Hogyan ítélünk, mi filológusok? Professzionális módon? Szívből? Olvasottságunkra támaszkodva? Impresszióinkat tálalva? Tudományos módon? Kritikus kritikusként?

Elsősorban filológusként, azt mondanám, bárki bármit is ért alatta, filológusként és nem történészként, nem szociólógusként, nem politikusként és nem is átlagemberként. Baj ez? Miért ne ítélhetnénk így? Hiszen filológusok vagyunk.

És hogyan írnánk regényt, mi filológusok? Baj az, ha azt is filológusként tesszük?

Horváth Viktor filológus, ismerjük régi-irodalmi versfordításait, kollégánk a Magyar Tanszéken. Megtanulta és megtanítja, amit mi is tudunk: szövegeket értelmezni, más szövegekhez társítani. Tanítja és megtanulta azt is, amit nem mindannyian csinálunk és nem igazán tudunk: pastiche-t írni, más bőrébe bújni, középkori verset fordítani, sőt középkori verset írni. Persze mi filológusok fanyaloghatunk látván a pastiche míves vagy mívelt voltát. Talán igazunk is van. Talán néhol túlzó. De tulajdonképpen nem más, mint mi magunk: filológia.

Komolyan kell-e ítélnünk egy regényről, amelynek jól láthatóan közönségsikere van, annak ellenére, hogy írójáról a közönség nyilvánvalóan semmit nem tudott e regényét megelőzően, nem olvasta se verseit, se versfordításait, se első regényét. Közönségsiker annak ellenére, hogy szépirodalmi kiadó adta ki, olyan, amelynek nem szokása, sőt nincs hozzászokva, hogy szerzőit egy hónap alatt sztárrá tegye. Nyilvánvalóan az ilyen könyv olvasmányos kell, hogy legyen, lektűr. És nekünk filológusoknak kötelezően fanyalognunk kell. Távol álljon tőlem, hogy a belletrisztikát vagy a ponyvát védjem, aki ismer, tudhatja, hogy irodalmi ízlésem konzervativizmusa szörnyűségesen korszerűtlenné teszi olvasási szokásaimat ebben a kultúripartól minden eddiginél jobban meghatározott posztmodern irodalmiságban. De mégis, úgy érzem, a Török tükör olyasvalami, amit nagyon is komolyan, vagy legalábbis nagyon is félig komolyan kell vennem. Fontos könyv és jó könyv, ez olvasói ítéletem róla, de, hogy mitől jó, azt már a bennem lévő filológus mondhatja csak meg.

Ha tehát a kérdést komolyan akarnám venni, azaz ha valóban válaszolni szeretnék arra, a Török tükör jó regény-e, vagy sem, akkor valószínűleg először is azt a kérdést kellene feltenni, vajon mi a Török tükör, és miféle elvárásoknak kell, hogy megfeleljen? Ha valóban komolyan gondolnám ezt a kérdést, akkor ugyanis a Török tükörnek, mint minden valódi irodalmi műnek, magának kellene létrehoznia saját lényegét: akkor causa sui lenne. Ebben az esetben azért lenne haszontalan azt szembesíteni azokkal az elvárásokkal, amelyeket más olvasmányélményeink felől fogalmazunk meg, mert ezeket önmaga tenné irrelevánssá, nem számít, mennyire támaszkodna más irodalmi művekre, vagy egyszerűen más szövegekre, a saját törvényeit hozná létre (ahogy az Ulysses idézi meg az Odüsszeiát és a Hamletet). Semmi ilyesmi nem áll ugyan fenn, a Török tükörnek (posztmodern öntudatból vagy populáris kívánalmaknak megfelelve – itt nem számít) nincsenek ilyen igényei, mégsem haszontalan feltenni a kérdést. Ez estben tehát nem azért, mert a regény saját törvényeit hozza létre, hanem, hogy ne olyan külső meghatározásokkal szembesítsük, amelyeknek nem volt, sőt nem is lehet célja megfelelni.

Mi hát a Török tükör? – kérdezem most félig komolyan. „Tükör", ahogy a cím is eligazít minket. A kérdés csupán az, minek is a tükre?

A regény mint tükör – ki ne ismerné az unalomig csépelt metaforát, amely egy időben sokkal inkább kötelező előírás volt, mintsem az értelmezést segítő trópus. Nyilvánvaló, hogy a tükör ebben az esetben mást jelent, mint az objektív valóság tükröződését a tudatban. Nem azért, mintha a tükrözés-elmélet tagadta volna a valóság különböző nézőpontjainak meglétét, hanem azért, mert a Török tükör egy konstruktív tudatot feltételez vagy méginkább: hoz létre, olyat, amely nem egyszerűen más nézőpontot nyújt ugyanarra a valóságra, hanem megváltoztatja a valóság értelmét.

Túlságosan előreszaladtam, de tulajdonképpen csak ezt akartam mondani: a Török tükör nem a valóság „hű tükre", de nem is egyszerű megfordítása a szerepeknek. Bármennyire banális legyen az az állítás, hogy nem tudunk egyszerűen csak átugrani egy másik nézőpontba, nem tudunk törökké válni, akármennyire is szeretnénk, mégiscsak ez az első fontos elem, amire fel kell figyelnünk. Csakhogy rögtön utána arra is, hogy a Török tükörnek nincs is ilyen szándéka: a „tükör" nem értelmezhető az objektivitás tükreként, de nem értelmezhető egyszerűen a „másik oldal"-ként sem. A Török tükör ugyanis létrehoz egy olyan nézőpontot, amely azelőtt soha nem létezett.

Nem kétséges, minden, amit ebben a tükörben látunk ismerős, sőt többet mondhatunk: ismert. Ha nagyon határozottak akarunk lenni, azt mondhatjuk, a Török tükör semmi újat nem mond. Ismerjük az ottomán aranykor elméletét, a magyar nemzetfogalom kiterjeszthetetlenségét egy olyan korra, ahol csak a nemesi natio alkotta azt, a török és tágabban a muszlim kultúra relatív türelmét a legyőzött kultúrák irányában, a hódoltsági területek kettős adóztatását, a török igazgatási rendszert. Ismerjük a keresztény uralkodók acsarkodását, a magyar és a török hadviselés hasonlóságát, a ruházkodás megkülönböztethetetlenségét, a magyar ugar kultúurálatlanságát, ahol a reneszánsz csak az udvarra, néhány püspöki székhelyre (köztük éppen Pécsre), és néhány arisztokratára korlátozódott. Ismerjük a török terjeszkedésnek a hadsereg hatótávolságára vonatkozó határszámítását, amely irrelevánssá teszi a „kereszténység bástyája" toposzt, mivel kimutatja, hogy a török hadsereg maximális hatótávolsága nagyjából ott volt, ahol a hódoltság határa húzódott. Ismerjük tehát a történeti legendák demitologizálását.

És ismerjük a kalandregény formáját, Arisztotelész véleményét arról, hogy a leghatásosabb drámai elem, ha a fordulat és a felismerés együtt van jelen. Ismerjük még az intertextualitás elméletét is, és azt is, hogy miképpen lehet áthágni a könyv határait. És ismerjük mindenekelőtt az Egri csillagokat. Ismerjük Bornemissza Gergelyt és tudjuk – ha pécsiek vagyunk biztosan tudjuk –, hogy egy pécsi kovács fia volt, ismerjük Évicát és ismerjük Jancsit, Jumurdzsákot és annak elragadott gyűrűjét. És ismerjük Aladdint és Szinbádot, a negyven rablót, a dzsinneket.

Jóformán mindent ismerünk, de legalábbis ismerhetünk.

És mégis. Létrejön valami, amit még sohasem láttunk.

Létrejön egy színpompás tabló Pécsről. Egy város az időben és az időn túl (mert Alláh számára nincs idő, ugyebár), egy hely, egy toposz, egy locus, e szavak teljes filológiai és retorikai gazdagságában; egyszerre egy bizonyos, meghatározott hely, és a forrás, amiből érveinket, de ugyanígy tapasztalatainkat, sőt élményeinket meríthetjük. Egy hely, amely valóban öntörvényű, mert nem a „nagy elbeszélések" által meghatározott. Hiszen határvidéken járunk, na nem a magában tulajdonképpen jelentéktelen Magyar Királyság, még csak nem is a valójában kulturálisan szűkkeblű Német-római Birodalom, hanem a kultúra valódi kontinuitását képviselő Birodalom, a nagy Rúm jogos örököse, az Oszmán Birodalom határvidékén. Határon tehát, ahol megmarad a kultúra, de érvényét veszti az, ami a kultúrát látszólag irányítja vagy uralja: nincs nemzet, nincs anyaföld, nincs anyanyelv, nincs Történelem, csak történetek.

Van (Horváth Viktor nem dolgozik a „van"-nal úgy, ahogy a leíró irodalom dolgozott azzal, mégis valójában szigorú és modern értelemben nem történik semmi ebben a regényben) egy perspektíva, egy nézőpont, van a láthatónak egy új és egyedi felosztása. Van egy látvány, ami e helyhez kötődik. Lokális.

És van egy Város. Nem a város, nem Rúm és nem Isztambul. Csak egy város, ahol néha megesnek (nem pedig történnek) érdekes dolgok, néha meg nem esik meg semmi. Egy fiú felnő. Egy asszony behálózza férjét. Néhány török fejet bevernek a magyarok. Néhány magyar fejet bevernek a törökök. Egy város fürdőkkel, mecsetekkel, ortodox, katolikus és protestáns templommal, piaccal, kuplerájjal, török kádival és német polgármesterrel, magyar parasztokkal, német polgárokkal, török reguláris és szerb irreguláris katonasággal, cigánynegyeddel. Van róla térképünk is.

És van persze vidék. Mármint hogy a város vidéke (először érthetetlen volt, amikor Pécsre költöztem, hogy a pécsiek „vidéknek" nevezik azt, ami nem Pécs, csakúgy mint a budapestiek – kivéve Budapestet magát). A Ferava és ami azon túl van: Kantavár. A szigeti út, ami mindig veszélyekkel terhes, mert Szigeten az éhes, nem fizetett magyar könnyűlovasság tanyázik. És van két Szentgyörgyvár. És Jakubhegy. És Tekke (azaz derviskolostor).

És van Kaland. Igazi kaland, mindennel, ami kell, mindennel, amire vágytunk (már aki). Olyan, ami csak a végén derül ki, de azért sejtjük, valami motoszkál.

Hatalmas, egyedi és lokális látkép.

És itt a felismerés. Lehet, hogy nem is más a feladata: láttatni, szemléletivé tenni azt, amit eddig is tudtunk. Nincsenek jellemek, nincsenek igazi hősök, nincsenek hús-vér tettek és aktusok – mondjátok, barátaim. No de miért kellene, hogy legyenek? Egy tablón, egy képsorozaton, egy tükörben nincsenek nagy drámák, nincsenek megindító sorsok és tettek.

Vannak helyette mesteri részletek. A nyelvek, amelyeket azért kell ismerni, hogy a vidéket élni és túlélni tudd. Ha megtanulsz magyarul káromkodni, a mindig tajtrészeg Bornemissza kovácstól, nem vernek agyon a parasztok. Az élő lelkek: Pókos, a fiktív falu, ami életre kel, az úgy látszik, nem is oly műveletlen főhős filológiai cselvetései következtében. A kívül és belül metafizikája és a kívülre épített gyilokjárók (tartógerendáinak lyukai ma is megtekinthetők a keleti városfalon, az Ágoston térnél) esete Iszkender béggel.

Miközben a regény valódi prózapoétikai alapja a variáció, az egyenrangú elemek összekapcsolása és elválasztása, valójában tétje nem a strukturalista magyar regény megszületése. Három leírást találunk a mohácsi csatáról, ki tudja, hány értelmezését a Feraván túli kincsnek. Éppígy strukturalista, hogy a főhős szexuális kalandjai enciklopédikus felsorolásként jelennek meg. Az az előírás is színtiszta strukturalizmus, hogy mindennek a képen kell lennie, ami csak lehetséges, hogy ott legyen. Leonardo, Dante, Ezeregyéjszaka, hitvita, Tumor Pauli, Zrínyi Miklós, Török Bálint és így tovább.

A tét abban áll, ahogy a valóság (nem a magyar valóság, hogy is lehetne olyan) értelme megváltozik: a Történelem vertikalitása a történetek horizontalitásává változik, az ok-okozatiság variációk sokaságává változik, a szükségszerűség esetlegessé válik. Történelmi regény szükségszerűség nélkül: majdnem páratlan a magyar irodalomban. Szerintem ilyet nem csinált Darvasi, nem csinált Láng, sem Márton, sem pedig Spiró. Talán Mészöly csinált, ez igaz. És bármennyire távol áll is stílusában, poétikai elveiben a Török tükör Mészölytől, én mégis azt mondanám az ő örökségének továbbvivője, pannon történet.

Mert a valóság értelmének megváltozása nem egyszerű formai elem, hanem határozott tartalma van. Ha engem kérdeznek, nem is annyira az Egri csillagok antitézise ez a regény, hanem A láthatatlan emberé és ugyanígy A félhold árnyékbané, valamint persze Az új földesúré, amely ebben a kérdésben mintájuk. A hungarus gőgé, amely szerint a kultúrnépek képviselői nem tudnak nem összeomolni a büszke magyar erények láttán, és magukévá tenni azokat. Vagy persze nem is antitézis, mert nem az ellenkezőjét, a kultúrnépek kolonializációs érdemeit hirdeti, hanem mindezzel szemben a lokalitás hatalmát, amely egyszerre formál át törököt és magyart, szerbet és olaszt. Mivé formálja őket? Nem naggyá és nem kicsivé, nem tragikus hőssé és nem komikus alakká, egyszerűen csak helyivé.

Van Pécsett az Aradi vértanúk útján egy emléktábla. Zrínyi Miklós 1664-ben erről a helyről lövette a pécsi várat, a város elfoglalása után. Akárki utánanézhet mi történt itt akkor. Így számol be róla az egykorú magyar szemtanú: „Ez várost megszállván kevés munkával 30 ejusdem mensis [ezen hó 30. napján] ostrommal megvevénk, mintegy 300 az törökben levágánk, az többi az várban salválta [menekítette] magát. […] Az mit be nem hordattak az várban az töröknek, azt ki érte prédálta […] Itt két nap valánk együtt az várost és részegeskedtünk elannyira, hogy ha az ellenség kiütett volna az várbúl, sok száz németet vághatott volna, mert mint a disznók, úgy hevertek részegen az utszákon, de bán uram [Zrínyi] az magyarokat kemény fenyegetésekkel abstineálta [tartóztatta] az mód nélkül való securitastól [biztonságtól]"¹ Zrínyi Miklós ezek után az ostromot Hohenlohéra hagyta és Eszékre indult, de a német generális nem tudta azt bevenni. Amikor Zrínyi saját hadaival visszatért, abbahagyták az ostromot, a várost pedig felgyújtották. Gondolhatjuk-e hogy azok, akiknek a pincéjéből a bort felprédálta, feje fölül a tetőt leégette, mind muszlim emberevők voltak, akik a magyarok csontjaival kockáztak a piactéren? Ó, pécsi tükék, haragotok miért nem irányul e tábla ellen? A rablólovag emlékét miért őrizgetitek? Ím itt a tükör előttetek: „mert Alláh lepecsételi a hitetlenek szívét, de a város mindig megmaradt, akárhányszor gyújtották fel, rabolták ki és öldösték le a lakóit. Mert a városnak mindegy, miféle emberek lakják, a város megmarad. A városok lelkét nem az emberekhez mérte Alláh, hanem magáéhoz, és akkor teremtette őket, amikor a hatalmas dzsinneket. Alláh azt csinál, amit akar^."

¹

^{„Consygnatio synoptica expeditionis…" [kézirat], idézi: Angol életrajz Zrinyi Miklósról. London 1664, Kovács Sándor Iván (szerk.), Budapest, 1987, Zrínyi Katonai Kiadó, 407. o.}