– Főrabbi úr, van Isten! – a mondat valamikor a hetvenes évek közepén hangzott el, a közismert pécsi ügyvéd, Sásdi Imre szájából, a mecsekaljai város főutcájában, a Csemege üzletben. Kedvelt, híres élelmiszerbolt volt abban az időben a Csemege. A szocializmus esztendeiben, amikor másutt már nemigen lehetett megkapni ezt-azt, ott még mindig érdemes volt megnézni, hátha van abból a bizonyos dologból, valahol, a rezervában. Vagy a pult alatt, legalább.

Schweitzer József a Gebauer-secco alatt, a pultnál állva szokta volt elfogyasztani reggeli kávéját. Ott fogadta széles kalaplengetéssel az őt köszöntők üdvözléseit is. Szinte mindenkit ismert a városban. A fönt említett kinyilatkoztatás a második gépkocsinak szólt, amelyet a főrabbi az akkoriban divatos autónyeremény-betétkönyvön nyert.

– Tudom, hogy van Isten – felelte. – Bárcsak a híveim is tudnák… – tette hozzá, szinte védjegyévé vált, barátságos mosolyával.

Schweitzer József 1922. október 13-án, Veszprémben született. Édesapja, Schweitzer Sándor jogász volt, édesanyját, Hoffer Friderikát még csecsemőkorában elveszítette. Kisgyerekként került Budapestre, ott végezte elemi iskoláit. A Pesti Izraelita Hitközség Reálgimnáziumában, 1940-ben érettségizett. A vészkorszak idején munkaszolgálatra hívták be, majd rövid ideig Budapesten bujkált. Bölcsészdoktori diplomáját 1946-ban, a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte. 1947-ben avatták rabbivá. Néhány hónapig a Pesti Izraelita Hitközség polgári iskolájában, majd alma materében volt vallástanár. 1947-ben Pécsre került, meghívott rabbiként szolgált, később, 1948-tól egészen 1981-ig ott volt a hitközség közgyűlése által megválasztott főrabbi. Időközben rendkívüli tanárként is dolgozott a szemináriumban. 1982-től Budapesten, a Vasvári Pál utcai majd a Hegedűs Gyula utcai templom rabbija volt, 1985-ben az Országos Rabbiképző Intézet igazgatói székébe került. Felekezete a neológ hitközségek országos főrabbijává választotta. Tudományos előadásokat tartott számos külföldi országban, kiadott magyar, német, angol, héber nyelvű tanulmányokat is.

Nyugdíjazása után darab ideig, mint címzetes egyetemi tanár, oktatott még az ELTE Bölcsészettudományi Kar Történeti Segédtudományi, valamint az Assziriológiai és Hebraisztikai Tanszékén. Számtalan hazai és nemzetközi elismerés birtokosa, így többek között a Károli Gáspár Református Egyetem és New York-i Jewish Theological Seminary díszdoktora, a Francia Becsületrend kitüntetettje, Budapest díszpolgára. A keresztény-zsidó kapcsolatok ápolásáért Pázmány-díjat kapott, egyetemi oktatói tevékenységét és irodalmi munkásságát Széchenyi-díjjal ismerték el. A Magyar Köztársaság Tisztikeresztjének és a Köztársasági Elnök Érdemérmének birtokosa. Nős, felesége, Spitzer Ágnes (a pécsi Dunántúl folyóirat egykori főszerkesztője, Szántó Tibor unokahúga) a Központi Statisztikai Hivatalból ment nyugdíjba. Judit leánya magyar–angol szakos középiskolai tanár, Gábor fia pedig jogi doktor, egyetemi adjunktus, a Károli Gáspár Református Egyetem előadója. Két unokája van.

Schweitzer József élő legenda, vagy ha úgy tetszik, majdhogynem szimbólum.

Benne testesül meg mindaz, ami a mai zsidó közösség önképe számára fontos: a hagyományban otthonos rabbi, a magyar kultúrában jártas, művelt ember, a holocaust túlélője – olvasom a Szombat című folyóirat egy korábbi számában. Közszereplései szívet-lelket melengetők. Készült róla portréfilm, több is, tiszteletére jó néhány könyv jelent meg, interjúit is összegyűjtötték, maga pedig számtalan könyvet, közleményt publikált. Hittudósként legfőbb kutatási területe a hazai zsidóság története, történelme, emellett azonban számtalan exegetikai cikket közölt, elsősorban az Új Élet hasábjain, illetve e tanulmányaiból is közreadott pár kötetnyi gyűjteményt.

A nyugalmazott országos főrabbi itt ül most velem szemben, egy nem túl nagy, nem túl kicsi szoba ablaktáblái mellett, hatalmas, füles fotőjben. A helyiség egykoron a budapesti Rabbiképző Intézet rektoraként illette meg őt, de nyugdíjazása után a Mazsihisz és a Hitközség jóvoltából megtarthatta irodáját. Törékeny alakját szinte elnyeli a nagy bútordarab. Rám függeszti élénk, minden iránt érdeklődő tekintetét, mondanivalója hangsúlyozására olykor a mellettünk álló asztalkára koppint, és néha megjelenik az arcán az a bizonyos, egészen különleges mosoly. E mosoly mögött végtelen bölcsességet, jóságot vélek fölfedezni. Beszélgetésünk során gyakran láthatom viszont az arcán a mindenen túlmutató, békés szeretetet. A hol összeszaladó, hol kisimuló ráncok hátterében folyton ott bujkál ez a nem mindennapi, nagyon mélyről fakadó derű.

Schweitzer József: – Anyai nagyapám, Hoffer Ármin szentesi majd veszprémi rabbi volt. Később Budapesten, az Országos Rabbiképző Intézetben emelték professzorrá. Azzal együtt az akkori Csáky, ma Hegedűs Gyula utcai templom rabbijaként szolgált. Na most, miután édesanyám tragikusan korán meghalt…

Sz. Koncz István: – Az ön születése után nem sokkal, ha jól tudom…

– Igen, sajnos, nagyon jól tudja. Huszonhárom évesen, torokgyíkban hunyt el. Tehát az időm jelentős részét anyai nagyszüleimnél töltöttem. A lakóházunk éppen velük szemben állt, és nagymamám vállalta a mamám szerepét. Akkor még viszonylag fiatal asszony volt. A családi légkör inkább a nagyszülői házban vett körül, a világgal pedig jobbára apám oldalán találkoztam.

– Milyen volt ez a családi légkör?

– Természetesen a zsidó vallás dominálta. Kérdezhetné, hogy mit látott mindebből egy kisgyerek? Legfőképpen a rituálék pontos betartását, ünnepek idején a díszesebb asztalt, meg persze mindazt, ami a zsidóknál, és nem csak a papoknál mindenütt szokás. Tehát a péntek esti gyertyagyújtást, a pénteki, szombati ünnepi étkezést és így tovább. Összefoglalva: a vallási élet eleven valóságát. Amikor a péntek esti kiddushoz még karon vittek oda, az első szó, amit kimondtam, az volt: sábesz. Anyám halálát követően nagyapámon akkor látszott először a boldogság halvány jele.

– Mit jelentett az imént az a fél mondat, hogy édesapja oldalán a világgal találkozott?

– A nagyszülők nem nagyon éltek társasági életet. Apámmal viszont együtt jártunk sétálni, például. Minekutána özvegyember volt, a kor polgári szokása szerint elég sok időt töltött az Elit Kávéházban.

– Hol kell elképzelnünk ezt a kávéházat?

– Veszprémben, de tényleg csak a fantáziánkra hagyatkozhatunk, ugyanis régen nincs már meg. Mindenesetre elég hamar otthonosan mozogtam ott. Emlékszem, kaptam például fagylaltot, téli időszakban kakaót… Olyan kicsi voltam még, hogy nem értem fel az asztalt. Ezért, amikor megjelentünk, már hozták is a vaskos lexikont, azt tették a székre, és úgy tudtam a fagylaltot megenni. Magam alá gyűrtem a tudást, ha szabad így mondanom. Veszprémben, a múzeumon túl volt a Plosszer nevű sétány, mögötte pedig a liget. Az volt a játszóterem. Mire elemista lettem, a nagyszüleim fölkerültek Budapestre. Hogy velük maradjak, engem is elhoztak magukkal. Így, bár az első osztályt még Veszprémben kezdtem, de a második elemit már a Szemere utcai iskolában, Budapesten végeztem. Apám hamarosan utánunk jött. Újpesten talált magának elhelyezkedési lehetőséget. Vidéken és a fővárosban is közjegyző-helyettes volt, jogot végzett ember tehát.

– Nem került szóba, hogy esetleg újra nősüljön?

– A kérdést később, már majdnem felnőtt fejjel, én is föltettem neki. Tudniillik az életemnek abban az időszakában ezt problémának gondoltam. De azt mondta, félt attól, hogy hogy alakult volna egy új asszony és az én kapcsolatom. Képtelen lett volna elviselni, mondta, ha egy második feleség hozzám nem olyan lett volna, mint egy édesanya. A konfliktustól akart megkímélni engem, és nyilván magát is, ezért inkább nem nősült meg. De rendszeresen találkoztunk, akkor is, amikor Pesten laktam, ő pedig Veszprémben vagy Újpesten. A szüneteket mindig nála töltöttem. Együtt mentünk nyaralni, a Balatonra, például. Mindvégig kitartott mellettem, és helyeselte, hogy a nagyapám nyomdokaiba lépek.

– Az ám, mi adta az indíttatást, hogy ezt a lépést megtegye?

– Azt hiszem, egyértelműen a nagyapám példája. Az irodalmi érdeklődésemet viszont javarészt apámnak köszönhettem. Ellátott a koromnak megfelelő olvasnivalókkal. Az akkoriban divatos ifjúsági kiadásokban így találkoztam Jókaival, Mikszáthtal. A könyvekhez eléggé kötődtem. Az akkori zsidó gimnázium is kiváló iskola volt. Mindig figyelemmel voltak a zsidó, az egyetemes és azon belül a magyar műveltség harmóniájára.

– A világi egyetem mellett mi szólt, professzor úr?

– Nem volt túlzottan széles választási lehetőség. A rabbiképzősök számára ugyanis a pesti bölcsészkar kötelező volt. A numerus clausus ellenére fölvettek bennünket, és bár tanári képesítést nem szerezhettünk, a tudományos ismereteket magunkba szívhattuk. A megélhetéshez mindez nem volt elég, de filozófiát, pszichológiát és keleti nyelveket hallgathattunk, ezekből a tárgykörökből doktorálhattunk. Így ért hát el az 1944-es tragédia éve, amikor harmadéves rabbiképzős voltam. Ebből a házból, ahol most ülünk, fogházat alakítottak ki. Pontosabban: internálótábort. A németek ide hozták be a fogságba esett zsidó értelmiség krémjét. Kvázi túszul. Nem sok idő után elvitték őket Németországba. Táborokba.

– Édesapja is az elhurcoltak között volt, ugye?

– Nem, őt nem innen, hanem egyenesen Újpestről deportálták. Én meg mentem munkaszolgálatra. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy mint rabbi-jelöltek, annyi kedvezményt kaptunk, hogy rövidebb-hosszabb idő után fölmentettek bennünket, oly módon, hogy munkaszolgálatos kötelezettségünknek majd a diploma megszerzése után kell eleget tennünk. De erre már nem került sor, mert a háború közben befejeződött. Olyan családban születtem, és nevelkedtem, amely nem volt különösképpen politikus. A kor és a kor parancsa tette azzá, 1938 után, hogy jóformán a saját kormányzatunk ellen drukkoltunk, az egzisztenciánk és egyáltalán: a megmaradásunk érdekében.

Nagyon sok osztálytársam, kollégám elpusztult. El kell még mondanom, hogy volt egy, Nagybaconi Nagy Vilmos nevéhez fűződő intézkedés. Nagybaconi, mint honvédelmi miniszter, amennyire lehetett, emberséges volt a munkaszolgálatosokkal. Az intézkedés lényege pedig az volt, hogy a katonai, tábori lelkészet mintájára lehetővé tette a munkaszolgálatosok számára is a tábori lelkészet fölállítását. Azonban akinek pechje volt, és kikerült a frontra tábori lelkészként, kevesebb eséllyel bírt a túlélésre. A háború végére alig néhányan maradtunk meg, régi szeminaristák. Rabbitársaim egy része ugyanis elpusztult a ’44-es viharokban, másrészük pedig kiment Izraelbe. Az utolsó osztálytársam, dr. Schmideg József, aki utóbb tanár lett, és amikor nyugdíjba vonult, nekem, mint Hegedűs Gyula utcai rabbinak, segítségemre volt az oktatásban, ugyancsak meghalt már. Úgyhogy az évfolyamtársaim közül csak magam vagyok.

– Édesapja haláláról hogy értesült?

– Sehogy. Elvitték, tudjuk, hogy Auschwitzba hurcolták, de nem maradt több nyom utána. A jelmondata az volt, hogy méltósággal kell élni, senkit meg nem bántani, és mindenkinek az őt illető tiszteletet megadni. Azonban az ő története is arra tanít bennünket, hogy az elvek betartásához szükséges körülmények megteremtése a hatalom feladata.

– A lelki vezető, az istenhívő, a rabbi hogy tudja földolgozni Auschwitz-élményét? Ateisták és olykor hívők gyakran ismételt kérdése: hol volt abban az időben Isten?

– Auschwitz legfőbb drámája, elsőrendű kérdése számomra nem az, hogy hol volt az Isten, hanem, hogy hol volt az ember? Istennel kötött szövetségünkhöz akkor is ragaszkodnunk kell, ha éppen nem tapasztaljuk gondviselésének megnyilvánulásait. Hitem szerint ugyanis létezik egy olyan, történelem mögötti dimenzió, amelyben minden szenvedés megtalálja a maga megváltását, és az emberi tragédiák elnyerik átalakulásukat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy lelkünk mélyén többé nem halljuk milliók halálkiáltását.

Tudományos vizsgálódásaim egyik érdekes tapasztalása, hogy a zsidó nép többsége, annak ellenére, hogy megoldhatatlan probléma elé került a holokauszt idején, hű maradt hitéhez, mert ez volt erkölcsi tartásának alapja. A Szentírás tanítása tagadja a cél szentesíti az eszközt elvét, és előírása szerint az igazságos dolgokat igazságos módon kell elérni. Már a próféták is tudták, hogy a nép megújulása nem politikai lépések kérdése, hanem az erkölcsi megtisztulásé, hiszen csak ezen az úton lehet erőre, új erőre kapni, és valódi eredményeket felmutatni.

– Értem, és köszönöm. Mondja, professzor úr, mi lett a nagyszüleivel?

– Apai nagyapámat nem ismertem, meghalt, mielőtt megszülettem volna. Apai nagymamám a mi veszprémi éveink alatt itt lakott Budapesten. Apám elég gyakran látogatta. Persze ilyenkor engem is magával hozott. Többnyire apám egyik lánytestvérénél laktunk, Budán, a Fő utca 49-ben. Elkényeztetett gyerek voltam. Éjjel, ha fölébredtem, kiabáltam, hogy kakajót! Már hozták is. Amikor Irén nagynénémnél ez lejátszódott, azt mondta: nálunk ilyenkor nincs kiszolgálás! Így szoktatott le az éjszakai kakaózásról. Be kell vallanom, hogy a nagymamára csak úgy emlékszem, mint egy öreg nénire, aki sötét ruhában ült egy fotelben, és mindig valamiféle fehér port evett. Nyilván a gyomorbaj kínjait enyhítendő. Anyai nagyszüleim, akikről már bővebben szóltam, a negyvenes évek elején, még ágyban, párnák közt haltak meg. Tehát a vészkorszakot már nem élték meg. Egyébként a családból rengetegen elpusztultak, köztük az unokaöcsém is. Őt, Schweitzer Miklóst azért említem külön, mert óriási ígéretként tartották számon. A szakemberek azt mondták róla, hogy világhírű matematikus lehetett volna. Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet. Nem tudom, ismeri-e az egyébként számtalan szállal Pécshez kötődő Fejér Lipót nevét?

– Hogyne, sőt, emlékszem, a középiskolában még egy róla elnevezett matematikaversenyen is ott szenvedtem.

– Na, róla van szó. Fejér megőrizte a kiváló növendékei fényképét. Sok-sok évvel ezelőtt, együtt, egy társaságban nyaraltunk a kóser üdülőben, Balatonfüreden. Egyszer csak elővett egy fényképet, Miklós unokaöcsémét. Látod, mondta, az ő fotóját is eltettem. Gondolhatja, mit éreztem.

– Vajon mi lehetett a magyarázat erre?

– Fejér Lipót családtalan ember volt, talán ezeket a nagyszerű tanítványokat tekintette gyermekeinek. Ahogy mondotta, Miklós még a többiek közül is kiemelkedett.

– Az imént említette, professzor úr, hogy rabbitársai közül jó néhányan elmentek Izraelbe. Az ön fejében nem fordult meg a távozás gondolata?

– Természetesen mindnyájunk fejében megfordult. De Lőwinger professzor, aki a felszabadulás után a képző igazgatója volt, azt mondotta, hogy ránk, mint rabbikra, nincs olyan nagy szükség Izraelben. Itt azonban a hitlerizmus és a fasizmus által lerombolt zsidó hitéletet fölépíteni komoly feladat. Így aztán a maradást választottuk. Persze, amíg olyan politikai erő működött nálunk, amelyik Izraellel, hogy finoman fogalmazzak, nem volt jóban, az országtól és az osztálytársainktól, barátainktól is el voltunk vágva. Amikor végre enyhült kicsit a légkör, a pesti izraelita hallgatók szerveztek egy olyan szeminarista összejövetelt, amikor hosszú évek után végre találkozhattunk egymással. Ennek aztán olyan következménye lett, hogy amidőn már én voltam itt a rektor, nem is egy kiváló osztálytársamat meghívtam vendégprofesszornak. Meron és Moskovits professzort például, akik Izraelben már nyugalomba vonultak, és otthagyták a katedrát. Szükségünk volt ugyanis tanárokra, és úgy gondolkoztam, hogy olyanokat hívok, akik Budapesten végeztek, tudnak magyarul, és, ha szabad ezt mondanom, tudják, hogy itt mi a szokás. Az, hogy reaktiváltuk őket, utóbb nagyon jó döntésnek bizonyult. Mindketten ragyogóan beváltak.

– Visszatérve a háború végéhez: milyen körülmények között folyt a tanulás? Egyáltalán: hogy és miből tudott megélni, professzor úr? Hiszen addigra már az édesapja sem segíthette.

– Nézze, Budapest ostroma után voltunk. Az első időszakban az intézet nagyon romos állapotban volt. Az ablakokat mind betörték satöbbi. De lassan helyreállt a rend. A nagy amerikai zsidó segítő egyesület, a Joint, ahogy Magyarország fölszabadult, megkezdte működését. Élelmet vásárolt, és az ennivaló szempontjából legrosszabbul ellátott budapestieket segítette. Volt ebédünk, vacsoránk, sőt többnyire reggelink is itt, az intézetben. Ide jártunk kosztolni. Kivettem egy albérleti szobát, tanítottam, ezzel próbáltam megkeresni azt a kis pénzt, ami a diákélethez kellett.

– Hol nyílt alkalma tanítani?

– Sajnos a vallástanárok közül sokan nem tértek vissza a munkaszolgálatról, a táborokból. Ennek, az lett a következménye, hogy az idősebb rabbiképzősök vallástanárokként működtek. Hallatlan megterhelés volt. Készültünk az itteni órákra, a doktorátusra, a ránk szakadt előadásokra. Egy szobát rendesen fűtöttek a házban, ha nem volt óra vagy nem tanítottunk éppen, ott tudtunk fölkészülni. Mikor, mire, ugye? A fiatal tanárok, Scheiber Sándor és Hahn István sokat segítettek a disszertáció elkészítésében és az egyetemi valamint az itteni vizsgákban.

– Mi volt a doktori disszertáció témája?

– A héber nyelvű, úgynevezett visszhang-költeményekkel foglalkoztam. Vagy harmincöt-negyvenet összegyűjtöttem, és ezeket elemeztem. Egyébként a témát Scheiber professzortól kaptam. Érdekes volt, tetszett, izgatott, de a dolgozat megírásával számomra a kérdés ki is merült. Az érdeklődésem utóbb a pécsi, később a Tolna megyei zsidóság, majd tágabb értelemben a magyar zsidóság története, történelme felé fordult.

– Maradt kutatható irodalom ezeken a területeken?

– Hogyne, Tolnát különösen egyszerű volt kutatnom, mert a szekszárdi levéltárban bőségesen maradt fönn anyag. A pécsiekkel együtt egyébként a baranyaiakat is kikutattam, és az eredményeket másutt is publikáltam, nem csak abban a kötetben, ami először 1966-ban, majd később több utánnyomásban, illetve kiadásban is megjelent. Szerencsém volt egyébként, mert a pécsi hitközségi irattár ugyancsak jó állapotban maradt meg. A bőség zavarával küszködtem, akár több dolgozatot is közölni lehetett volna a meglévő anyagok rendszerezésével, de úgy éreztem, azok már nem mutattak volna túl a város vagy a megye határain. Hozzáteszem: a köteteimről inkább a fiam tudna számot adni helyettem.

– Ha már ennyiszer emlegetjük Baranyát, ne hagyjuk ki a történetből azt sem, hogyan került Pécsre.

– Több jelölt is volt, természetesen, de nálam talán találkozott a professzori ajánlás a városbéliek szimpátiájával. Egy komoly aggály volt mindössze velem szemben: a fiatal korom. De a többség azon a véleményen volt, hogy ez a kór az idővel gyorsan gyógyul. Egyébként nem bántottak a fenntartások, inkább arra sarkalltak, hogy igyekezzem a legjobb tudásom szerint megfelelni. Jó pár olyan év következett, amely minden egyház vagy felekezet számára igen nehéznek bizonyult. És nem csak Pécsett. Tehát az összeszedettségre nagyon is szükség volt. Az egyházügyi titkárok között láttam nagyon komisz alakot, akivel diplomatikusan kellett együttműködni, láttam nem túl magas intelligenciájú, de nem különösképpen rosszindulatú embert, akivel lehetett beszélni. Ugyanakkor találkoztam olyannal is, aki felismerte a helyzetét, a helyzetünket, és nagyon korrektül viselkedett. Később enyhült a bennünket körülvevő fagyos légkör, és egy kicsivel könnyebb éveket élhettünk. Sok jó barátom volt és maradt az ottaniak közül. Az akkori tanítványaimmal máig élénk a kapcsolatom. Nem kell többet mondanom, mint hogy a feleségem ugyancsak tanítványom volt a gimnáziumban, és a gyermekeim Pécsett születtek.

Boldog voltam, hogy olyan hitközségben taníthattam, ahol a templom nem ment tönkre. Tudni kell, hogy Péccsel párhuzamosan nagy szeretettel hívtak Nyíregyházára. Nekem kellett választanom. Az emberek egyformán kedvesek voltak itt is, ott is. De Nyíregyházán a templom, sajnos, megsemmisült. Tehát bele kellett volna nyugodnom, hogy csak ideiglenes helyen paposkodom, vagy neki kellett volna fognom egy új templom építésének. Pécsett az a gyönyörű, hatalmas, kétemeletes, Angster-orgonás templom várt. Oda igyekeztem felnőni. Örültem, hogy szolgálhatok. Pláne, hogy amikor odamentem, nagy ünnepeken a földszint még tele volt. Egy fiatalembernek ez óriási élményt jelentett. Mára persze sokan meghaltak az akkoriak közül. De hát évtizedek teltek el.

Amúgy a pécsi szolgálat mellett tanítottam Budapesten. Volt olyan, legalább tízéves időszak, amikor minden héten két napot a fővárosban töltöttem. Itt, a szemináriumban oktattam. Akkor még fiatal voltam, fizikailag is bírtam a megterheléseket. A reggeli, öt órai, később hat órai vonattal jöttem, tíz körül elkezdtem a munkát, dolgoztam két napon keresztül, aztán este uzsgyi, irány a pályaudvar, irány Pécs.

– Hanem aztán egyszer csak nem indult a vonat, legalábbis olyan gyakran önnel Pécs felé. 1981-ben véget ért egy korszak az életében. Miért?

– Meghívtak a Vígszínház mellett álló, Hegedűs Gyula utcai templomba. Abba tehát, ahol a már említett Hoffer Ármin volt a rabbi. Vagyis a nagyapám egykori papi székébe ülhettem. Maradtam volna tovább is, de pár év elteltével, 1985-ben meghalt professzor Scheiber Sándor, és meghívtak ide, a rabbiképzőbe, igazgatónak. A Hegedűs Gyula utcában tehát le kellett mondanom.

– Nem lehetett volna megtartani a nagypapa székét is?

– Nem, mert a szeminárium igazgatása együtt járt az intézet templomának rabbiszolgálatával. Nem kis dilemma volt egyébként. A családon belül hosszú ideig téma volt, hogy hogyan döntsünk. Végül azzal vigasztaltam magam, hogy a nagypapa tanított a szemináriumban is mint professzor. Valamennyire tehát továbbhaladtam a nyomdokain.

– Mely tárgyakat oktatta?

– Szentírást, zsidó történetet, továbbá prédikációtant. Vagyis azt, hogy hogyan kell beszélni, hogy kell egy prédikációt megszerkeszteni, hogy kell felépíteni, mint egy kis, teológiai aspektussal bíró irodalmi művet, mi szerint válasszuk meg a témát és így tovább. Aztán 2002-ben nyugdíjba mentem, de a hitközség volt olyan udvarias, hogy fenntartotta az irodámat. Így a szerkesztési munkákat, a kutatásaimat folytathatom tovább. Egy gyakorló pap sohasem tud annyi írásos munkát végezni, mint aki csak tanít. Most ezeken a területeken igyekszem pótolni az elmaradásaimat.

– A korábbi évtizedek során alig-alig fordult elő a hazai zsidóság történetében, hogy az országos főrabbi nyugdíjba menjen. Ön miért döntött mégis a saját nyugdíjaztatása mellett?

– Azt mondtam, hogy elég. Amikor az ember már úgy érzi, hogy nem elég erős és friss, akkor felelősebb döntés, ha nem vállal többet, mint amit elbír, mert úgysem tud eleget tenni valamennyi hivatásának. Először tehát mint rektor vonultam vissza, majd éreztem, hogy a főrabbiság is fáradságos. Még mindig hívnak többfelé, de most már mértéket kell tartani. Tudni kell, hogy mi az, amit az ember ebben a korban még jó lelkiismerettel vállalhat. Most már csak annyit teszek, amennyit egészségileg bírok.

– Mi az, amivel ez idő tájt foglalkozik?

– Gábor fiammal írunk egy nagyobb lélegzetű munkát, tudniillik a magyar neológ rabbikar történetét. Képzelje, létezett egy Magyar Izrael nevű folyóirat, ami a rabbikar problémáit vette számba a hitoktatástól a lelkipásztorkodásig. Elég sokáig megvolt, élt. Emellett jelentős levéltári anyag is rendelkezésre áll. Az ezernyolcszázas évek végén hívták életre az Országos Rabbi Egyesületet, a dokumentumokból ugyancsak sok minden kiolvasható. Nem haladunk valami gyorsan, mert a fiam az egyetemen és a Jogtudományi Intézetben tanít, tehát a kevés szabadidejét áldozza erre a munkára. Magam pedig nem sürgetem, mert délutánra már én is elfáradok.

– Hogy telnek a napjai?

– Az ősi kérő szót tudom megismételni, amit a rabbiavatáson is mondottam annak idején: még “itt vagyunk, küldjetek bennünket!” Péntek kivételével ide bejövök, mindig van valami elfoglaltság, vagy ha éppen nincs, egyedül vagy Gáborral dolgozom az említett tanulmányon. Délben elfogyasztom az ebédemet, majd hazamegyek, otthon pihenek, aztán van, hogy látogató jön, vagy éppen mi megyünk valahová. És olvasok. Amennyit csak tudok, olvasok.

– Hogyan éli meg, hogy az évek múlásával ön lett a haza zsidóság emblematikus figurája?

– Igyekszem nem gondolni rá, próbálok normálisan élni. Egyébként, ha valaki emblematikus figurává válik, akkor a napja valószínűleg hanyatlóban van. De ezzel is meg kell barátkozni. A kitüntetéseket ugyancsak nagy örömmel éltem meg, a jóakarat és a barátság nagyítóüvegén át ítélték nekem valamennyit.

– Ha már az elismeréseket említi, professzor úr… Azok indoklásában újra és újra visszatér, hogy ön rengeteget tett a keresztény-zsidó párbeszéd előmozdításáért.

– Kérem szépen, ha mi valljuk a szeresd felebarátodat, mint tenmagadat gondolatát, mint minden monoteista, keresztény és zsidó felekezet alapvetését, akkor elsősorban példát kell mutatnunk. Példát, ebben a széteső vagy talán inkább már szétszórt világban, hogy akik ezt mondjuk, saját hitelvünk, hitbeli adottságaink és hitbeli meggyőződésünk teljes fenntartása mellett emberileg, barátian és szeretettel tudunk egymással dolgozni. Mert különben nincs hitelünk. Úgy nem lehet, ahogy pedig a közéletben, a politikában tapasztaljuk néha, hogy beszélek a szeretetről, és közben uszítok a másik ellen, mert ott valami nem stimmel. A magatartásunkkal, amelynek nem színleltnek, hanem szívből valónak kell lennie, kell tudnunk bizonyítani. Azt hiszem, hogy ebben mélyen tisztelt kollégáim, akiket szerencsém van ismerni, jó partnerek. Dicsekvés nélkül, mint tényt hadd szögezzem le, hogy arra még nem volt Magyarországon példa, hogy a hercegprímás, a Tudományos Akadémia elnöke és a rabbi közösen írtak könyvet. Márpedig Erdő Péter és Vizi E. Szilveszter urakkal mi véghezvittük ezt. Remélem, példaadó lehet mások számára is. A differenciák mellett, amelyeket senki nem tagad le, senki nem kisebbít, barátilag, emberileg, a monoteizmus és a felebaráti szeretet hitében tudunk együttműködni.

– Professzor úr! Mi volt a kutatásaiban a legmeglepőbb eredmény vagy következtetés? Akár a most szóba került közös munkában, akár az egyéni vizsgálódásai során.

– Erre még nemigen gondoltam. De mindenesetre nagyon érdekes tapasztalás, hogy amint lehetett, a magyarországi zsidók magyar zsidók akartak lenni. Beleilleszkedve a művelődésbe, a kultúrába és így tovább. Hiszen a rabbiképző alapelve is az volt, hogy a magyar nyelvű igehirdetést erősen munkálja, a szószéket megmagyarosítsa. Ez az alapvető törekvés nem mindig talált őszinte elismerésre, de a törekvés mindig őszinte volt, hogy tudniillik a magyarsággal együtt, magyar zsidókként szerettünk volna élni. Így volt ez a történelem legkülönbözőbb időszakaiban. És így van ma is.