp nem a „címkézhetetlenség” volna. A szöveg erénye, hogy többrétegű, így számos értelmezési lehetőséget kínál, s akár a legkülönfélébb befogadói rétegnek is kedvére tehet. A regény viszont a többértelműség folyamatos fenntartása mellett sem kívánja az olvasókat szolgálni, nem vágyakozik elismerésükre, nem kíván tetszetős, szerethető lenni, vállaltan túlzó és túlburjánzó. Dreff/Tóth képtelen mértéket tartani és kevesebbet írni. „[K]icsit sok talán, majd kellő mód lefaragok, […] aztán kiválogatom, ami kell belőle, bár szerintem mind kelleni fog majd.” (92.) Témáját egy helyütt „a ki nem élhető írásizgatottság elsinkófált lázára ítéltségeként” (97.) nevezi meg.

Az elbeszélő önértelmezése szerint a regényt a szenvedés szülte: „Amikor ugyanis elkezdtem írni, korántsem azzal a szándékkal láttam hozzá, hogy a fájdalmamat kiirtsam magamból [pedig az írás-irtás szavak hangalaki hasonlósága játékosan erre is utalhatna], hanem csak hogy átültessem prózába. Hogy esztétikai minőséggé szublimáljam.” (207.) E kín viszont egy az egyben nem ábrázolható, az irodalom fikcionalitása csak látszatkeltést tesz lehetővé, a fájdalomra csak utalni lehet: „Olyan bonyolult és szinte már követhetetlen gondolatmenetekkel keltettem fel a fájdalom illúzióját, ami már maga is fájdalmat szül. A megértés fájdalmát.” (208.) Szerző, elbeszélő, hős és olvasó egy közös passióban egyesülhet így.

Azt, hogy mi is Az utolsó magyartanár feljegyzéseinek a műfaja, nehéz volna egyértelműen meghatározni. A szöveg maga is utal e problémára: „vajon regény ez vagy paródia, tanulmány vagy pamflet, emlékiratokat írtam-e, vagy változatokat egy fantázia szülte témára.” (21.) Kézenfekvőnek látszik, hogy műfajtalan szövegáradásnak tekintsük, miután a legkülönfélébb elemekből áll össze. Skiccek, jegyzetek, versek vagy versszerű futamok, szövegekre matricaként tapadó levakarhatatlan szövegek vagy épp palimpszesztusok, képek, értelmezhetetlen kódsorok, vallomások, belső monológok, párbeszédtöredékek, az osztálynak szóló szónoklatok, beszédparódiák, érvelési gyakorlatok kusza halmazának tűnik. Egy olyan regény romjaival szembesülünk, mely még omladékaiban is bizonyos szerkesztettséget visel magán, hiszen az egész halmazt idézetek, allúziók és önidézetek tartják össze. Ácskapcsokként működnek a Tandorira, Szentkuthyra vagy Kafkára történő utalások, illetve a „ha ezt megírtam, nem tudom, mit teszek, semmit, élni fogok, és nem tudom, mit tegyek” futam rímszerű visszatérése.

Az utolsó magyartanár… szövegét idézetek és parafrázisok hálózata szövi át. Kanonikus szépirodalmi alkotásokra, filozófiai művekre, irodalomelméleti kulcsszövegekre, valamint filmekre és dalszövegekre egyaránt utal. Többek között Kosztolányi-, Ady-, Kertész-, Esterházy-, Ottlik-, Dosztojevszkij-, Nietzsche-, Kierkegaard-, Wittgenstein-, Pessoa-, Jancsó-idézetek és allúziók áramlanak reflux-szerűen lapjain. Ezek az intertextuális utalások egyrészt a szöveg „irodalmiasságát”, „megcsináltságát” hangsúlyozzák, Dreff/Tóth mint jó tanítvány, felmondja a posztmodern leckét („ő intertextualizál, mer’ ő tud intertextualizálni, mert más se tud, mer’ itt mindenki intertextualizál, mer’ aki nem intertextualizál, az halott, annak annyi” [187.]). Másrészről a témátlanság elfedésére is kitűnően alkalmas: „Dobálózik az idézetekkel, mert nincs egy önálló gondolata!” (189.) – e vádat akár az olvasó is megfogalmazhatta volna. Továbbá jelzik Dreff/Tóth elődeit, tehát az önreflexió részeit képezik, jóllehet ironikus az idézett szerzőkhöz fűződő viszonya: „Mások kilehelt lelkét magamba szippantva kapok csak levegőt.” (20.)

Kétségtelen, hogy játékossá teszi a szöveget sajátos idézéstechnikája, amely a hagyományos vagy iskolás gyakorlattól természetesen eltérő, hiszen idézőjelet csak ritkán használ, a szerzőkre sok esetben adott művük fordítójának nevével utal csak. Ennek következtében bizonyos szöveghelyeken a citátumok akadálytalanul belesimulnak a regény szövetébe, ezért csak bizonyos olvasóknak szúrhatnak szemet. Szép megoldás, egyfajta szellemi csemege, ahogy például Parti Nagy Selyemgyár című novellájának egy különösen költői sorát idézi a 13. órán, mely alkalommal két tanítványával vív szópárbajt. A „[k]amasz módra birkózik az idő” hangulatában jól illeszkedik a szituációhoz, az idézet folytatása azonban, miszerint „festetlen zászlókkal tömi ki a lelkünk, nyers tavasszal” (180.) finomságában, líraiságában már tökéletes ellenpontja a sorjázó durvaságoknak.

Nem titkolt szándéka azonban az sem, hogy egyes vendégszövegeken keresztül befolyásolja az értelmezést, ahogy erre többek között az alábbi részletben is utal. „Azért merek hozzányúlni egy sor nyilvánvaló szöveghez, mert nem félek ennek a könyv egészére visszaható prózapoétikai következményeitől.” (147.) Törekvése főképp Gadamer művére, az Igazság és módszerre történő utalások esetében szembetűnő. „[C]supán nyitottságra van szükség a másik személy vagy a szöveg véleménye iránt. […] Aki megértésre törekszik, az nem bízhatja magát csak úgy eleve oda saját előzetes véleményeinek az esetlegességére, hogy aztán a szöveg véleményét a lehető legkövetkezetesebben és legmakacsabban figyelmen kívül hagyja. […] Aki egy szöveget meg akar érteni, barátaim, az sokkal inkább kész engedni, hogy a szöveg mondjon neki valamit.” (143-144.)

A szövegközi káoszból az Ulysses mint főszál könnyedén kifejthető, nem pusztán amiatt, hogy elődjéhez hasonlóan e regény szintén egy teljes napot foglal magába, hanem mert az utolsó magyartanár figurája egyértelműen Stephen Dedalus reinkarnációja. Nem ezredfordulós mása vagy tükörképe, de bizonyos korrespondenciák felfedezhetők. Helyzetük ugyanolyan szánalmas, mindketten egy rendkívül nyájas, de önhitt igazgató (Mr. Daisy, Vasquez) beosztottjai, valamint a tanítás és az irodalom között őrlődnek.

Valamennyi feljegyzést a folyton önmagára reflektáló, a regény világa fölött álló (vagy önmagát ide helyező) elbeszélő uralja, aki paradox módon folyton a megalázástól retteg. „[V]égletes vagyok és őszinte” (12.) – állítja magáról. Nyelve egyszerre túlstilizált és patetikus (a krisztusi pózok sem állnak tőle távol), de felidézi az irodalom elméletének száraz terminus technicusait is, más esetekben viszont trágár és köznapi, illetve diákszleng-szerű.

Az elbeszélő „pedagógiai árvaságra” (258.) kárhoztatott magányos, motiválatlan és kiégett figura. Sem diákjaival, sem azok szüleivel, sem kollégáival nincs kapcsolata. Hogy mégis miért képes kitartani e sanyarú helyzetben? Az egyik válaszlehetőség talán kissé visszás: másként hogyan láthatná nap mint nap kolléganőjének formás hátsóját.

Az utolsó magyartanár feljegyzései számos értelmezési réteget, interpretációs lehetőséget kínál fel. A legkézenfekvőbb ezek közül a referenciális olvasat. Eszerint a regény a magyar közoktatás karikatúráját rajzolja meg. Találó és hiteles a főképp nőkből álló tantestület ábrázolása, vagy ahogy bármely más tanár saját tantárgya szolgálóleányának tekinti az irodalmat. Az iskola a közvélekedés szerint nem más, mint ruhatár, ahová a szülő – mint kabátot – egyszerűen beadja a gyerekét, „hogy ott aztán minden szépre, jóra, hasznosra és erkölcsösre megtanítsák” (15.), holott a valóságban inkább olyan intézmény, ahol a matyó hímzéses terítővel letakart tanári asztal bázisából „profi terroristákat” (169.) képeznek ki. Ám az azonosíthatóság, a valóságra vonatkoztatás lehetőségét a szöveg számos más ponton megakadályozza, a valószerű ábrázolás olykor parodisztikus túlzásba csap át.

Más szempontból a regény az íróvá válás folyamatáról is szól. Ezt az olvasatot támogatja a fülszöveg, illetve az a rendkívüli önreflexivitás, amellyel az elbeszélő felügyeli önmagát mint írásának hősét. Ebben az esetben a permanens témátlanság, a folyamatos (mellé)beszélés az írás aktusára mutat rá, vagyis a legtisztább grafomániára. Ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy tanárként írni lehetetlen, a tanári tapasztalatokról csak az író számolhat be.

De a szöveg idézet- és motívumrendszeréből is kibontható egy újabb, sokadik jelentés is, hiszen Az utolsó magyartanár… kafkai metamorfózisok sorozata, pontosabban az önazonosság meghatározására tett kísérletek kudarca.

A regény nem kíván egyértelműsíthető lenni, alapvonása a logikai paradoxonok fenntartása, illetve hogy ellenszegül az értelmezésnek. Helyenként kifejezetten öncélú, ilyen például az Ejtsd dö méking of disz csepter című rész meglehetősen bizarr és brutális aktusa. Minden értelmezés szükségszerűen a szöveg felszámolásához vezet, erre mutat többek között a Rejtő-részlet agyoninterpretálása is.

Eldönthetetlen az továbbá, hogy „mi van benne túlsúlyban: a tréfa, az irónia, az ostorozás vagy a badarság, a pur abszurdum, pur halandzsa”; illetve – kiforgatva és önmaga ellen kijátszva a Dreff-idézetet – hogy „voltaképpen nem póz-e az egész, tettetés, színészkedés, mesterkéltség”, hogy humorának forrása nem épp a „szellemességhiány”, hogy az elbeszélő-hős fölénye valójában nem „érzelmi vérszegénységre” utal-e, hogy a történet hiánya nem „képzeletsorvadás” eredménye-e, illetve, hogy az egész mű maga vajon nem épp „a rend aláaknázása és a józan ész lejáratása.” (21.)

Meglehet, Az utolsó magyartanár… csupán ügyes posztmodern blöff: témátlanság, mellébeszélés három és félszáz oldalon, amely szüntelen összpontosítást, a figyelem lankadatlanságát követeli meg. Kérdéses, vajon az olvasó vállalja-e ezt a küzdelmet, s ha vállalja, vajon nem törik-e bele a bicskája, ahogy kérdéses az is, vajon a mű megéri-e a fáradságot egyáltalán.