Baráti beszéd

 

I

Egy vagy mindazzal, amit elvetélnél.

Egy vagy mindazzal, amit majd kiállsz.

Szöknék, el, mint aki anyját megölte.

Mert hagytalak meghalni Téged is.

Magánügy, mely csak rátok tartozik?

Heves közönyben

alázatosan szenvedek, mint egy muzsik.

Egy vagyunk azzal, amit elvetélnénk.

Egy vagyunk azzal, amit majd kiállunk.

Bárhogy forgatnám, – nemtelen, üres

jövő emészt: mocskos kórházi ágy,

fáradt, fásult és részvétlen személyzet.

Rettegés, hogy nincs tiszta lap,

nincs újraróható, – nekünk

nem hasad más, közös idő.

Megtudtad: égvájó barátaink raja

átenged a földnek, kiad a pusztulásnak.

Harc nélkül híg, hamis a hűség.

Serény hospice-csapat az angyalok kara.

Tudom, más voltál, mint akit szerettünk.

De csak az idegennek,

és csak a nemlét röntgensugarában.

Bent sötét, fehér istenrajzolat vagy.

Ki hallgatott rád, ki hajlott szivére?

Ahányszor fényképedre nézek:

becézett részletekben

odavetlek egy gázkazán világnak.

Mindenki idegent szeret.

Egy másikat. Nem azt, akit.

Csak tapogat a vakszerelem fénye,

világtalanul alakít.

Eltartottál magadtól,

akár a fellobbant gyufát.

 

II

Merre hulltál bölcs-savanyú mosollyal,

hol van értő és panaszosra vásott

arcod? Itt a lágy beaujolais-i tájban

kérdem a fénytől –

úgy libeg, akár a hajad, mikor még

épen éltél, vagy legalábbis éltél.

Tépd ki sérelmek fene tüsketűit!

Istened immár,

Isten a tanúd. Ne remegj, nem írok

nekrológot, gyász-sorokat s azért is

légy nyugodt: a rák tovatűnik, és nincs

versre ma szükség.

Hogyha mégis kell, ne szorongj, terólad

folyton írok, mást se teszek. Temetlek.

Én a bánatom, kutyakoncom, óvom.

Féltem a múltam.

 

III

Megvontad magad, meg, mindenkitől.

Ki véd engem e megvonás elől?

Egy vagyok azzal, amit elvetélnék.

Egy vagyok azzal, akit nem találok.

Nem tudtam, hogy halálod

életfogytiglani.

 

Balassa Péter emlékére