„De messze csaptunk. A könnyelmü forma

Tetszik, ha lelkem bujában nevet:

Nem is lesz e dal egyenes csatorna,

Mely gyors rohammal céljához siet:

A lassu ér lesz, mely méltán bolyongva

Meglátogat minden kedves helyet,

Fölveszi a lankák s a róna képét,

Magába zárva egyszerü vidékét."

(Bolond Istók. A strófát Arany a végleges szövegből kihagyta.)

 

1. Műfaj és konvenciók: a megszegett ígéret

A Térey János költészetét tárgyaló munkák egyik visszatérő szólama, hogy a szerző szuverén, öntörvényű világot épít, saját szabályokkal, amelyek alól az olvasó nem vonhatja ki magát. Ez persze minden komoly költői életműre igaz – és Térey János kétségkívül jelentős költő –, ám e szóban forgó költői univerzum több olyan vonással is bír, amelyek ezt a „világszerűséget" nemcsak lírai jellegében teszik egyedivé, hanem egyszersmind sajátos epikus karakterrel is felruházzák. Nem csupán a Varsó- vagy a Drezda-könyv esetében válik szembetűnővé az egyes költemények mögött kirajzolódó epikus ív, a többi verseskötet is rendre megképzi a maga háttérvilágát. Ez a világ azonban főképp az atmoszféráját illetően rekonstruálható a versek szövegéből. Kálmán C. György jegyzi meg A valóságos Varsót elemezve, hogy a szűken adagolt, hiányos információk kategorikus „ha–akkor" logikával társulnak: „Mitologikus térben vagyunk: a rend szigorú, de leírhatatlan és/vagy kiismerhetetlen."¹ A köteteket egységes világgá rendező epikai vonásokra, illetve az ezekhez társuló elhallgatásos szerkesztési módra több elemző is felhívja a figyelmet. Margócsy István szerint a szilárd epikai keretek a verseskötetekben a kontextus bizonytalanná tételével, az alapinformációk visszatartásával, illetve cselekménynélküliséggel együtt jelentkeznek: „A költő e versekben mint a titkok tudója és sejtetője lép fel: titkos világát ő építette fel, egyedül ő ismeri az építési tervet (…) – ám a kulcsot, miért ilyen a világ, miért ilyen e világ mássága, nem árulja el…",² Bodor Béla pedig megállapítja, hogy „a megfejthetőség illúziója hozzátartozik a Térey-versek hatásmechanizmusához".³

A fenti kitételek, úgy tűnik, teljes egészében érvényesek a líra és az epika határvidékén mozgó Paulusra is. Ez a határvidék azonban nem szűz terület: Térey váratlan és merész mozdulattal egy képlékenységében is jól definiált, komoly hagyománnyal bíró műfajhoz, a verses regényhez nyúlt vissza. Amennyiben az alábbiakban e műfaj tradícióival próbálom szembesíteni a kötetet, arra nem valamiféle rigorózus, iskolamesteri pedantéria sarkall. Amellett fogok érvelni, hogy a választott műfaj ebben az esetben olvasási ajánlattétel, az olvasó számára felkínált szerződés is egyben, s hogy a mű kihátrálása ebből a pozícióból több joggal tekinthető kapitulációnak, mint szándékos szerzői fogásnak. A Paulusról megjelent, túlnyomó részben elismerő, sőt elragadtatott recenziók csak érintőlegesen foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és az általam ismert egyetlen színvonalas műbírálat, amely a kötettel szemben komoly kifogásokat támasztott – Angyalosi Gergely kiváló írása –, szintén felvet néhány olyan dilemmát, amelyek a műfaji tradíció felől nézve, véleményem szerint, új megvilágításba kerülhetnek. Ilyen az írása utolsó oldalán feltett kérdés: „Vajon mi a magyarázata annak, hogy a szerző minden »p. modern« divatárammal szembeszegülve vállalja az identifikálható én szokatlanul egyértelmű beléptetését a három Pál története által tagolt játéktérbe? Értelmezésem szerint mindenekelőtt arról van szó, hogy nem három, hanem négy Pállal van dolgunk, s a negyedik ugyanis maga a narrátor költő."⁴

Helyben vagyunk. A tizenkilencedik század második felében a Byron-kultusz és – nem kis mértékben – a Bérczy Károly-féle, 1866-os Anyegin-fordítás hatására nálunk is divatba jött verses regénynek, ennek a mondén és átmeneti műfajnak a titkos hőse maga az elbeszélő. Azáltal válik fontos szereplőjévé a műnek, hogy minduntalan az elbeszélt történet elé tolakszik, magához ragadja a szót, hogy hosszú és látszólag fölösleges kitérőket tegyen; ugyanakkor az épp általa megjelenített világnak is része, ismeretségben vagy személyes kapcsolatban áll a hősökkel.⁵ Térey János (szigorúbban irodalom- és ismeretelméleti elmék kedvéért: a Térey nevű szereplő) beléptetése a Paulus terébe tehát műfaji konvenció, mint ahogy a kötet egyébiránt a verses regény számos egyéb műfaji konvencióját is vállalja, pontosabban: vállalni látszik. Ebből a nézőpontból ugyanis a Paulus első fejezete, A gyűrű pereme határozott ígéretként olvasható – olyan ígéretként, amelyet a későbbiekben figyelmen kívül hagy a szerző. Persze a szerzőnek joga van mindehhez, és ezt a jogot nehéz is lenne elvitatni tőle. Ebben a helyzetben a kritika feladata abban állhat, hogy mérlegre helyezi a felkínált szerződés visszavonásának gesztusát, illetve ennek ismeretében ítéli meg a létrejött művet. Ám először nézzük magát az ígéretet.

A versformán túl több vonás is az Anyegint idézi: ilyen a kötet elejére illesztett, jó barátnak és kortárs költőnek (Harcos Bálintnak) szóló ajánlás, mely a Pletnyovnak címzett Puskin-strófát imitálja, ilyen a szerzői jegyzetek kollokviális jellege, mely a szöveg keletkezésével egyidejű utalásokat tartalmaz a társadalmi- és irodalmi környezetre, illetve ilyenek a töredékben hagyott strófák. A közvetlen és látványos Puskin-reminiszcenciákon túl az első fejezet tágabb értelemben is a verses regény műfaji hagyományához kapcsolódik. Térey János mint szerző mindjárt az I. 4-ben belép a regénybe, és mindvégig színen is marad (erről később még bővebben ejtek szót). A fejezet Pál és Kemenszky bemutatásával, illetve kettejük drezdai találkozásának leírásával a verses regény sajátos fecsegő, kollokviális hangját üti meg. A politikai témák és a német konyha karakteréről szóló részek zökkenőmentesen illeszkednek ebbe a hagyományba, csakúgy, mint a kortárs irodalmi élet szereplőire vonatkozó utalások (I. 32, I. 42, lásd még IV. 44). Mindez azonban szinte teljes egészében folytatás nélkül marad: a Paulus a továbbiakban egyre kevesebbet őriz meg a verses regény elbeszélésmódjának hagyományos elemei közül. (Ezeket az elemeket, nem túlságosan meglepő módon, többnyire a pesti történetben fedezhetjük fel, nem is annyira a műfaj általában vett hagyományához, mint inkább az Anyeginhez kapcsolódva; a regény másik „felét" alkotó sztálingrádi szál teljes egészében leválik erről a tradícióról.)

Annak a gesztusnak, hogy egy szöveg látványosan elrúgja magát az előzőleg vállalt műfaji tradíciótól, akár komoly poétikai hozadéka is lehet. A problémát jelen esetben ott látom, hogy a verses regény (részben formailag kódolt) hangütése és világlátása nem tovább formálandó anyagként működik a Paulusban, hanem visszahúzó erő lesz belőle, az elbeszélés akadálya. „Józanító tapasztalás, / Hogy nincsen többé Nagyszabás", jelenti ki Térey az I.3-ban, és ezt a kijelentést többé-kevésbé a klasszikus verses regények főhősei (vagy legalábbis elbeszélő-hősei) is osztanák. A strófa azonban a következőképp zárul: „Majd – győzve minden hitvitán – / Fölzeng a Tannhäuser-nyitány." A két sorpár közt nyilvánvaló ellentmondás feszül; és ezt az ellentmondást meglátásom szerint a választott műfaj, illetve az abból következő narratív forma nem képes áthidalni, sőt kifejezetten fölerősíti.

Pedig a verses regény első pillantásra, furcsa módon, mintha éppen „korszerű" formaként kínálkozna: „különös műfaj, általában a többszempontúságnak, az eszményekkel való teljes azonosulás fölbomlásának, a fönntartásosságnak, az egységes és homogén értékrendszer megrendülésének és az értékpluralizmus vonzásának játékos, öniróniával telített, elegáns és könnyed műformája, mely kedveli a kesernyés humort, groteszk hatásokat, paródiát."⁶ Dávidházi Péter leírása éppen azokat a vonásokat emeli ki, amelyek akár a műfaj időszerűsége, folytathatósága melletti érvelés munícióit szolgáltathatnák. Az értékválságból táplálkozó dezillúzió, a „termékeny kételkedés"⁷ attitűdje, az olvasói elvárásokkal folyton szembehelyezkedő elbeszélésmód, illetve az a tény, hogy ezek a művek „az irodalom egészét teszik a műfaj egyik döntő viszonyítási pontjává",⁸ mind meglepően könnyen aktualizálható formaként mutatják fel a verses regényt. A Paulus világa azonban, úgy tűnik, más szempontok alapján épül fel.

Az ajánlásban említett három Pálból voltaképpen csak kettőt kapunk – Szent Pál figurája nem lép fel önálló szereplőként, csupán a második fejezet hitvitájában rajzolódik ki mint a másik két Pál archetípusa, amennyiben az ő történetük központi mozzanatát is a pálfordulás eseménye adja. A két párhuzamosan futó történetet is ez az elem kapcsolja össze: Pálét, a pesti rendszergazdáét, aki ugyanakkor hacker is, illetve Friedrich Paulusét, a Sztálingrád alatt harcoló német csapatok tábornokáét. A pesti Pál figurája kerül valójában közel az anyegini mintához a hackerromantika típusosságának és a pesti életvilágnak az ábrázolásával: a hős éli a maga éjszakai életét, átesik egy szerelmi krízisen, majd úgy dönt, hogy mindent feléget maga mögött, s a védelmére bízott számítógépes rendszert megsemmisítve Königsbergbe (Kalinyingrádba) utazik, hogy halálát lelje a városrendezés során felrobbantott ikertornyok egyikében. Paulus tábornok története tulajdonképpen megegyezik a sztálingrádi csata történetével, ez a szál ugyanakkor jóval elnagyoltabb: a sztálingrádi katlan harcairól hosszú leírásokat kapunk, míg a Paulus kapitulációja után bekövetkező pálfordulás motívumairól szinte semmit nem tudunk meg.

A két történetszál a pálfordulás mellett legalább még egy vonatkozásban rokon egymással: mindkettő a fent említett nagyszabás igényét hordozza magában. Mindkét főhős világlátását alapvetően meghatározza az az attitűd, amelyet jól ismerhetünk a Térey-verseskötetek beszélője által. A Drezda februárban kritikusának szavai (talán nem is annyira meglepő módon) találónak bizonyulnak a Paulusszal kapcsolatban is: „Úgy tűnik, hogy a szimbolikusan felnövesztett én még a teljes pusztuláson is győzedelmeskedik. (…) Az egyedül lehetséges út a túlélés: a teremtett világ lakóinak, sőt teremtői önmagának túlélése."⁹ A főhősök fenséges, hősi karaktere, illetve az emelt hangnemben szóló Térey-féle versbeszéd hamar maga alá gyűri a verses regény fecserésző, el-elkalandozó hangütését. A Paulus a pusztulásban is teljes, rom-mivoltában is nagyszabású világot állít elénk (ezt igazolják a Függelékben közölt ábrák, melyek a mű mélyszerkezetét hivatottak ábrázolni). Mindez a verses regény vonatkozásában azonban feszültséget eredményez: elvesznek a műfaj fent említett jellemzői, a távolságteremtő többszempontúság, illetve az olvasói elvárásokkal való szembehelyezkedés.

A dantei koncepciót idéző, koncentrikus körökre épülő szerkesztésmód szintén nem képes termékeny viszonyra lépni a verses regény hagyományos, formátlanságra, töredékességre és inkoherenciára építő attitűdjével. A problémát nem ott látom, hogy Térey felborítja és bizonyos elemeiben újraírja az eredeti koncepciót, hanem abban, hogy a Paulus minderre egyáltalán nem reflektál. A könnyed dal átcsap áriába, a reflexió legcsekélyebb jele nélkül, a hallgatóságnak pedig fogalma sincs, hányadán is áll az énekessel. Az anyegini forma, illetve beszédmód¹⁰ viszont ellenáll az eposzi nagyszabásnak, kiváltképp az utóbbit leginkább tematizáló sztálingrádi fejezetekben.

 

2. Paulus és Rontó Pál: a gyűrűk ura

A Paulus versbeszédének immanens feszültségét megvilágító erővel tárja fel Szilágyi Ákos egy lábjegyzete, amelyet most hosszabban idézek: „Talán ez a pont – a titanizmusé ugyanis –, ahol legélesebben világlik ki Térey és a Paulus benső, mintegy a szellemi és érzelmi alkatból fakadó kötődése a német kultúrkörhöz, és organikus nem-kötődése az oroszhoz. A Paulus költői nyelvében, hanghordozásában nem Puskin Anyeginjének, hanem Goethe Faustjának géniuszához kötődik. (…) Az Anyegin-strófa (még ha a Paulus tele is van egyéb Anyegin-reminiszcenciákkal) hangsúlyozottan külsődleges, szinte gépezetszerűen kattogó működésében van valami könyörtelen, sőt agresszív. (…) A versgép az ihletet helyettesíti. (…) Már-már allegorikusan áll előttem az a mód, ahogy ez az orosz versgépezet a goethei Faust titanizmusát, költői dikcióját, gunyorosan mély értelmű metafizikai világát felaprítja, összetöri, ledarálja. (...) Egy valóságos sztálingrádi csata ez, tisztán költői formában – formaként – realizáltan. Íme a fenséges, amint iróniába fordul át s viszont."¹¹

Szilágyi invenciózus megfigyelésétől – amely az általam ismert Paulus-irodalom talán legizgalmasabb passzusa – az én olvasatom két ponton tér el. A verses regény ígérete felől olvasva éppen hogy a teuton princípium írja fölül, „darálja be" a puskini hangütést, illetve a versgép kattogása éppen hogy nem bizonyul esztétikai erénynek. Voltaképpen ez a primér olvasói tapasztalat, a helyenként kényszeredetten enigmatikus versbeszéd és az Anyegin-strófa ebből következő csikorgása vezetett arra, hogy a választott versforma közegellenállását, tágabb kontextusban pedig a műfaj karakterének és a Térey-féle versbeszéd hangütésének a feszültségét helyezzem a Paulus elemzésének a centrumába. Úgy tűnik ugyanis, hogy a puskini forma helyenként igen kényelmetlen a szerző számára. Nem ritkák a szótagproblémák,¹² illetve a tizennégy sornál (az Anyegin-strófánál) hosszabb versszakok.¹³ Számos helyen rímtelen strófákat alkalmaz, máskor az adott strófa összes sora nagyobb szótagszámú, mint az eredeti mintában,¹⁴ de az is előfordul, hogy a tizennégy soros versszakon belül borítja fel az Anyegin-strófa rímképletét.¹⁵

A fenti „hibák" egy része stilisztikai nyomatékot kölcsönöz az elbeszélésnek: a sztálingrádi csatát leíró fejezetekben például a rímtelen strófák erőteljes gesztusa a verszene szüneteltetésének sokkhatásával igyekszik kiemelni a káosz és a pusztulás képeit a versbeszéd addig megszokott folyamatából. A legtöbb esetben viszont nem találtam azt a poétikai hozadékot, amely a szándékosan vétett hiba magyarázatát adná. Természetesen szó sincs róla, hogy a kitűnően verselő Térey János technikailag ne tudta volna megoldani a szabályos Anyegin-strófa kidolgozását az adott helyeken. Inkább mintha valamiféle nonchalance-szal kezelné ezeket a poétikai kereteket. Ez azonban csak látszatra rokon a verses regények elbeszélőinek laza, látszólag mindenfajta szabályra fittyet hányó attitűdjével, valójában épp az ellenkezőjéről van szó. Amikor a verses regények „a merő kedvtelésből rögtönzött mű s a könnyed felelőtlenség látszatát teremtik meg",¹⁶ mindez a játékosság elsősorban a narráció rendjére vonatkozik, és éles ellentétben áll a mű verstani-formai fegyelmével: „A verses regény a maga kihívóan rendhagyó voltát még azzal tetézi, hogy (…) a szándékosan aszimmetrikus műhöz (…), a szeszélyes és ambivalens, improvizáló és diszharmonikus alkati tulajdonságokhoz egy azokhoz a legkevésbé illő formát, a stanzát, illetve az ugyancsak sokszorosan kötött anyegini strófát választja. (…) …ez a legnagyszerűbb, leginkább művészi természetű és legnagyobb mesterségbeli tudást igénylő módja a mű egészét érintő inkoherencia humorának."¹⁷ Térey a költői formát rendeli alá a saját, legkevésbé sem inkoherens beszédmódjának, az orosz „versgépezetet" a német titanizmus éthoszának.

Azt a fentebb megkockáztatott állítást, hogy ez a két elem – Térey beszédmódja és az Anyegin-strófákban elbeszélt történet – nem illeszkedik egymáshoz hézagmentesen, a strófaszerkezet szándékoltan laza kezelésén túl a Paulus helyenként homályos, enigmati-kus karaktere is igazolja. A jelen tanulmány bevezető passzusában idézett, a Térey-féle költői világ rejtélyességét taglaló kritikusi megjegyzések az epikai jelleggel felruházott lírai műveket illették. Itt azonban változik a helyzet, az epikus mű ugyanis merőben új követelményeket támaszt a szöveg felfejthetőségét illetően. Véleményem szerint a Paulusra is áll a kifogás, amellyel Károlyi Csaba a szerző prózakötetét, a Terrmann hagyományait illette: „Csakhogy ami a versekben általában izgatóan érthetetlen, az itt e prózában sokszor zavaróan érthetetlen."¹⁸

„Térey verseinek (…) »érthetetlensége« – írja Margócsy István – elsősorban nyelvhasználatának rejtélyes kihagyásmódszeréből eredeztethető: alighanem ebben rejlik verseinek legnagyobb ereje és gyengéje is."¹⁹ Az anyegini forma szigorúságának és a Térey-féle versbeszéd tömör, kihagyásos-enigmatikus karakterének együttállása helyenként kifejezetten nehézkessé teszi az elbeszélést. Számos strófa nem „adja meg" magát az első olvasásra, és az olvasót valóban a versgépezet, az Anyegin-strófák verszenéjének sodróereje segíti tovább anélkül, hogy valójában értelmezte volna a leírtakat (ami másfelől persze nem működne Térey lendületes, energikus előadásmódja nélkül). A párbeszédes részek kifejezetten hektikusak, töredékesek és nehezen követhetőek,²⁰ de mindez gyakran igaz a narrátor szólamára is. Példaként azt a versszakot idézem, amely a szerelmi kalandokba belefásult (pesti) Pál spleenjét fogalmazza meg:

 

Fejedre nőtt a szende metresz,

Kenyérdagasztó karjai,

No és a kényszerképzetes stressz

Rabjaként döntesz: balra ki,

Vakációzzon kerge szerszám,

Ne zargassunk fruskát ezerszám,

Macska sétája zongora

Billentyűin: zenebona,

Gyászgyertya gyúl, álszent örökláng,

S még tort óhajt az uraság

És vétek a szűzkurvaság.

Hajrá, matractestű ÖRÖMLÁNY!

Nem szállodám, de karcerom

A keleti Dekameron.

(IV. 5)

 

A forma kényszerítő ereje leginkább az aforisztikus megfogalmazásokban mutatkozik meg, melyek jellemző – noha nem kizárólagos – előfordulási helye a strófazárlat. A mondatszerkezet felbontásának, a névelők elhagyásának problémáját elsőként Peer Krisztián hozta szóba a Szextett című kritikai beszélgetéssorozat Paulus-estje alkalmával.²¹ Valóban, a könnyed, társalgási hangvételt igénylő epikai forma ezekben az esetekben túlterheltté és nehézkessé válik: „Két lábbal kéne tipranom, / Aminek neve: Trianon" (I. 38.); „(…) Éppen / Ez a bravúr az, ami nagy, / S a Sztoa sírján Pál mulat" (II. 20); „Bámulva vizenyős tapétát, / Miként pártolt el tőlem étvágy?" (VIII. 32).

A névszói állítmánynak mint a Térey-versnyelv uralkodó trópusának a szerepére Szilasi László hívta fel a figyelmet.²² Ez a nyelvi eszköz (mely Szilasi megfogalmazásában a másnak nevezés által világteremtő eszközként működik) itt, az epikus történetvezetés során szintén gyakran a szöveg hátrányára válik: „Eltűnt a gép, piszkos peron. / Hajtóművünk: tesztoszteron." (I. 15) Az efféle aforisztikus, nem ritkán pazar rímekkel dolgozó és szellemes azonosítások felaprózzák, megtörik a versbeszéd ívét, s a műfaji hagyomány tekintetében voltaképpen „leváltják" a szigorúan kötött strófákon végigkígyózó, hosszú mondatokat vagy szekvenciákat. Ráadásul e könnyed-szellemes hangütést is gyakran kényszeredett megfogalmazások váltják fel: „Széledne szét, mi volt egész, / És élvezkedik a penész" (VI. 36); „Eltéríti hamis utaktól / Pennája, a nem-ingatag-toll" (VI. 42); „S hol rég varacskos csörtetett: / Erdőzsongásos tölgyesek" (IX. 16).

A verses beszéd mondatvezetésében megnyilvánuló kollokviális hangütést a Paulusban a szleng nyelvi fordulatainak beépítése hivatott helyettesíteni. Ezek az elemek természetüknél fogva jobban illeszkednek a pesti, mint a sztálingrádi szín jeleneteibe. Az alábbi tájleírásban például kifejezetten idegenül hat a „kagylózgathatsz" ige (és akkor az egerek énekéről még szót sem ejtettünk):

 

Viszont a doni naplementék!

Mintha fölizzana a sztyepp;

Nyomban lehűl a fűszeres lég,

Kagylózgathatsz koncerteket:

Egerek s tücskök kórusokban,

Később a fürjeké a szólam…

(III. 13)

 

A fenti idézetek természetesen a regény problematikus vonásait illusztráló, kiragadott példák. Jóval nagyobb számban lehetne felsorolni a kitűnő megoldásokat, és nemcsak az aforisztikus sorpárok tekintetében (a kedvencem az I. 30 vége: „Úgyis a Föld van legalul, / Hisz Isten bármit legyalul"). A főszereplők bemutatása, jellemrajza egytől egyig kiváló (lásd például: II. 63), és a Paulus nincs híján a remek jeleneteknek sem (akár az egyébként epikusan kevéssé egységes sztálingrádi fejezetekben, lásd V. 16; V. 36, VII. 7). Föntebb a verses regény és a Térey-versek narrációjának problémás viszonyából igyekeztem magyarázni a fenti megoldatlanságokat. Ugyanezen az úton haladva a két beszédmód mögött álló, egymástól élesen eltérő elbeszélő személyiségek szembeállításával is érdemes próbát tenni – még akkor is, ha a Paulus versbeszédének enigmatikus töredezettségét szándékos alkotói gesztusnak minősítjük. A hiba költői eszközként való alkalmazásával már Szilasi László is számot vetett Térey költészetét vizsgálva: „a hibaközpontú poétika, mindenkori intentio-közelsége miatt, szükségszerűen vezet el a beszélő prob-lematizálásához, majd annak mitikus felnagyításához. A hibák csak egy mindentudó narrátort feltételezve válnak erénnyé."²³

A Paulus esetében a probléma kulcsfigurája éppen ez az omnipotens narrátor. A szerző alakja a verses regény kollokviálisan fecsegő, a mű világának részét képező elbeszélőjétől egyre inkább a világot teremtő és uraló művész szólama felé tolódik el. A második fejezet végén (II. 68-69) még többé-kevésbé együtt áll a két megszólalásmód:

 

Szerettem sok forrást citálni,

Összehordtam hetet-havat,

De Paulusom túllicitálni

Embert próbáló föladat,

(…)

POÉTA nem vagyok valóban,

Mint volt nagyságos Puskinom;

Népem ügynökként buzditom,

S ha örömet lelsz páli szóban,

Jusson eszedbe Térey,

Ki Pál lépteit mérte ki.

(II. 69)

 

A harmadik fejezetben a Sztálingrádnál küzdő felek közötti állásfoglalást hárítja el magától (III. 19), majd a fejezetvégi megfáradt-lemondó vallomásban (III. 51-52) fönntartja a verses regény elbeszélőjének szerepét, akárcsak a IV. 17-18-ban és az ezt követő fejezetvégben (IV. 45). Az ötödik fejezet (CNN Stalingrad) egyes szám első személyű elbeszélője már egész más pozícióból beszél: „Őt választom eszközömül, / Paulust, ki jobbomon megül." (V. 42) Ettől kezdve ez a hang marad az uralkodó: „Ludovikám – enyém valóban, / Hisz útját én egyengetem" (VI. 12), „Ím, életre galvanizáltam / Tehetős akarnokomat" (VI. 41).²⁴ Legtöbbször a fejezetek lezárásaként bukkan föl ez az öntudatos, összegző teremtői szólam, amely már igencsak távol esik a verses regények spleenbe hajló, kötetlennek és pongyolának tettetett, ironikus csapongásától: „Több színen épül egyke-mítosz, / Markomban Dis-környéki diszkosz, / Röppálya emlékezetét / Rögzítem: egyszülöttemét…" (VI. 46)

A fenti hely azért is kiemelkedő jelentőségű, mert egyértelmű nyíltsággal utal a mítoszépítés folyamatára. Alighanem igaza van Szilágyi Ákosnak, amikor a mítosz, a Paulus név és a pálfordulás mítosza köré építi fel az olvasatát.²⁵ Igaz, hogy ugyanezzel a mozdulattal le is választja a művet a verses regény műfajáról: szerinte „mindez nem képez önálló vagy uralkodó vonatkoztatási szintet a műben". Meglehet, hogy így van, ám a mű bizonyos helyein képezni látszik, és ezek a helyek problémás viszonyban állnak a kötet egészével. A mítoszteremtés folyamata viszont közvetlen kapcsolatban áll a fenséges – szintén Szilágyi által, a Margináliákhoz fűzött jegyzetekben kiemelt – kérdéskörével.

„A nyelv parlagi, a másik ember mindig eszköz – feldereng egy, még az antihumanizmust is magába olvasztani képes új esztétikai életmód lehetősége" – jellemzi Térey versvilágának a „gonosz esztétika" felé mutató vonásait Szilasi László.²⁶ A morális alapon definiálható/definiálandó esztétikai minőség témaköre természetesen szintén a fenséges-problematikához vezet.

 

3. Damaszkusz és Sztálingrád: a regényvilág

A három Pál egyike önálló szereplőként nem lép be a mű terébe. A szerző Szent Pál személyét csupán archetípusként alkalmazza, a második fejezet teológiai vitájában bontva ki a figura belső ellentmondásait. Ez a hitvita egyébként nem tartozik a Paulus legjobban sikerült részei közé: alighanem igaza van Angyalosi Gergelynek, amikor „nehezen követhetőnek" ítéli, illetve azt állítja, hogy „magában a vitában (…) a damaszkuszi affér minimális szerepet játszik: érvek és ellenérvek igazi tét nélkül feszülnek egymásnak".²⁷ A két befüvezett szereplő párbeszéde valóban zavaros és szakadozott, és megítélésem szerint Pál és Kemenszky állapotával aligha intézhető el a „páli paradigmát" – így vagy úgy, de – elméleti szinten megalapozó szövegrész teológiai „nagyvonalúsága". Pál szájából nem túlságosan meggyőzőek az olyan fordulatok, mint például a szerény evangéliumi ős-derű (ha van ilyen egyáltalán) és a páli egyház rideg-hierarchikus építményének szembeállítása (II. 16) vagy Szent Pál prófétai elhivatottságának számonkérése (Pál nem lehetett és nem is volt próféta).²⁸

A szerző Szent Pál történetének pretextussá alakításával nyilvánvalóan gazdag anyagot dobott el magától. Ez a döntés azonban érzésem szerint messzemenően tudatos és indokolt választás volt. Angyalosi Gergely mutat rá arra is, hogy Térey számára a damaszkuszi fordulat nem válik igazán központi motívummá (holott a bevezető ajánlásban kifejtett koncepció kifejezetten ezt ígéri: „A paulusi paradigma / Mindig szenzációt mutat; / Körútjainkat alakítja, / és origónk: a fordulat"), és mindezt az értékkonfliktuson alapuló összeütközésnek a hiányával magyarázza. „Ha ugyanis az etikai dimenzió elvétetik – írja Angyalosi Friedrich Paulusszal kapcsolatban –, marad a technikai tudás, az ügyesség, rátermettség, a megfelelően gyors reakciókészség: csupa olyan erény, amely a hacker-vadász Pál világképét is artikulálja. Térey a profi katona (és általában a profizmus) iránti csodálatát szólaltatja meg Paulus alakjában."²⁹ Ám, mint az alábbi idézet is mutatja, nemcsak a pesti (anyegini) Pál és a német Paulus figurájával kapcsolatban kerülhet elő a fenti megállapítás, és innen nézve a pesti Pálnak a Szent Pált illető (illetve a jézusi közvetlenséggel szemben kijátszó) kifogásai látens önkritikaként is olvashatóak:

 

Reklámzseni ez a titán,

S forróbb a fordulat után

Az eredendő fanatizmus:

Jézust eladni mint modellt,

Mosóport, macskaeledelt,

Ezt célozza a páli textus.

(II. 12)

 

Még fontosabb talán az a vádja, mely szerint Szent Pál a fenti cél érdekében plebejus, pogány-mitikus elemeket kevert volna a tiszta keresztény tanításba (II. 22). Ez akár a Paulus belső, mondhatni strukturális dilemmájára adott válaszkísérletként is felfogható. Kálmán C. György mutat rá, hogy a regénybeli „történetek szerkezete nyilvánvalóan nem körkörös. A pálfordulást – noha fordulat – éppen nem a körszerűség, hanem a megtört egyenes írhatná le."³⁰ Alighanem a damaszkuszi fordulatnak és a mítoszok jellegzetes körszerkezetének az összebékítési kísérletéről van itt szó, noha épp a pesti Pál negatív értékítéletében megfogalmazva.

Pálnak a Szent Pál ellen irányuló indulatait (melyek kétségkívül a „Jézus Göbbelse" meghatározásban tetőznek) tehát nem csupán ambivalens antiszemitizmusa magyarázhatja (II. 24-29), mint ahogy a figura nacionalista beállítottsága is láthatólag a bonyolultabb, összetettebb személyiségkép kialakítását célozza.³¹ Első pillantásra mindennek nem sok tétje van: Pál szerelmi kalandja, spleenje és önpusztító königsbergi (kalinyingrádi) útja nem mutat összefüggést politikai szemléletével, hacsak szerelme, Ludovika zsidó származását nem tekintjük egy átfogóbb allegorézis részének. Természetesen elfogadhatjuk magyarázatként, hogy Térey provokál, hiszen az effajta gesztusok mintegy szerves részét képezik a költői világának. Ám ha feltételezzük, hogy a pesti főszereplőt Friedrich Paulus tábornok figurájával nem csupán a pálfordulás – mint az életút drámai változást hozó eseménye – kapcsolja össze, hanem a páli figurák szervesebb összefüggésben állnak egymással, a fenti útvonalon ingoványos talajra juthatunk.³²

Margócsy István megfigyelése, hogy „Térey és költészete, mikor önmagáról, viszonyrendszeréről, világáról, tárgyairól, környezetéről beszél, mindig másról beszél – más figuráról, más helyzetről, más viszonyról: s a másságot, az eltérést, az eltérítettséget minden apró és nagy gesztusával egyaránt érzékelteti (ebből eredeztethető amaz allegorézis, mely még könnyed dalainak is meghatározó formaelve)."³³ Az allegorikus megfeleltetés alapján végigvitt értelmezés persze könnyen magára vonhatja a szűklátókörűség vagy a tendenciózusság vádját. Mégis érdemesnek látom megkockáztatni, hogy a Paulus két fő cselekményszálát a férfi–nő kapcsolat sajátos megfogalmazásán alapuló allegória köti össze, és ez a kapocs sokkal erősebb, mint a pálfordulás (többé-kevésbé kifejtetlen) mozzanatáé.

A sztálingrádi történetszálat és Friedrich Paulus figuráját illetően ismét csak Angyalosi Gergely idézett kritikájához csatlakoznék, aki az értékválasztást, a történelmi események etikai dimenziójának a megjelenítését hiányolta ezekből a fejezetekből (ami mellesleg a damaszkuszi fordulat elmesélését is lehetetlenné tette).³⁴ A Térey-líra provokatív kétértelműsége a történelmi összecsapást feldolgozó epikus mű esetében itt mintha a visszájára fordult volna (ráadásul a második világháború értékkonfliktusa nem múltbeli, nem lezárult történet – noha a dolog természeténél fogva minden provokatív gesztus előföltétele persze az, hogy értékeket hordozó, provokálható tárgyat találjon magának). Míg a lírai művekben a kiválasztottságtudat, a feladat súlya felmenti a morális kötöttségek alól a versek beszélőjét,³⁵ a Paulus epikus témaválasztásában másként működik a világuraló akarat konstrukciója.

Noha az első fejezet felvezetésének hangütését, az „össznémet májusünnep; / Wagneriánus nagyszabás" (I. 1) képét, a Negyedik Birodalom ábrándját (I. 2) vagy a „Nagyasszony, téli Németország, / Józan fiúkkal viselős!" (I. 4) invokációt ellensúlyozza Térey fanyar iróniája, kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy a teuton mítoszok szólama a fenséges vonásainak a hordozója lesz. A későbbiek folyamán a két hadsereg összecsapása egyértelműen a mítoszok világában játszódó, etikai szempontból gyakorlatilag értékmentes küzdelemként nyer ábrázolást: „Világnézeti háború / Fordulata: titán-jogú / Hadrend közelít nullaszintet. / Leharcolt, átfagyott csapat, / Taplószáraz emberanyag: / Háromszázezer bekerített. / Ez a 6. hadsereg, / S kapcsolt részei, csüggeteg." (V. 1)

A két fél közül nem csak a fenti idézetben jut nagyobb figyelem a német oldalnak. Bár a narrátor szándékoltan nem foglal állást a sztálingrádi csata megítélésében (III. 19), az egész regény belső logikája mintegy esztétikai érdekévé teszi, hogy a drámai súlypontokat Friedrich Paulus történetének tartsa fenn.³⁶ A szovjet oldal „szólama" jóval parodiszti-kusabb, gyakoriak benne a néhol szelíd, néhol maró gúnnyal beépített szocreál allúziók, idézetek: „én, a Tányérképü Rusz" (VII. 1), „Új barázdát szánt az eke" (VII. 15), „Első titkárom, csapvizet. / Vörös Sztálingrád megfizet!" (III. 16), de ilyen Csujkov „szeszes balesetének" felidézése is (V. 19-20).³⁷ A kilencedik fejezet nyomasztó atmoszférájú, pazar színekkel megrajzolt Kalinyingrád-jelenetei is a szovjet barbarizmus nyomait festik, és a mű végéhez közeledve, a IX. 51-ben a torony felrobbantása „ősbűnöktől-tisztulásként" jelenik meg.

Ez a robbanás ugyanakkor Pál pusztulása is egyben, s így fölmerülhet a kérdés, hogy vajon az „ősbűn" kategóriája az ő személyére-életére is vonatkoztatható-e. Ez a kérdés szintén a fent említett allegorézis témakörébe illeszkedik. A sztálingrádi színt, illetve a germán tematikát illetően leszögezhető, hogy a Paulus lapjain a történelmi jelenetekben megjelenő fenséges princípium egyértelműen a német fél számára van fenntartva. Friedrich Paulus „átállásának", pálfordulásának indítékai jobbára kifejtetlenek maradnak, és az immár szovjet fogságban tépelődő tábornok hangütése szintén nem nélkülözi a magasztos-hősi, mi több, hazafias szólamot: „A korcsokon bosszankodom, / Kik nyarukat ellébecolták, / Kiket törzstiszti becsület / Éltet: a Boldogult Üteg, / És nem a másik Németország." (VII. 28)

Térey költészetének politikai értelemben vett referencialitása majdnem mindig provokatív karakterű.³⁸ Ez a provokáció azonban alapjában véve nem politikai, hanem etikai természetű, pontosabban egyfajta amorális, az etikai mozzanatot negligáló szólam épül fel a szövegekben: „kiiktatja a küzdelem etikai alapjait, a harcot és a harcra szerveződő rendet egyszerűen az ellenség-pszichózis tartja fenn (…). Terrmann beszédének stílusát egyfelől a kamaszfiúk (…) közösségének erő- és harcetikája támasztja alá, amelynek célja az akaratban összpontosuló személyiség érvényesítése egy háborús, az erőn kívül semmi mást nem ismerő városban."³⁹ Mindezt az ügyes kézzel adagolt irónia képes ellensúlyozni, egyensúlyban tartani, illetve ez bizonytalanítja el, teszi ingataggá a provokatív gesztusokat túlságosan komolyan vevő, „egy az egyben" olvasó értelmezéseket.⁴⁰

Ugyanakkor – véleményem szerint – a Paulust magasabb szinten uraló, annak egyik fő szervezőelvét adó allegorézis sem kevésbé provokatív. A férfi-nő kapcsolat, vagyis Pál és Ludovika szerelme ugyanis ráíródik a történelmi színeket betöltő konfliktusok szerkezetére. A párkapcsolatok viszályai és a háborús fenyegetettség között már Peer Krisztián korai Térey-dolgozata is párhuzamot von.⁴¹ Szintén tőle származik az a megfigyelés, hogy a nemek közti ambivalens viszonyra rímel a politikai provokáció, illetve a Térey-verseknek az olvasót lehengerlő, uralni vágyó hangütése is.⁴²

A maszkulin és feminin szerepek leosztása során az előbbi a versek (vagy epikus művek) beszélőjét illeti meg, míg az olvasó osztályrésze a műélvezet, a behódolás passzív gyönyöre marad: „…a vers amorális – szelídebb nietzschei kifejezéssel: nem morális értelemben vett – beszélője (…) végső soron most is biztosra megy: keres, pontosabban teremt egy »gyöngét«, akihez képest ő mindenképpen erősnek bizonyul. S ebben rejlik az ő ereje: a retorikai értelemben feltalált (talált vagy kitalált) »gyönge« megjelenítésében. (Az »erős« és a »gyönge« természetesen úgy is értelmezhetők, mint a hagyományos férfi–nő viszony sematikus szereplői, akiket ugyanakkor Térey tovább sematizál – a biológiai determináltságon túli vagy inneni retorikai meghatározottság irányába.)"⁴³

A fenségesre kifuttatott „gonosz esztétika" a nemi szerepek viszonyában kulminál. A már említett Szextett-beszélgetés során Mészáros Sándor emeli ki a Térey költészetében kezdetektől jelenlévő nőgyűlöletet mint a magyar költői hagyományban egyedülálló, zavarba ejtő, de poétikailag rendkívül erős lehetőségeket teremtő és kihasználó megszólalási módot. A Paulusban Ludovika szerepe azonban a hagyományos nőfigura megformálásán túl egyéb vonatkozásokat is magán hordoz. Láthatóan nemcsak a porig bombázott Drezda neve női jellegű „szinonima a pusztulásra". (I. 22) A „Ludovika" név „eredeti" viselője egyértelműen a Ludovika Akadémia (a magyar honvédség tisztképző intézete1808 és 1944 között), és első ízben ebben az összefüggésben bukkan föl a regény lapjain, Pál „jägermeisteres lázbeszéde" során: „A maszkulin germán karakter / Meg a mélymagyarság szava; / A Donnál hímségünk maradt el, / S asszonnyá lett Ludovika." (I. 38) A zsidó Ludovika Pál számára egyszerre idegen és vonzó: „Ha sófár zeng, bevonja testem / A júdeai mínium, / S vonz asszonyi princípium" (IV. 13); „Magasztos mágnesünk a másság, / A föltérképezett Sion." (IV. 14) Az idegenben meglelt fenséges vonás a férfi–nő, keresztény–zsidó és orosz–német oppozíciókra épül rá,⁴⁴ ahol a „gyönge" fél végül felülkerekedik, bekebelezi, elpusztítja az „erőset". A német csapatokat felőrli a szovjet hadsereg, Ludovika kiadja Pál útját, Szent Pál „rafinált, sémi praktikája" (II. 29) pedig – legalábbis a pesti Pál értelmezésében – kisajátítja és felülírja a jézusi tan megejtő egyszerűségét. Ludovika mint allegória értelmezési keretet teremt a sztálingrádi és a bibliai történetnek.

A fenyegető veszélyhelyzethez való vonzódás, a „vegyes érzelmek" csábítása Pál politikai beállítódását is meghatározza: „Hebron rózsái így hevülnek: / »Paulus híre? Azt hiszem, / Nem irredent’, nem antiszem’, / Kacérkodik csupán a rosszal, / Kihívást keres és veszélyt, / Csúnya életben két esélyt, / Hogy versenyt nyerjen utcahosszal.«" (I. 13)⁴⁵ Ugyanígy lép kapcsolatba a főhős maszkulin karaktere a zsidó–keresztény oppozícióval – „Hímségével hőskort idézett / Az őskeresztény telivér" (IV. 38) –, hogy aztán a kudarcát beismerő levelében azáltal emelje maga fölé Ludovikát, hogy semmisnek nyilvánítja annak feminin karakterét: „Leányágon beteljesedhet / Az üdv, mit ősök vesztegettek. / Rájöttem: fiúsítva vagy." (Paulus levele Ludovikához, 192. o.)⁴⁶ A nemi szerepek hatalmi konfliktusa, úgy tűnik, a regényvilág minden konfliktusának archetípusaként olvasható (noha ez utóbbiak, épp provokatív jellegüknél fogva, természetesen nem egyszerűsíthetőek le erre az archetípusra).

A Paulusban megjelenő fenséges egyfelől tehát a mítoszteremtés, a wagneriánus nagyszabás velejárója, másfelől a hatalmi viszonyokban, a „gonosz esztétikában" megjelenő unheimlich idegenség, amelynek origója a férfi–nő kapcsolat. Ez a magyarázóelv mindemellett nem ad számot a történelmi vonal etikai reflektálatlanságáról és a mű föntebb elemzett, belső problémáiról. Az elbeszélői technika erősségei mindenesetre sokszor képesek elfeledtetni az olvasóval ezeket a problémákat.⁴⁷ A bő kézzel szórt poénok, a nyelvi bravúrok, a magával ragadó rímtechnika sodrása nagy nyelvi erővel és atmoszférateremtő képességgel párosul (ha egyetlen példát kellene kiemelnem, a kalinyingrádi fejezetet választanám).⁴⁸ A remek részeredmények és a feszültségekkel teli összkép ellentétén, a nagyszabás vázlatosságán túl is nyilvánvaló, hogy egy nagyigényű és nagy tehetségű költői életmű a fordulópontjára érkezett (még ha nem is damaszkuszi fordulatról van szó). Számomra úgy tűnik, hogy innen bizonyos értelemben nincs visszaút: a Paulust követően Térey már nem csinálhatja ugyanazt, mint eddig, egy ilyen feszítő ambíciókkal teli, összegző mű után a költői pálya belső súlypontjai óhatatlanul átrendeződnek (az összegző jelleget igyekeztem érzékeltetni azzal, hogy jelen dolgozatban számos, a korábbi kötetek recenzióiból vett argumentummal éltem, ami nyilvánvalóan a szerves építkezést, a problémák felvetésének a folyamatosságát emelte ki). Ha a Paulust nem is tudom a korszak nagyszabású főművének tekinteni, ennyi kifogás után, azt hiszem, nyugodtan dicsérhetem Térey János munkáját: a tavalyi év egyik legizgalmasabb (és legellentmondásosabb) kötetét vehetjük vele a kezünkbe.

(Új Palatinus-Könyvesház, Bp., 2001, 316 oldal, 2600 Ft)

 

Jegyzetek

1 Kálmán C. György: „Tér-kép-töredékek. Térey János: A valóságos Varsó", 99. o., in: uő.: Mű- és valódi élvezetek, Jelenkor, Pécs, 2002, 97–103. o.

2 Margócsy István: „Az alanyi költő esete a kulisszákkal. Térey János költészetéről", 119. o., in: Nappali Ház, 1996/2, 118–121. o.

3 Bodor Béla: „A valóságos fikció (Térey János: Szétszóratás; A természetes arrogancia; A valóságos Varsó)", 1783. o., in: Holmi, 1995/12, 1780–1785. o.

4 Angyalosi Gergely: „Kaszálni páli réteken (Térey János: Paulus)", in: Holmi, 2002/9, 1125–1129. o. Vö. Kálmán C. György: „Paulus-cetlik", 120–121. o., in: Beszélő, 2002. április, 119–122. o.

5 Vö. Imre László: A magyar verses regény, Akadémiai, Budapest, 1990, 50. o.: „Anyegin és Tatjána mellett Puskin a harmadik főszereplő, az eseményeknek is részese, ismerte Anyegint (…), külön személyes sorsa, jelleme, nézetei vannak."

6 Dávidházi Péter: „Gyulai Pál Romhányija: műfaj és értékelés", 496. o., in: ITK, 1974/4, 496–501. o.

7 Endrődi Sándor kifejezése (1871), idézi: Imre László, i. m., 82. o. Vö.: „A verses regények modalitására, tehát az elbeszélőnek mondandójához való viszonyára, a személyes felhangokból kialakuló kíséretre elsősorban a távolságtartás, distanciateremtés jellemző (…). …a teljes érzelmi azonosulás idegen a műfajtól…" Dávidházi, i. m., 497. o.

8 Imre László, i. m., 33. o.; 274. o.

9 Bazsányi Sándor: „A sulykolt hamis eredete. Térey János: Drezda februárban", 227. o., in: Jelenkor, 2001. február, 223–227. o.

10 Amely a maga módján szintén alaposan strukturált: Dávidházi Péter Puskinnal kapcsolatban jelenti ki, de a műfaj egészére is áll, hogy „a látszólagos szeszélyesség mögött átgondolt szerkezet búvik meg, melyet a kitérők nem veszélyeztethetnek, mert maguk is annak részei". (I. m., 499. o.) Imre László ezzel kapcsolatban a következő megjegyzéseket teszi A kompozíciók aszimmetriája című fejezetben: „Ez a formátlanság azonban nem a kompozíció elhibázottságát jelenti, hanem a konvencionális epikus struktúrák lineáris szabályosságának elhárítását, ami épphogy rafinált komponáló készséget feltételez. Nem véletlen, hogy azok a költők, akiknek nem erős oldala a szerkesztés, többnyire csődöt is mondtak ebben a műfajban, vagy legalábbis mélyen szintjük alatt maradtak." (I. m., 168. o.) Ez az utóbbi kijelentés Térey János művére nem teljesen igaz: a Paulus nem utolsósorban a maga sajátos, nagyon is szigorú, ugyanakkor a verses regényétől merőben eltérő szerkesztésmódja miatt válik le erről a hagyományról.

11 Szilágyi jegyzetét lásd a 45. oldalon, in: Margócsy István: „Margináliák. Térey János: Paulus", in: 2000, 2002. január, 37–45. o.

12 Vö. I. 22; II. 2; II. 5; II. 13; II. 25; II. 36; II. 57; II. 64; III. 10; III. 12; VII. 6.

13 Vö. V. 14; VII. 14; VII. 24; VII. 26; VII. 40; VIII. 36; IX. 2.

14 Vö. V. 14; V. 33; V. 34; V. 36; VII. 13.

15 VII. 2; IX. 6.

16 Dávidházi, i. m., 497. o. Kiemelés az eredetiben. Vö. Imre László, i. m., 268. és 270. o.

17 Imre László, i. m., 263. o.; kiemelés tőlem – K. J.

18 Károlyi Csaba: „A belterjességről (Térey János: Terrmann hagyományai)", 1178–1179. o., in: Holmi, 1998/8, 1176–1179. o. A Paulusszal kapcsolatban ugyanerről lásd még: Kálmán C. György: Paulus-cetlik, 120. o.

19 Margócsy István: Az alanyi költő esete a kulisszákkal, 120. o.

20 Lásd: VII. 6; VII. 24; VIII. 16-18.

21 Budapest, Műcsarnok, 2001. december 14. Itt köszönöm meg Nagy Gabriellának, hogy a beszélgetés publikálás előtt álló szövegét a rendelkezésemre bocsátotta.

22 Szilasi László: „Te(rr)ore(szté)tika avagy Predátor, a demonstrátor (Térey János költészete)", 165. o., in: uő.: A Kopereczky-effektus, Jelenkor, Pécs, 2000, 151–172. o. Vö. Bárdos László: „Személy és feladat (Paul Verlaine: Szaturnuszi költemények. Térey János fordítása)", in: Holmi, 1995/12, 1785–1789. o.: „Egyébként Térey munkájában is észlelhető az a szinte önkéntelen tendencia, amely a klasszikus költészet hasonlatait (azonosító) metaforákba rántja össze…", 1787. o. [Kiemelés tőlem – K. J.] A szerző ugyanitt Térey fordításait grammatikailag jó, de szövegtanilag, a logikai kapcsolatok tekintetében problémás munkáknak ítéli.

23 Szilasi, i. m., 159. o. Ugyanakkor még mindig kérdéses marad, hogy a Paulus esetében a verses regény efféle destruálása megszólítja-e a műfaj mögött működő tradíciót, költészetfelfogást, szerephagyományt. Véleményem szerint nem: Térey János műve nem száll vitába a verses regénnyel, hanem – a felkínált olvasói „szerződésről" megfeledkezve – inkább elbeszél mellette, eltekint tőle.

24 Egyetlenegy – valóban jelentős – kivétel a VIII. 1-6 .

25 Szilágyi Ákos: „De Paulibus", in: Élet és Irodalom, 2001. november 2.

26 Szilasi, i. m., 162. o.

27 Angyalosi, i. m., 1226. o.

28 A vitára vonatkozó, 14. számú jegyzet sem teljesen állja meg a helyét: a De civitate [és nem civitas – K. J.] Dei XVI.22-ben Augustinus jelzi ugyan a zsidókhoz írt levél szerzőségét illető kételyeket, ám a szöveget magát egyértelműen a kánon részeként kezeli. Egy verses regénytől természetesen nem várhatunk el teológiatörténeti pontosságot, de ha már jegyzetet fűzünk a tárgyhoz, tegyük pontosan. A forrásanyag „költői" kezelésmódjára egyébként Angyalosi is felhívja a figyelmet: „Térey nyilvánvalóan érzi a figurában [ti. Friedrich Pauluséban – K. J.] rejlő problémát, ezért aztán ahol csak tudja, jelentékenyebbnek láttatja. Jellemző példa erre, hogy Csujanov Sztálingrád-könyvéből csak a Paulusra nézve kedvező megjegyzéseket idézi." I. m., 1226. o.

29 Angyalosi, i. m., 1228. o.

30 Vö. Kálmán C. György: Paulus-cetlik, 121. o.

31 A politizáló karakter egyébként éppenséggel nem idegen a verses regény hagyományától, ezzel kapcsolatban lásd Imre László, i. m., 116–136. o.

32 Persze a Pál tevékenységét leíró metaforák is közvetlen kapcsolatot teremthetnek a két főhős között: „hálózati milicista" (I.7); „Nyomában száz hacker-tetem; / Jótékony Abwehr a neten." (I.8)

33 Margócsy István: Az alanyi költő esete a kulisszákkal, 119. o.

34 Angyalosi, i. m., 1228. o.

35 Vö. Peer Krisztián: „Szerep és szerelem. Térey János: A természetes arrogancia", 92. o., in: Jelenkor, 1994/1, 91–93. o.

36 Megjegyzendő, hogy Margócsy Istvánnal vitatkozva Angyalosi Gergely inkább furcsának, mint szerencsésnek találja ezt a gesztust. Térey egyébként szemmel láthatóan nagy súlyt helyez rá, hogy Paulus tábornok a hazáját szolgáló, felkészült, megbízható technokrata katonatiszt képét nyújtsa, aki nem azonosul a fasiszta eszmékkel, csupán a dolgát teszi az adott helyzetben. A rossz oldalon álló, de individuálisan tisztességes, sőt esetenként hősies „szakember" figurája nagy valószínűséggel a populáris kultúra terméke. A második világháború hadtörténetével foglalkozó tudományos lektűrirodalom állandó szereplője, akit viszont éppen a Gonosz (a legtöbb esetben a Wehrmacht) színei tesznek érdekessé, egyszerre vonzóvá és taszítóvá – fenségessé tehát. A tömegfilm történetében aránylag korai és jól ismert példa lehet erre a nálunk is forgalmazott, 1977-es John Sturges-film, A sas leszállt (The Eagle Has Landed), ahol a nézők egy Churchill likvidálására szervezett, Angliában bevetett német kommandó tagjaiért izgulhatnak, elsősorban persze Michael Caine-ért.

37 Vö. Bazsányi, i. m., 225. o.: „A középszerű létezés mechanikus szatírája tulajdonképpen a felsőbbrendű létezés nem kevésbé mechanikus apoteózisa. A vers beszélőjének most is csak azért van szüksége a sematikus ellenképekre, a retorikailag létesített, azaz nyelvi-szemléletbeli panelekből mesterien összetákolt kreatúrákra, hogy velük szemben heroikusan bebiztosítsa, sőt magasztalja önmagát, s így eljátssza látványos szerepét az olvasó előtt. És önmaga előtt is. A Térey-versek szerepjátékai, ha úgy vesszük, talán elsősorban nem is az olvasót szolgálják – az alternatív gyönyörködtetés retorikájával; hanem a szerző megfeszülő akarását képviselik – az előíró sulykolás retorikájával."

38 A politikai értelemben vett félreérthetőségre már az első Térey-kötettel, a Szétszóratással kapcsolatban felfigyel a kritika (a Júdea című verset illetően), lásd Bodor Béla: A valóságos fikció, 1782. o. Ugyanő hívja fel a figyelmet az individualizmus és a közösségi szervezetek iránti ambivalens vonzalom együttállására, lásd 1783. o.

39 Schein Gábor: „Terrmann stílusai? Térey János: A valóságos Varsó", 89. o., in: Alföld, 1996/4, 86–90. o.

40 „A valóságos Varsó stílusa minden kijelentést ironikusan alkot meg, tehát a beszéd igaza eltávolodik a kijelentések igazától." Schein, uo.

41 Peer, i. m., 93. o.

42 „A férfi és nő közti agresszivitás néhol a szerző és az olvasó közti viszonyban is megjelenik, Térey provokál. Egy »szerelmes« versbe iktatott Szálasi-idézet (»Kérem, én esztéta vagyok«) már akkor is több mint meglepő, ha utána nem egy Feuchtwanger-mondat következik." Peer, i. m., 92. o.

43 Bazsányi, i. m., 226. o. Vö. Schein, i. m., 87. o.

44 Vö. Angyalosi, i. m., 1227. o.

45 A szerző maga is tudatában van annak, hogy törököt foghat, s akár szélsőjobboldali értelmezéseknek is kiteheti a művét, vö. „»Én postázok vírust magának«. Térey Jánossal Pál Melinda beszélget", 116. o., in: Beszélő, 2002. április, 112-118. o. Szerencse, hogy nem olvas mindenki mindent, és a Térey nevű narrátor is vigyáz arra, hogy iróniával ellensúlyozza a politikailag kényes kijelentéseket: „Magam is mondom ittasan / A csonkaország-szentbeszédet, / Mikor senkiföldjére érek, / Ám kezdetektől fogva bánt, / Hogy hazám csupa sarlatánt / Termel ki mondott témakörben. / Nincs intelligens antihős, / Nem-Nem-Sohát mondani bősz; / Nincs argumentum szittya-bőrben. / A légneműsített moha, / Majdnem-határ, nem-nem. Noha…" (I. 41)

46 Mint ahogy az orosz „vonal" is megjelenik a nemi kapcsolatokban: a kalinyingrádi fejezetben Pál „tud gépnél ősibb vírusokról", és eleinte óvakodik lefeküdni a tenyeres-talpas Tányával (IX. 33-35), akit később aztán természetesen lenyűgöz Pál férfiassága (IX. 45). A lány figurája a legkevésbé sem erotikus, inkább a sztálingrádi jelenetek durva vonásokkal megrajzolt komikus orosz figuráira emlékeztet.

47 „…talán az egész Paulus erre a srófra működik: gyorsan lehet és kell olvasni, talán némi felületességgel, átlépve mindenen, ami megakasztana, ami megzavarna, ami leállítana, erőszakkal kitépve magunkat a bonyodalmakból…", Kálmán C. György: Paulus-cetlik, 120. o.

48 Érdekes módon a Paulusban háttérbe szorul az eddigi Térey-kötetek visszatérő témája, a személyes élettörténet, illetve a debreceni gyerekkor. Az említett interjúban a költő maga is kitér erre a „talonban tartott" epikai anyagra („Én postázok vírust magának", 117. o.), mint ahogy több kritikusa is kiemelte már ezt a Térey műveiben megjelenő önéletrajzi vonulatot. Szilasi László szerint a Térerő valóra váltja a Házunk tája esszé (Jelenkor, 1998. február, 143–145. o.) programját, mindvégig az emlékiratírás lehetőségeit problematizálva („Lyrical ganxta. Térey János: Térerő", ÉS, 1999/18, május 7.). Debrecen felé mutat Bodor Béla recenziója is (lásd: A valóságos fikció, 1785. o.), valamint Drezda apokalipszisének és a Debrecenből való kivonulásnak az összekapcsolásával próbálkozik Prágai Tamás („Poétika és morál Térey János Drezda februárban című könyvében", Bárka, 2000/6, 97–103. o.).