Ennek a történetnek vannak kulcsfigurái: Csorba Győző, a mester (aki a Berzsián és Didekiben majd irodalmi hős lesz), Tüskés Tibor, a Jelenkor főszerkesztője, újságíró/író; barátok: Bertha Bulcsu, Galsai Pongrác, Hallama Erzsébet, Thiery Árpád; festők: Lantos Ferenc, Martyn Ferenc, Kecskeméti Kálmán; Pálinkás György, az újságíró, akinek elsőként mutatta meg a novelláit; a színész Karikás Péter (akivel majd gyalog átvág az országon),1 Somogyi József, a villanyszerelő, aki a Garay utcában2 a legjobb szomszéd. Továbbá fontos helyszínei: a Nádor, a legendás kávéház (ahol megjelenik a „fehér tigris") és a Felsőhavi utca 9. sz. alatti fűthetetlen albérlet, amelyben Lázár az első meséjét írta, ahol egy hokedli volt az íróasztal, egy sámli pedig a szék, s ahol első házassága mézesheteit is tölti Stimácz Gabriella balett-táncossal. A Gabriella3 név ugyancsak fontos kulcsszó Lázár életében, de inkább csak rejtetten kerül elő az írásokban, például így: „(…) benősültem a Pécsi Balettbe, tehát az egész Pécsi Színházzal eleven kapcsolatom volt". A rejtőzködés módja volt, hogy ez időben született meseregényének (Kisfiú meg az oroszlánok) egyik főszereplőjét Gabriellának hívják, aki nagyon szépen táncol. De az is, hogy a Naplóban csak így jelzi őt: G.

Lázár Ervin pécsi éveire megkérdőjelezhetetlenül igaz Gabriel García Márquez mondata: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik…"4 Az emlékezésnek is van ambivalenciája, mindig más és más lesz fontos mindabból, ami 1957 tavaszán, nyarán, majd 1959 februárjától 1965 márciusáig Pécsett történt az íróval. Mindehhez hozzáfűzhetjük, hogy a hétvégeket még éveken át Pécsett töltötte feleségénél, továbbá több mint két évtizeden át kötődött a Szederkényi Ervin szerkesztette Jelenkorhoz, a megjelent írások és a levelesláda egyszerre tanúskodnak erről. Ám nemcsak a Jelenkor szerzői közé tartozott, sikeres fővárosi íróként is megjelent a Dunántúli Napló vasárnapi mellékletében, és később ismertté vált mesenovellái nemegyszer – más címmel – itt láttak napvilágot először.5 Lázár kötődése hol lazább, hol szorosabb volt a városhoz, de még az ezredfordulón is publikált az Új Dunántúli Naplóban, tehát csaknem élethossziglan tartott a pécsi lapokhoz fűződő kapcsolat.6

Egy-egy interjúban vagy naplójegyzetben, amelyekben a pécsi évek szóba kerültek, emlékezetének más és más rétegei szólaltak meg, ezért az egymásnak ellentmondó dolgok egyszerre lehetnek igazak. Az emlékeket „átírta" az idő; és nemcsak az számít, hogy mikor, hanem az is, hogy kinek mesélt. Végletes példákkal élünk: „Most, hogy megkérdezted, már egészen biztosan állíthatom, hogy Pécs engem sohasem fogadott be. Az is lehet, hogy én se őt. Ha egyáltalán számít ez."7 – írta több mint harminc év után. Távozása után néhány esztendővel pedig ezt: „Én nagyon szerettem Pécsen élni. Budapesten ma sem találom úgy a helyemet. A Nádor-kávéház … Hát ilyen itt nincs"8 – mindezt Bertha Bulcsunak, pécsi évei egyik legjobb barátjának mesélte, aki akkor már ugyancsak a fővárosban élt. 1974-ben, a József Attila-díj alkalmából adott interjúban szinte meghatódottan gondolt vissza a pécsi esztendőkre: „A vérem visszahúz oda most is. Sokáig sorolhatnám, hogy mit is jelentett, jelent nekem Pécs. Ott indultam… Ott tanultam meg a legfontosabb dolgokat. Az első írásaimat Pálinkás Gyuri bácsinak9 mutattam meg. Ő nagy szeretettel foglalkozott velem Ez megmarad az emberben. Sokat köszönhetek még Právicz Lajosnak10 is. Az, hogy a Jelenkor befogadott munkatársai közé, szintén nagy jelentőségű az életemben. Ez itt most Pesten is fontos."11 Az emlékezésnek nemcsak ambivalenciája, hanem grammatikája is van. Rengeteg „de" jeleníti meg a fennmaradt szövegekben a vibráló ellentéteket. „Pécs rohadt jó hely – mondta –, de ha az ember felhúzott egy fekete inget, azonnal megjegyzést tett rá valamelyik főnök."12 Egyik novellájában is megjelent ez a feloldhatatlan ellentmondás: „Márciusban költöztem erre a rohadt Pestre. Mit mondjak? Semmit sem éreztem (…) Pedig hát a ’ nagy lehetőségek’ felé indultam. Ezen most már röhögnöm kell. Azért, persze, megérte eljönnöm – vagy mit tudom én."13 A Naplóban írta: „(…) felébredt bennem a pécsi évek összes sötétsége, súlya. Ha nem tudok innen elmenekülni, beledöglök."14 Élete utolsó éveiben így emlékezett a városra: „Huszonegy éves voltam, amikor vadidegenként Pécsre érkeztem. Az ifjúság piros gőzében azt képzeltem, hogy ezt a várost csak azért építették, hogy nekem legyen mit meghódítanom. (…) Aztán szép lassan engem hódított meg a város, de elképzeléseimmel ellentétben, legkevésbé a kövek. Olyan emberi, irodalmi közösségbe kerültem, amelyért nem győzhetek hálát adni."15 Évtizedek múltán leírt egy ilyen mondatot is: „majd azt is megírom, amiből Pécs megtudhatja: máig is reménytelenül szeretem."16

Bonyolult és ellentmondásokkal telített volt önmagában is a Pécsett töltött idő, az eltiport forradalom utáni esztendőkről, a megtorlás és a konszolidáció évei voltak, Jókai szavaival: „Lélekcserélő idők". Ám akárhogyan is, de „zajlott az ifjúság boldogult élete."17 A szemtanúk szerint a huszonéves Lázár Ervin maga volt az egészséges, kicsattanó, harsány öröm.

(…)

Bárhonnan is nézünk életére, Pécs jelentette a második ifjúságát. Lázár Ervin ebben a városban „próbaidős" polgár is volt. Újságíró szakos egyetemi hallgatóként az 1956/57-es tanév második félévében a Dunántúli Napló szerkesztőségében dolgozott gyakornokként. Ahogy akkor mondták: „slapaj" volt. Bizonyára rengeteg hírt és tudósítást írt, de ezeken az anonim műfajokon kívül egyebet nem bíztak rá, mert hiába keressük a nevét vagy szignóját a lapban. Ezekre a hónapokra így emlékezik: „Láttam rögtön: csak púp vagyok a hátukon; épp majd egy gyakornokkal foglalkoznak most, amikor a forradalom leverése utáni újrarendeződés kötötte le az energiákat."18 Azonban bármilyen szörnyűek voltak is a szerkesztőségi viszonyok és zűrösek a háttérben a körülmények, a 21 éves Lázár Ervin tehetségére mégiscsak felfigyeltek, a nevét megjegyezték, és 1959 februárjában – még egyetemi hallgatóként – kinevezték a születőfélben lévő Esti Pécsi Napló újságírójának. Azt is megígérték, támogatják abban, hogy egyetemi tanulmányait levelező tagozaton folytassa. Az ígéretet állták, a vizsgaidőszakok táján Lázár Ervin írásait hiába is keresnénk az Esti Pécsi Napló hasábjain, mert „Plajbász Karcsi" vizsgázott. A neve akkoriban szinte összeforrt az Esti Pécsi Naplóban kitalált hőse nevével, akinek „boldog őse" nem más, mint a Karinthy által „magyarított" komisz kölök.19 Már az édesanyja is így szólította Lázárt az egyik levelében: „Édes Ervinkém, azaz Plajbász Karcsi!"20

　

1. A hírlapíró

A lap, amely Lázár Ervint meghívta, a Dunántúli Napló esti (pontosabban délutáni) kiadása volt, amelyet rendhagyó módon bulvárlapnak szántak. A fővárosi Esti Hírlap21 után ez volt az első vidéki kísérlet a „szocialista bulvárlap" megteremtésére. Az újságnak nem voltak előfizetői, rikkancsok terjesztették a pécsi utcán. Ám az első számtól volt egy tehetséges, fiatal újságírócsapata – mégpedig írói ambíciókkal: Bertha Bulcsu, Hallama Erzsébet, Lázár Ervin, Thiery Árpád. Ott volt közöttük a Dunántúli Napló stábjából Rab Ferenc, aki – ahogy Lázár írta – „istenáldotta tehetséggel rendelkezett",22 és még sokan mások: Csóka Magda, Gáldonyi Béla, S. Nagy Gabriella, Pusztai József, Rácz János, Turi Márta, Csépányi Katalin, Földessy Dénes, Hegyi István. A fotóriporterük Erb János volt. Lázár egyetemi évfolyamtársai közül is volt állandó szerzője a lapnak: Cserhalmi Imre. A tehetséges és fájdalmasan korán elvesztett Hallama Erzsébet, aki az emlékezések szövegeiben csak Böske,23 szintén egyetemi éveik társa volt, csak korábban végzett náluk.

Az Esti Pécsi Napló első száma 1959. április 3-án jelent meg. Március 26-án egy próbanyomat előzte meg, amelynek egyetlen példánya sem került az utcára, holott olvashatunk erről.24 Lázár kinevezése február 1-én történt, először október 1-ig szólt, aztán meghosszabbították.25 Amíg az Esti Pécsi Napló nem jelent meg, addig a Dunántúli Napló munkatársaként dolgozott, és később sem szakadt el tőle. „Marha sokat kell dolgozni" – írta Király Ernő barátjának már az első napokban. – „Paraszt [mezőgazdasági] rovatban vagyok, ami vigasztaló, egyrészt azért, mert sokat vagyok vidéken (napidíj, távol Pécstől), másrészt megvan az az éltető reményem, hogy milyen jó lesz átmenni egy másik rovatba." A lelkiállapotáról ugyanebben a levélben így számolt be: „9 óra (este) nemsokára lefekszem (!) és Tarzant olvasok. Úgy ám.(…) Havi fixem (micsoda nagy dolog, fiam, milyen nagyképűen lehet ezt leírni ) szóval havi fixem 2000 Ft. Csak a jelenlegi pénzhiányom kibírhatatlan."26 A mezőgazdasági rovat írásainak jó része szerzői név nélküli. A témák úgy ismétlődnek, mint refrén a versben: lesz-e szocialista község Nagyhajmásból, Mágocsból, Szederkényből, megalakul-e a termelőszövetkezet? Ki írja alá a belépési nyilatkozatot, ki nem? Vagy: „Most igazán szép falun élni"; közeleg az aratás; 60 mázsa káposzta egy holdon stb. Lázár időnként írhatott más cikket is, amelyeket nevével jegyzett.27 Nemszeretem rovata fölött egyik levelében így ironizált. „Szükség van a jó elvtársakra a mezőgazdaság szocializálása miatt!"28 Ezekben a hetekben érkezett apja levele, amelyből arról értesült, hogy Vajta (és Tüskéspuszta), ahol szülei akkoriban éltek, szocialista község lett,29 a hajdani intéző pedig főagronómusként dolgozott tovább a Szekszárdi Állami Gazdaság tüskéspusztai telepén, majd Pálfán. Megjegyezzük, hogy Lázár sose került át másik rovatba, de idővel már a baromfitenyésztés kérdéseiről is tudott lázárosan írni. Csaknem meseszerű az egynapos, ötdekás csirkével készített interjú: „(…) előfordulhat, hogy pár hét múlva kirántanak" – panaszkodik a csirke. „Ön fiú vagy lány? – kérdezi a riporter. – Bocsásson meg, ezt még nem tudom."30 1959 nyarán ezt írta egy levelében: „(…) azt kell tudatosítani bennük, hogy marhaság velem tudósítást íratni."31 Utolsó pécsi éveiben már szinte kizárólag riportokat írt a Dunántúli Naplóba.32 Korai novellái nemegyszer riportszerűek,33 riportjai pedig tele vannak novellisztikus részletekkel. Figurái – például az öreg halász vagy a bábaasszony34 – illenének az elbeszéléseibe is.

A hírlapíró Lázár Ervin első pécsi heteiben, 1959. február derekán írt levelét már büszkeség dagasztotta. A stílusparódiák játékosságával kerítette körül az érzést: „Hozzám intézett bizalmaskodó hangú levelét titkárnőm kézhez vevé – írta Király Ernőnek. – Ismertetésekor megemlítette, hogy Ön több ízben holmi együtt eltöltött űdő stb.-re hivatkozik. Uram, én azóta karriert csináltam!"35 A karrier abban állt, hogy tízflekkes anyaga jelent meg a Dunántúli Napló vasárnapi számában.36 Ám ugyanezen levelében ironizált is e „karrier" fölött: „Lázár et.[elvtárs] (ez én vagyok), menj ki vidékre – idézte levelében a főszerkesztőt. – Színes riport: ’Egy tsz-tag házat épít:’ Menni fogok. (Hiába, ez a karrier.)"37 Az első hetekben a Sörház u. 12. sz. alatt, a szerkesztőségi legénylakásban lakott, de február közepén már a Geisler Eta (ma: Apáca) u. 5-ben, amelyet így mutatott be levelében: „Hátrányai: Köves, hideg, kicsi (mi az, hogy kicsi, apró › apróka› rókaluk›luk), drága (300 peso), zárját kinyitni sziszifuszi küzdelem, stb. (…) Előnyei: közel van a központhoz, külön bejáratú (nem a konyhán keresztül! Egyenesen az udvarra nyílik. Ezért »mediterrán« éghajlatú. Rendkívül meglepő, a néni azt mondta, azt csinálhatok benne, amit akarok, még azt is! No lám."38 „Karriercsinálás" közben a Geisler Eta u. 5-ben nem tudott nem gondolni arra, hogy újságíró szakos évfolyamtársai nappali tagozaton 1959 júniusában már diplomát szereztek; ő pedig, bár letette a szigorlatot, éppen a szakváltást fontolgatta, a magyar szak különbözeti vizsgáját mérlegelte, holott a többiekkel szemben már gyakorló újságíró volt. „Öregem – írta ismét Király Ernőnek –, az megint kiborított, hogy már végeztetek. Azért szar ez így, hogy kimaradtam.39

1960. január 1-jétől már önálló politikai napilap volt az Esti Pécsi Napló, mint az MSZMP Pécs Városi Bizottsága és a Városi Tanács lapja. Felelős szerkesztője Bocz József volt. Az utolsó szám 1963. április 22-én jelent meg.40 (Ez idő tájt Lázár Ervin már nagyon ritka vendég a Dunántúli Naplóban. A szerzőgárdát tekintve az önállóvá vált esti lap idővel meglehetősen kifosztotta a hajdani lapgazdát.) Ez a „bulvárlap", amelyet nem tudnánk azonosítani a ma bulvárnak nevezett sajtótermékekkel, a maga idején azonban „üdébb" és frissebb volt, mint a korabeli sajtó, és sokkal inkább egy város lapjának látszott, előfizetők nélkül is megélt négy esztendőt. A kulturális rovatot Bertha Bulcsu vezette. „Az adott keretek között valóban kulturális újságírást műveltek: új stílust honosítottak meg, a publicisztika hagyományos műfajait, a tárcát, az interjút, a vitát újították meg."41 Kétségkívül sikeres volt a lap, és az újságolvasók emlékezete szerint az első években maga mögé utasította a Dunántúli Naplót.42 1962–1963 táján azonban fáradni látszott. Sok szempontból természetesen nem lehetett más, mint korának gyermeke. Első száma április 4-e tiszteletére jelent meg, a Minisztertanács és a SZOT vörös zászlajának átadása volt a „szenzáció" az első oldalon. De és természetesen szenzációként kezelték Hruscsov elvtárs utazásait, a Kubából, Kenyából érkező híreket. Ám volt egyéb „érdekesség" is a lapban: a szélvihar, a földrengés, a huligánok randalírozásai, a sportsikerek, hogy hódít a halásznadrág és megjelent az első nadrágszoknya. Nemcsak a kor kötelező politikai-ideológiai motívumai járták át a lapot, de a nyelvi irónia is. Lázár feltehetően így használta a „legsötétebb reakciós aknamunka" kifejezést, és meg merte toldani a kötelező megszólítást: „Elvtársaim, engedjék meg, hogy röviden felkacagjak: ha-ha-ha…"43

Egészen pontosan sose tudhatjuk meg, hogy miről és mennyit írt az Esti Pécsi Naplóba és a Dunántúli Naplóba, bizonyára hírek és tudósítások garmadájának volt névtelen szerzője. Azt azonban tudjuk, hogy szinte mindennap „szállított" valamit, és nemegyszer a nyomdában fejezte be a délutáni, esti eseményekről szóló írást, sőt az is előfordult, hogy a szedőnek diktálta a cikket. Ha szignót használt – az L.E., – rEr – vagy – Er – Láz – könnyedén megfejthető. Plajbász Karcsi minden kétséget kizáróan ő volt, Cerka Gabi pedig S. Nagy Gabi.44 Cerka Gabiról elterjedt ugyan, hogy ő is Lázár Ervin, de nem így van.45 Valójában a két sorozat párhuzamos történet. A címek is erre utalnak, a cerka is, a plajbász is ceruza. A történetek szerint Cerka Gabi első számú barátja Plajbász Karcsi. Reflektálnak egymás dolgaira, sok a közös motívum, de más a humor, mások a nyelvi eszközök, mások a helyesírási hibák. Cerka Gabi Plajbász Karcsi árnyékában élt és volt sikeres. Alkalomadtán helyettesítette a hiányzó Plajbászt. Arról is írtak „ők ketten", hogy sajnálatos módon egyszerre voltak szabadságon. A mentegetőzniük bizonyára azért kellett, mert hiányoztak az olvasóknak. A lap olvasóival való közvetlen kapcsolatra egy évtizedeken át megőrzött levél utal. Lázár a Harangöntő utca 1/1. sz. alatti perpatvarról adott hírt, azt is sejtetve, hogy egy bizonyos Baloghné lakásán találkahely van: „Mondja, elvtárs, ismeri maga Baloghnét olyan régóta, mint mi? – szólalt meg a ház nevében valaki. – És mondja, Lázár Ervin, kinek mi köze hozzá, hogy egy magányos nő mit csinál?"46 Ki tudja már, hogy a cikk írója mulatott-e a levélen, vagy a lelkiismeret furdalta, mindenesetre megőrizte az olvasói levelet. A fiatal újságíróban volt küldetéstudat. Feltehetően a Plajbász-történetekkel is javítani akart a világon, és közben mulattatni a lap olvasóit. „(…) az emberben élt valamiféle reménység – írta –, hogy újságírói tevékenységével segíteni tud. Akkoriban ez leginkább arra szűkülhetett, hogy ha valakit igazságtalanság ér, akkor utánajársz az ügynek, és előmozdítod, hogy mégiscsak az igazság győzzön. Ez teljesen naiv elképzelés volt. Azt szoktam mondani, nálam okosabb ember egy év alatt jött rá, hogy ez nem megy. Nekem négy év kellett hozzá, hogy kiderüljön."47

Az Esti Pécsi Naplóban a teljes nevével filmkritikákat, jegyzeteket, tárcákat, riportokat jegyzett, és ha ő írta, hát aláírta a Heti krónikát is. A krónika a kötelező penzumok közé tartozhatott, legalábbis Lázár Ervin számára. Ritkán került rá a sor, de a felszabadulás 15. évfordulóján ő volt a krónikás. A cikk szólt a Magyar Tanácsköztársaság elmúlt évfordulójáról, a felszabadulás közelgő ünnepéről, Hruscsov magyarországi útjáról, de a befejezésben mintha elege lett volna az ünnepekből, átváltott az időjárásra, majd egy meglepetésszerű fordulattal a házastársi afférokra.48 Egy alkalommal szinte megfeledkezett a krónika kötelező kliséiről. A kül- és belpolitikai, valamint a pécsi események helyett az apró dolgok megtartó erejéről írt. Értékvilágát tekintve már nagyon lázáros ez az írás, és igencsak elüt a krónika többi darabjától, szüret előtt jelent meg: „lehetett volna alaposabban művelni a szőlőt, nagyobb szeretettel – írta –, kevesebb értekezlet és több gondosság kíséretében (…)"49

Csak lélegzetnyi, kétflekkes filmkritikákat volt módja írni az Esti Pécsi Naplóba, ráadásul egyszerre két filmről, mert ez volt a lap gyakorlata. De orientált és minősített, hovatovább többnyire osztályzatszerűen értékelt, azaz a film kiváló vagy kitűnő, jó, közepes, illetve gyenge. A pársoros kritikák többsége élvezetes, befogadás-lélektani motívumok is felfedezhetők bennük. „Micsoda ragyogó cím! – írta. – Az ember sajnos igényes lesz az ilyen címtől." (A harangok Rómába mentek)50 Ha „elejtett" egy gondolatot az Esti Pécsi Naplóban, a Dunántúli Naplóban folytatta. Például az imént idézett részlet után odaírhatnánk, hogy „folyt. köv. másutt". „Végre egy új film, aminek nem a címe jó – írta a Csodagyerekek című nyugatnémet filmről. – (…) eddig sorozatosan követték egymást a jobbnál jobb című és rosszabbnál rosszabb filmek."51 Nemegyszer ugyanarról a filmről mindkét lapban írt (például a Csodagyerekek, Horgász a pácban, Kard és kocka címűekről)52 Akkor művelte a filmkritikát, amikor a mozik nézettsége még tömeges volt, és a 60-as évek filmtermése pedig utólagos minősítésünk szerint sem közepes színvonalú. Olyan filmekről is volt módja írni, mint a Fehér éjszakák, A csend világa, a 12 dühös ember. Ítéleteit alapjában véve igazolni látszik az idő. Utolsó filmkritikáját az Esti Pécsi Naplóban a Legenda a vonaton című filmről írta 1962 augusztusában.53

Lázár egyik jegyzetében 1960 telén egyszer csak megjelent a Kisfiú meg az oroszlánok című meseregényből egy motívum, a Szigfrid név. Még nem egy kivénhedt cirkuszi oroszlán viseli, hanem Keserőcske Szigfrid, egy alosztályvezető, aki a kerékszegeket illetően államtitkot és korrupciós ügyeket takargat. Nemsokára a Plajbász Karcsi című sorozatban már ott van a cirkusz és a kiöregedett cirkuszi oroszlán is. „Azon kívül van it a városban most egy cirkusz, amelyben motoroznak és oroszlánok is vannak bene – olvassuk. – Különösen az oroszlánjuk félelmes – ugyanis álandóan atól kell félni, hogy megdöglik, mert már olyan öreg. Pancák azt mondta, hogy ez már nem is oroszlány, hanem egy vén spiné. Amiben a pancák igennagyon téved, mer az oroszlány vénnek vén ugyan, de nem lány, hanem fiú".54 Nemcsak egy meseregény motívumainak születésénél vagyunk, de elkezdődött a szavakkal való játék. Keserőcske Szigfridet – ahogy emelkedik a ranglétrán – hívják aztán Még keserűbb Szigfridnek, Legkeserűbb Szigfridnek, Legeslegkeserűbb Szigfridnek. (Az utóbbi már alminiszter.)55 Lázár „Fel-feldobja" ugyanazt a szót, s mire „leesik", más lesz, ahogy Karinthy Frigyes írta: „(…) bevallom, hogy én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom – játszom vele, mint macska az egérrel, csak azután kapom be."56 Nemcsak a játéknak ez a módja emlékeztet Karinthy írásmódjára. Plajbász Karcsi történeteiben a helyesírási hibák ugyanúgy a nyelvi humor forrásaiként egzisztálnak, mint az Egy komisz kölök naplójában. De Lázár nemcsak a nyelvi humor eszköztárából merített, bár kétségkívül ez a legfeltűnőbb, a humora egyszersmind látásmód. A szavak mellett játszott a gondolatokkal, mégpedig elsősorban a könnyen megragadható ellentmondásokkal. A humor az életfilozófiából fakad, akárcsak Karinthynál. A Vidám, rajzos juhtenyésztés című szakkönyv is lehetett Lázár számára a humor forrása. „Emberiség térdre! (…) lelki szemeimmel látom az időt, amikor így beszélnek a történelemről: Ez még a vidám rajzos juhtenyésztés előtt történt", azóta megjelent már a „vigyorgó kórbonctan", az „analitika röhögve". Ugyanebben az írásában olvashatjuk: „Pokolba Karinthyval. Az ő ideje lejárt!"57 A Plajbász-sorozat írójától ez a kijelentés végképp nem vehető komolyan. Mert bizonyosra vehetjük, hogy az, aki Plajbászt kitalálta, olvasta az Egy komisz kölök naplóját.58

Lázár legsikeresebb, legemlékezetesebb írásai a pécsi hírlapokban kétségkívül a Plajbász Karcsi-történetek voltak, amelyeken Karinthy szellemujjának érintése sokféleképp látható. Az első történet 1959. április 12-én jelent meg. Jó ideig mindig vasárnap, aztán szombaton, végül pénteken közölték. A sorozat túlélte az Esti Pécsi Naplót, 1963. július 21-én megjelent a Dunántúli Napló hasábjain, és élt még három hónapot. Plajbász Karcsi59 leveleinek egyik leghűségesebb olvasója Lázár Ervin édesanyja volt. „Nagyon örültünk az újságnak, legalább így vagyok Veled – írta –, azóta más újságot nem olvasok, a Laci [a postás] is tudja, egyenesen behozza: Milliószor csókollak: Édesanyád."60 Pentz Etelka minősítette is az írásokat: „A legutolsó Plajbászod jó volt, eltettem Ilikének.61 Ő meg én vagyunk a leghálásabb olvasóid."62 Ha valamelyik Plajbász-levél valamiért mégsem tetszett, azonnal talált mentséget a szerző számára: „A legutóbbi Plajbászt nem Te írtad. Igaz?" – írta 1961. január 23-án Pentz Etelka.63 Feltehetően a január 22-i számról van szó, amelyben Plajbász a köztisztaság kérdéseiről értekezik, mégpedig sokadszor.

Mert vajon miről is szóltak/szólhattak ezek a történetek? A végkimerülésig ismétlődtek a tematikai motívumok: a csatornázás, az utak javítása, a tatarozás, a szemetelés, a hóeltakarítás, a közvilágítás, a vízhiány, az alkoholellenes küzdelem, a közegészségügyi állapotok, továbbá a PIK (Pécsi Ingatlankezelő) és a Patyolat viselt dolgai. Üdítőbbek voltak az állatkerti hírek és a foci, az pedig már „világrengető dolognak"számított, ha a városban cirkusz járt, és a „sok tapstól és röhögéstől" Plajbász Karcsi alig tudott aludni. A siker biztosan nem abban állt, hogy miről írt a fiatal Lázár – humora ekkor ejtette először rabul az olvasóközönséget.

A Plajbász-történetek tulajdonképpen fiktív olvasói levelek voltak. A legelső így kezdődött: „Kedves Szerkesztő bácsi! Ne tessék haragudni, hogy soraimmal zavarom, de jól nevelt srác létemre igazán nem nézhetem szó nélkül, ami itten folyik ezekkel a csatornázásokkal."64 Még nem hemzsegtek az írásban az Egy komisz kölök naplójára emlékeztető humoros helyesírási és nyelvhelyességi hibák, de nem sokat várattak magukra. „ (…) nagyon tecet az a cik a lapba amelyik aztat írja"65 – állt a következő vasárnapi számban. Ugyanezen év őszén pedig már így panaszkodott a levélíró:„ a hejlyes írásom vitát okozott", apuka „ideggörcsöt kapott".66 A hétről hétre csordogáló történetek tágasabb színhelye Pécs, a szűkebb meg a Fóka u. 3. Plajbász Karcsi komisz kölök, aki magára veszi a polis gondjait. Nem egyedül, hanem a barátjával, Pancákkal. Önmagában az is nevetséges, hogy ez a két vásott, bukott diák a közéletbe veti magát, ahogy mondják róluk: „politigusok". A történeteknek rajtuk kívül is vannak állandó szereplői: Plajbász-apuka, Kragulec bácsi, a házmester (aki csalódott, mert nem kapott Kossuth-díjat), a felesége, (aki megnyerte a tyúkól tetején rendezett házi „zépségversenyt", s azóta „nem dolgoz nem káromkod csak büszkén ül és hajogatya: én szépségkirálynő vagyok."), Fuszulyka néni a lányaival, Köcsög tanár bácsi és a többiek. Van ezekben a történetekben valamiféle rokonság a commedia dell’arte műfajával. A forgatókönyvet az „élet írja". A mesevázlatok ismétlődnek (például variációk az útfelbontásra), a rögtönzésjelleg az írások sajátja. A szereplők néhány jellemtípust testesítenek meg, Kragulec bácsi sose változik, az olvasó tudja, mit várhat tőle; Plajbász Karcsi olyan vásott, hogy riválisa lehetne Hakker Bandinak, azaz Karinthy komisz kölkének.67 Tudjuk róla, hogy két tárgyból bukott (Pancák ötből), hogy a térdét 1958-ban mosta meg utoljára, hogy dohányzik, „csúzlit csinál a papa hózentrógerjából", hogy Plajbász-apuka időnként úgy vágja fültövön, „mint Kragulec bácsi szokja a házinyulat". Nemcsak vásott, de korának gyermeke is: a szülei esküvői képe alatt Gina Lollobrigida képét őrzi, és „huligán" akar lenni. Olyasmikről töpreng, hogy: „Mi az objektiff valóság? (Komolytalabb óráiban meg arról, hogy: „Mi a különbség a városház toronyórája meg a Zafrikai Óceján között…?), és bevallja azt a vágyát is, hogy „(…) én a kapitalizmusban akarok élni a Pancákkal együtt." Pontosabban a „Szabadeurópában", mivelhogy „még szénszünetük sincs".68 „(…) a ziskola egyhelyben topog… már a kapitalizmusban is így kérdeztek" – olvassuk. Újra és újra azt követeli, hogy „szüntessék meg a ziskolát", és szüntelenül sóhajtozik, hogy „csak eza ziskola ne volna." Bizonyítványosztás előtt két nappal Plajbász-apuka a bicskáját köszörüli, Karcsi kamaszos halálábrándjaiban pedig ilyen felirat áll a sírgödör fölött: „Itt nyugosz Plajbász Karcsi és az ő hű barátya Pancák, akiket megölt az iskolarendszer." (Az iskolával kapcsolatos szorongásai nagyon karinthys motívumok. Nemcsak az Egy komisz kölök naplóját, de Karinthy gyerekkori írásait69 és a Tanár úr kérem novelláinak motívumait is felidézik.) A nyelvi humor eszköztára megegyezik azzal, amelyet Karinthy Frigyes az Egy komisz kölök naplójának átdolgozása, illetve magyarítása során alkalmazott. Lázár ezekben a szövegekben, akárcsak a nagy előd, kiélte a szóval való játék minden örömét. Játszott a homonimákkal: „(…) apuka bejöt és aszonta: Na Károj, kelés! Rögtön tuttam miről van szó, de azért nem úgy csináltam, mint aki nem érti a dolgot. Kelés? – kérdeztem. – Kinek van kelése?"70 Tévesen etimologizált, egybeírt, különírt a helyesírás mellőzésével. Ám olyan felejthetetlen etimologizálásai, mint Karinthynak az Egy komisz kölökben a „nő véreim" vagy a „kacska Ringó", nincsenek. De ő is tobzódott a helyesírási vétségekben; elkövette, amit csak lehet. Kihasználta a hibákban rejlő humort. Karinthy hőse „belefexik" az ágyba, Lázáré Mixát Kálmánt emlegeti, aki nem labdarúgó. A számok használata a betűk helyett nagyon mulatságos lehet, Karinthy már gyerekfejjel megérezte ezt. („3 x remekül sütöt a nap…", „Köhécsel 2-őt, 3-at"71 – írta a Gyermekkori naplóban.) De később is következetesen élt ezekkel a megoldásokkal. („mijen jó nekem hogy 3 nővérem vann…"; „Mi ez? – kérdezte 1 goromba hang.")72 Lázár Ervin, alias Plajbász Karcsi „1 nagy örömről" beszélt, „Kragulec bácsi 2-cer végigment a Kosutlajos utca elején", és Plajbász szerint „20-sz arab" volt akkoriban Pécsett. Lázár is ferdített, kifordított hangzásokat („Nyeviyork", „Sópiána") A leggyakoribb humoros ’vétsége", hogy írásban követte a lompos, henye ejtést („zangolmagyar", „zesti pécsinapló", „zerkesztő"). (Karinthy ezzel sokkal kevésbé élt.) Lázár nemegyszer a nyelvjárási ejtést is követte („zöregek naptya", „zőccség"), de sohasem bántó módon. Vannak képtelen logikájú mondatai, ezekben a jelentés a humor forrása: „A mandulám helyett a szabadságom vettem ki."

Lázár Ervin írt az Esti Pécsi Naplóba társszerzős „riportsorozatot" a pécsi zsidóság kálváriájáról (A halál mezsgyéjén), amit ma kissé vázlatos dokumentumregénynek neveznénk, és írt folytatásos elbeszélést is, mégpedig a menekülés, menekítés, megmenekülés motívumára.73 Pécsi éveinek novellái közül azokat, amelyek maradandónak bizonyultak, nem a hírlapok, hanem a Jelenkor bekötött évfolyamai őrzik a könyvtárak polcain.

　

2. A Jelenkor műhelyében

Lázár Ervint íróvá a Jelenkor műhelyében avatták, amely folyóiratként a Sorsunk74 méltó utóda. „Ha az induló Jelenkor nem tett volna mást, mint azt, hogy útjára bocsátott két olyan fiatal prózaíró tehetséget, mint Bertha Bulcsu és Lázár Ervin, már akkor is megérte volna azt az öt évet végigharcolni"75 – írta Tüskés Tibor, a hajdani főszerkesztő.

Lázár első novellái az 1958-as évben születtek. (Lásd Hóban, Bartusek Géza, a kutya, A városi)76 A folyóirat születésének éve és Lázár írói pályájának kezdete tehát ugyanaz az esztendő, ez akkor is igaz, ha Lázár Ervin első novellája, az Alkonyat77 csak 1959 tavaszán jelent meg a Jelenkorban. A szöveg aztán soha többet nem szerepelt sem folyóiratban, sem kötetben, holott a „jelenkoros" novellák többsége kötetről kötetre vándorolt.

Pécsi tartózkodása alatt a novellista Lázárnak tizenegy írása jelent meg a folyóiratban: Alkonyat, Aratás, Csiszegj-csoszogj, Ézsaiás!,78 Dűlőutak,79 Énekszó,80 Ha okos vagy, mint a kígyó,81 Hóban, Játék álarcban,82 Mit akar ez a kerekarcú,83 Tüzes vonat a réten át, Bartusek Géza, a kutya.84 Már az Élet és Irodalom szerkesztőségében dolgozott, amikor a Szederkényi Ervin szerkesztette Jelenkor közölte A doktor vikendje,85 a Bokszlegenda86 és a Részegek87 című novellákat, valamint egy hosszabb elbeszélést (úgyszólván kisregényt) folytatásokban, Veréb a Jézus Szívében88 címmel. A 70-es években, a már szabadúszó Lázár Ervintől egy elbeszélésfüzért (Öt szentimentális történet),89 egy novellát (A nagy madár),90 egy irodalmi riportot91 és hangjátékokat adott közre a lap.92 A pécsi évek alatt Lázáer regényírásba is fogott A fehér tigris címmel, s Pécsett született meg első gyerekkönyve is, a Kisfiú meg az oroszlánok című meseregény.93 A Lázár-mesék és meseregények a 70-es évek irodalmi szenzációjává lettek. Természetesen ezekben az években a Jelenkor mesét is várt Lázár Ervintől. „Meséidet is változatlan szeretettel várjuk – írta 1974 telén Szederkényi, de azért hozzáfűzte: „Persze jobb lenne, ha elbeszéléseket, szociográfiát írnál."94 Mindenesetre A hétfejű tündér95 és a Dömdö dömdö dömdödöm96 című meséket, amelyek ma már megkérdőjelezhetetlenül az irodalmi kánon darabjai, először a Jelenkor közölte. Ezen kívül a Jelenkorban olvashatták a következő meséket: Bárányfelhő bodorító, a Rácegresi és Pácegresi, a Ha három lábon gyábokolsz,97 a Berzsián és Dideki című meseregényből pedig két részlet is megjelent még a kötet megjelenése előtt.98

Ha esztendőről esztendőre követjük a robotosan dolgozó ifjú hírlapíró novellatermését, az csupán évi egy-két novella. Néha annyi sem, hiszen a Hóban című elbeszélést 1958-ban írta, és ezen kívül 1960-ban nem jelent meg más novellája. 1961-ben csak a Tüzes vonat a réten, 1965-ben csak a Bartusek Géza, a kutya című novelláját közölték, az utóbbit hét esztendővel korábban írta. Bizonyára nem is adott le mást, gondolhatnánk, de ebben mégsem lehetnénk bizonyosak, ha Tüskés Tibor meg nem erősíti a tényt.99 A pécsi évek alatt született a Sárga kapualj (1962), A kerekarcú (1963), az Epizód (1964). Születési éve szerint gyanúba kerülhet még két megrendítően szép novellája, a Furcsa kövek Génuánál (1965) és A kuka (1965), de az utóbbi biztosan a fővárosban született, az előbbi pedig valószínűleg.100 Az induló Jelenkor programos célja volt a tehetséggondozás. 1961 végéig élt a „Fiatalok" című rovat, amely Baranyi Ferenc, Bertók László, Galambosi László, Kerék Imre, Lázár Ervin, Rózsa Endre, Serfőző Simon, Sipkai Barna, Sobor Antal és mások korai írásait közölte. Veres Péter ebben a rovatban figyelt fel Lázár Ervin egyik novellájára, és „nem fukarkodott az elismerő szavakkal."101 – olvassuk Tüskés Tibor emlékezéseiben.

A Jelenkorban megjelent Lázár-novellák többsége kötetben is megjelent. A már említett Alkonyaton kívül azonban három írás van a tizenhét „jelenkoros" novella között, amelyeket utóbb sehol nem közölt: az Aratás, a Tüzes vonat a réten át és az Énekszó. Az első kettőben felejthető riportok nyersanyaga porlad, egyetérthetünk a szerző szigorúságával. A harmadikban meg annyi az utánérzés, hogy sose érezhette a sajátjának. Ha a szerző neve ismeretlen volna, inkább Sarkadi Imre vagy Sánta Ferenc egyik korai novellájának gondolnánk az Énekszót. Csak a történet feloldása lázáros – a megbocsátás motívumával és azzal a bizonyos énekszóval. Nem tévedés, ha azt érezzük, a Tanyasi dúvad környékéről való a főhős, aki Sarkadi Imre kisregényében a Sárarany Turi Daniját idézi. Ez a figura átlátszik mindkettőjük hősén, pedig a móriczi tradíciótól mind a ketten eltávolodtak, illetve Lázár Ervin távolodóban volt. „Tanultam, utánoztam, ellestem műhelytitkokat, fogásokat. Próbáltam magam is megcsinálni, amit másoktól láttam…"102 – emlékezett a költői pálya első próbálkozásaira Bertók László. Ugyanezt Lázár Ervin is mondhatta volna maga novelláiról és persze vele együtt még sokan mások.

Korai novelláinak értelmezése és megítélése a monográfia más fejezetére tartozik, de néhány tényt mégiscsak előrebocsátunk. A „jelenkoros" novellákban követni lehet „a tehetség alakulását. ’Olyanok ezek a novellák, mint az évgyűrűk a fán, mutatják a fejlődést, gyarapodást témában, látásmódban, művészi eszközökben…"103 Lázár kezdetben Mikszáth és Móra ösvényén járt, majd Móricz riportszerű valóságtiszteletétől eljutott az intellektuális feszültség szürreális ábrázolásáig. Hatottak rá Krúdy álomszerű áttűnései, Gelléri Andor Endre és Tamási Áron „tündériessége", Mándy stiláris hatásától és fantázia-játékaitól kezdve sok minden átjárta a szövegeit, amíg eljutott egy szimbolikus, mitologikus látásmódig. Oda és addig, ahol már „nem arról van szó, amiről a ’cselekmény’ szól (…) A szünetek beszélnek, a hallgatásával mond a legtöbbet az író" – írta Pályi András.104 Tematika és hangnemváltás zajlott le a pécsi évek novelláiban, világváltás Lázár életében, kulturális váltás a világban. A fordulat azt is jelenti, hogy a tradícióból sok mindent megpróbált folytatni, de sok minden folytathatatlan volt.105 A változások nem azt jelentik, hogy a fordulat előtti novellákban nem akad maradandó. Máig egyik legismertebb és legszebb novellájának számít a Hóban. Ahogy már írtuk, az elfelejtett Alkonyat a meglepetés erejével hat. A városi című novella hőse pedig már a „kerekarcút", Illés Ézsaiást idézi, aki először a Mit akar ez a kerekarcú? című novellában lépett színre: „ A két lány hangosan felnevetett, egyik sem hitte el, hogy így hívják a kerekarcút. (…) – Miért nem mindjárt Jézus Krisztus! – Nem Jézus Krisztus – mondta komolyan a fiú –, Illés Ézsaiás."106 Ezzel a prófétai névvel teremtette meg első hasonmását. Az Elégia a katonaládához című írásának korai, kéziratos változatában írta nagyanyja testvéréről, a katonaládás Mányoki Sándorról: „hosszúkás arcú volt a kerekképűek között".107 (Ha dédnagyapja, Mányoki István fényképére nézünk, a dédunoka mintha a szakasztott mása volna.) Az első írások közül a Bartusek Géza, a kutya című történeten sem fogott az idő. Még egyetemi hallgatóként írta, és a Ménesi úton csaknem szóról szóra megtörtént, amivel a novellában a fikció játszott.108 Az útkeresésnek valószínűleg mindig ára van. A kísérletezésben benne foglaltatik az is, hogy az eredmény nem feltétlenül igazolja a próbálkozást. A Dülőutak című novellában szinte filmes eszközökkel próbálta meg az időbelit térbelivé tenni. A Ha okos vagy mint a kígyó című novellában a montázsszerkezet alkalmazására tett kísérletet, de meglehetősen öncélú mozdulatokkal „vágta" a nyersanyagot. A Csiszegj-csoszogj, Ézsaiás! című novellában (ami a kötetekben majd Búbos pacsirta címmel él tovább) egy történetet úgy mesélt el, hogy közben az emlékezés belső síkjának képeit rávetítette az eseményekre. Nem mindig eredménnyel kísérletezett a bravúrosnál bravúrosabb szerkesztésmódokkal, de az útkeresés színtere kétségkívül a Jelenkor műhelye volt. Pályi András írta ezekről a novellákról: „Mindenki maga keresi meg a maga világát. Lázár Ervin tudja is ezt."109 A Csonkacsütörtök című kötet recepcióját követve ezeknek a novelláknak a kritikai visszhangját is felidézhetjük, hiszen a kötet anyagába a Jelenkorban megjelent novellák többsége beépült.

Lázárnak erre a kötetére tíz orgánum reagált: az Alföld, az Élet és Irodalom, a Jelenkor, a Kortárs, a Magyar Nemzet, a Napjaink, a Népszabadság, a Palócföld, a Tiszatáj, az Új Írás, (Kéziratban maradt fenn a 11. írás, Gyurkovics Tibor kritikája.)110 „Úgy vagyok vele, hogy aki józan kritika helyett szidná, attól megvédeném, – aki egyértelműen dicsérné, annak azt mondanám: nana!"111 Ha végiggondoljuk a Csonkacsütörtök recepciótörténetét, tíz írás józanul dicsérte ezeket a novellákat. Mindez egy harmincéves szerző első novelláskötetének, és alapjában véve a pécsi novelláknak szólt. A Jelenkort idézzük, amelyben a nemzedéktárs Szakonyi Károly tollából olvashatunk kritikát.112 Szakonyi írásának olyan megsejtései vannak, amelyek a majdan a megszülető életmű egészére is illenének. A stilisztikából kölcsönkérve a szót: szinekdoché jellege van ennek a kritikának. Már az „egészről" szól a „rész". A kritikus évtizedek múltán is leírhatta volna, hogy „Lázár védjegye a szeretet-igény."113 Kevés érvényesebb mondat szólhatna róla. Ám már a pécsi évek novelláiból is kiderült, hogy a szeretet csak a gyermekkor sokszor idézett „varázsgömbjében" volt egyszerű. „Zavartan áll még felnőtt korában is a rosszal szemben – írta a kritikus. – Kiszolgáltatott, mert mindig és újra őszintén akar élni, mert ragaszkodó, mert emlékszik még a szeretetre, amit kapott és adhatott."114 Az értékek hierarchiájában a szeretet valahol ott van, ahol a jóság. „Lázár majd minden novellájában van egy jó ember – írta Rusznyák Márta. – Csakhogy ezek soha nem ’Ding an sich" jók, hanem csak annyira és úgy, ahogy és amennyire a többiek rosszak. És fordítva. Mindenki csak a másik jóságának visszfényében, árnyékában lehet rossz."115 Az értékek színe és fonákja mindig is együtt él Lázár novelláiban. Az egyensúlyérzék is ezt kívánja. Néha nem mindennapi módon a novellák hősében él együtt a kettő, de sajátos módon. „Én tudom, hogy sohasem leszek romlott – mondja egyikük. – Akármit csinálok. Olyan vagyok, mint a kacsa, mondtam már neked…kimászik, megrázza magát, és hófehér. Én ilyen vagyok."116 A korai írásokból is kitetszik, hogy Lázár Ervin a hasonmásaiba bújik, hol gyerek, hol felnőtt testbe. De sose rejtőzött annyira, hogy rá ne ismerjünk. Szakonyi kritikájában ott van ez is: „(…) felleljük, bárha nem is akarja. Örömömre szolgált ez a felfedezés, mert nem hiszek azoknak az íróknak, kik műveikben nincsenek jelen, kiknek személyisége nem bukkan elő a ’jelmezek’ és ’kulisszák’ mögül. Úgy érzem, az efféle írók nem szenvedik meg a mondanivalót, csak kitalálják. Nincs is mit mondaniuk, csak írni akarnak, hát nem is lehetnek jelen. Írásaikat nem köti semmi a valósághoz, a szó mély értelmében. A Csonkacsütörtök a valósághoz kötött: Lázárhoz kötött."117 Tüskés Tibor a játék örömét vette észre ezekben az írásokban. „Játékos realizmusnak" nevezte ezt az írói magatartást, alkotási módot.118 Ez is olyan vonás, ami a legelső kötettől (Kisfiú meg az oroszlánok) mindhalálig érvényes volt rá.

Hogy miért éppen Csonkacsütörtök címmel gyűjtötte kötetbe a „jelenkoros" novellák javát? „Dunántúl egyes vidékein a farsangot lezáró hamvazószerdát követő csütörtököt nevezték így, azt a napot, amelyen már ködbe veszett a farsang fénye, megszűnt a böjt újdonsága, s következtek az elmélyülés, és akarat hétköznapjai" – magyarázta Lázár a szó jelentését.119 Ez a jelentés jelképes tartalommal telítődik Fogarassy Miklós kritikájában: „Lázár Ervin földije Illyés Gyulának. Ez nem érdem s nem előny. Az »elmélyülés és akarat« hétköznapjaira van még szüksége, ha azt akarja, hogy a magyar Parnasszus névsorolvasásakor ketten jelentkezhessenek, amikor a rácegrespusztai születésüket szólítják."120

A megjelenő Lázár-köteteket a Jelenkor szinte lankadatlan figyelemmel kísérte. A kisfiú meg az oroszlánok című meseregényről Olasz István írt.121 Amikor szerzőjük már nem Pécsett élt, akkor sem volt ez másképp. A Csonkacsütörtökről, ahogy már említettük, Szakonyi Károly írt. Az Egy lapát szén Nellikének kritikusa Váróczi Zsuzsa volt,122 A fehér tigris című regényé Tüskés Tibor.123 A hétfejű tündérről Alföldy Jenő,124 a Buddha szomorú című kötetről Tüskés Tibor,125 a Berzsián és Didekiről Pomogáts Béla126 írását olvashattuk. 1980 után a Lázár-művek visszhangtalanok voltak a Jelenkorban, és szerzőként sem sokáig volt már jelen.

De térjünk vissza pályájának ahhoz az epizódjához, amelyben szerkesztőként is kötődött a folyóirathoz. 1963–1964 az a két esztendő, amikor ott áll a lap kolofonján Lázár Ervin neve. Tüskés Tibor volt a főszerkesztő, Bertha Bulcsu, Csorba Győző, Lázár Ervin, Pákolitz István a szerkesztőség. Valójában az említett két esztendőnél sokkal rövidebb volt ez az idő, hiszen 1964 márciusában Lázár neve már hiányzott a szerkesztőbizottságból. (Megjegyezzük, hogy a neve akkor még nem azt jelenti, amit ma. Nevének hiánya sem azt jelentette.) 1965-ben már másképp hívták a Jelenkor főszerkesztőjét is.

Tüskés Tibor 1959-től a lap mindenese volt. Főszerkesztőként ő végezte a kézirat-előkészítést, a korrekturát, ő tartott kapcsolatot a nyomdával. De 1963-ban mód nyílott arra, hogy ezen ügyekben segítségre tegyen szert. Lázár Ervint technikai szerkesztőnek fogadta fel, ám a szerkesztés tartalmi gondjait is megosztotta vele. Lázárnak a szerkesztőségben szavazati joga volt, habár emlékei szerint a kéziratok sorsát azért alapvetően a főszerkesztő döntötte el. „Csak mi tudtuk azt – írta –, hogy amikor Mészöly Miklós Az ablakmosó című darabját kitette az asztalra kéziratban, és azt kérdezte, hogy ’akkor ki van mellette fiúk, hogy ezt lehozzuk?’, mindenki arra szavazott, hogy most ne, mert úgyis most kaptunk fejmosást Mándyért, akkor bólintott, és betette a következő számba tőlünk függetlenül a Mészöly írását. És minden ilyen vitás írást. Amiről utólag természetesen kiderült, hogy neki volt igaza. Tehát ő volt az a szerkesztő, aki a jövőt képviselte, azt az utat, amin menni kellett, és amitől a Jelenkor egy elég jelentős folyóirat lett abban a korban…"127 A Jelenkor „csak azért is" közölt olyan kéziratokat, amelyek másutt nemigen láthattak napvilágot. Ráadásul egy vidéki folyóirat kevesebbet engedhetett meg magának. A 60-as években az Élet és Irodalom büntetlenül közölhetett Mándyt. A Jelenkorban a szerkesztőség alkotó légkörét Tüskés teremtette meg. Eszményei és ízlése is mértékegységül szolgáltak. A fiatal főszerkesztőből, aki 1963/64-ben csupán 33–34 éves volt, sem az elszántság, sem a bátorság nem hiányzott. Huszonéves szerkesztő társai is óvatosabbak voltak nála. „Tüskés egy konok, keményfejű ember – írta Lázár. – Először engem rúgtak ki a Jelenkortól, aztán ő is megfizetett a konokságáért. Hiába próbáltuk lebeszélni. Csak azért is Mészöly Miklóst, meg Mándyt, meg Weöres Sándort közölte."128

Lázár Ervint egyébként az Isten sem tördelőszerkesztőnek teremtette. Azok közül az erények közül, amelyekkel a jó technikai szerkesztőt le szoktuk írni, fontos tulajdonságok hiányoztak belőle. Nem szerette sem a pontosságot, sem a határidőket. „Nagyvonalúsága" állandó konfliktusforrás volt. „Amikor már harmadszor vagy negyedszer csúszott el a megbeszélt határidővel – írta Tüskés –, megharagudtam, és első indulatomban írásos figyelmeztetést fogalmaztam. De Lázár Ervinre nem lehetett haragudni, a dorgáló levelet sohasem adtam a kezébe. Lázár Ervin a következő kedden újból megállt a szerkesztőség ajtajában, bocsánatkérően széttárta a karját, és mosolyogva azt mondta: ’ – Aptya, hát elfelejtettem…"129 Elnézték a gyengéit mindazok, akik már akkor tudták, hogy nem akárki sem íróként, sem személyiségként. „Ha kerek, mosolygó arca, busa bajusza megjelent a szerkesztőség ajtajában, azonnal rá kellett figyelni, azonnal észre kellett venni, hogy valaki bejött a szobába." – írta Tüskés. – „Bertha Bulcsut láttam indulatosnak, amikor borral teli poharát a falnak hajította, Lázár Ervin jellegzetes mozdulata a legyintés volt."130 Konfliktusaik és a főszerkesztő „tüskés" volta ellenére is ezt olvashatjuk kapcsolatukról. „(…) szombaton volt szerencsém találkozni szeretett főszerkesztőddel, Tüskéssel, aki áradozott rólad." – írta E. Fehér Pál.131 „Csak szeretni lehetett őt, és nem haragudni rá – idézzük Tüskést. – S ha ennek titkát keresném, azt kellene mondani, hogy azért, mert ő is nagyon szerette az embereket."132 Ez a mondat távol áll mindenféle közhelytől. Lázár írásainak jó részét valóban egy olyan kód nyitja, amit az értékek világában szeretetnek nevezünk. „Egy kötetéről szólva azt találtam mondani, hogy írásainak a központi problémája a szeretet, vagy annak hiánya. Egy interjúban válaszolt, bólintott rá."133 – olvassuk Tüskés Tibor emlékezéseiben. Az említett interjúban ez volt a válasz: „[Tüskés] Írt rólam egy kritikát, hogy a szeretetet akarom piedesztálra emelni. Én ezt soha nem fogalmaztam meg magamban, de ez a megoldás. Nem a ’dobd vissza kenyérrel’, és ’mindenkit szeretni kell’, de a szeretet piszok fontos…"134 Ugyanebben az interjúban kérte Bertha Bulcsutól: „Tüskésről írj jókat. Jó volt a Jelenkor… Bár, ha meggondolom, engem rúgtak ki onnan először."135

1964 márciusában a szerkesztő bizottság névsorában Lázár Ervin neve helyett már a Pintér Zoltáné136 állt. A hamarosan leváltott főszerkesztő emlékezései szerint Aczél György nem akarta bántani őket: „Nem olyan rossz gyerekek ezek… Hagyjuk őket dolgozni… Fiatalok, talán még megjavulnak…" – idézzük.137 Pécs város pártbizottsága mégiscsak keresett valakit, akiben náluk jobban bízott, pontosabban: aki megbízhatóbbnak számított. Pintér Zoltán korábban nem tartozott a Jelenkor szerzői közé, nem volt máshol szerzett szerkesztői gyakorlata sem. (A felsőoktatásból érkezett, ahogy majd a Tüskést leváltó főszerkesztő, Szederkényi Ervin is.) A műhely szereposztása szerint Bertha Bulcsué volt a próza, Csorba Győzőé a líra, Pákolitz rangja szerint munkatárs volt, Pintér Zoltánra pedig a kritikarovat gondozását bízták. Ám sokkal fontosabb volt a betöltött feladatnál, hogy személye, jelenléte garanciának látszott a párt művelődéspolitikai irányelveinek érvényesítésére a lapban. Pintér Zoltán nem tudta kinek a helyére lépett. Lázár Ervinnel életében egyszer beszélgetett – akkor is a Nádorban és sokak társaságában – , és nem a Jelenkorról, hanem Jean Paul Sartre-ról. A szerkesztőségben előtte soha többet nem esett szó arról, aki eltávozott. Pintér Zoltán mindössze másfél évet töltött a Jelenkor szerkesztőségében. Lázár Ervin és Tüskés Tibor pedig szerzők maradtak a lapnál még évtizedeken át. Az 1964. évi áprilisi számban Lázárnak már novellája jelent meg, a Csiszegj-csoszogj, Ézsaiás!, és annak az évnek a januárjában, amikor Pécsről távozott, a Bartusek Géza, a kutya. Csak az 1966-os év jelentett pauzát a szerkesztőség és Lázár Ervin kapcsolatában, 1967-től már sűrűn jártak a levelek Pécs és Budapest, majd Pécs és Pécel között.

Nem akarjuk idealizálni Lázár és a szerkesztőség későbbi kapcsolatát, de alapvetően szeretetteljes, baráti az ezt tükröző levelezés. Lázár általában ilyen leveleket kapott: „Tisztelt Bajuszkirály! Szederkényi megbízott, hogy azonnal kérjek tőled novellát a nyári Jelenkorba. Azt mondták, ha június 8-ig megküldöd, még jó! Hát akkor gyorsan írj egyet és postázd! Baráti szeretettel: Bulcsu."138 De nagyon ritkán ilyen levél is érkezett Pécsről. „Kedves Ervin! Isten választott embere nem kell a Jelenkornak. Megbíztak, hogy a hazudós egeret is visszaküldjem.(…) Ez az üzenet. Ámen! Bulcsu."139 Szederkényi Ervin és Lázár Ervin között 1967 őszétől lett egyre sűrűbb a levélváltás.„Küldjél nekünk jó írásokat!" – írta.140 Vagy : „A nyári számba feltétlen küldjél valamit."141 Mindig visszaigazolta a kézirat érkezését, megírta véleményét, közölte, hogy a kézirat mikor jelenik meg. „Kedves Ervin! Köszönöm a novellát. Olvastuk, tetszik, egész jó. A júniusi számban szeretnénk közölni. Szeretettel üdvözöl: Szederkényi Ervin."142 Szerző ennél korrektebb együttműködést nem is kívánhat. A levelek hangneme egyre melegebb, baráti. Idővel beleférnek olyan szavak is, amelyek a vágánsköltészetbe illők. „Hosszú idő után le sem tojod megint az őshazát. A meséskönyvedből sem küldtél, pedig mennyit közöltünk belőle. Mi ennek ellenére íratunk róla – egy Alföldy Jenő-írást közlünk. A másik disznóság, hogy kéziratot sem küldesz, pedig ígértél elbeszélést és szociográfiát. A nyári számba feltétlen küldjél valamit május 20-ig!!!"143 – írta Szederkényi. Szó, ami szó, türelem kellett a szerző Lázár Ervinhez. Legjobb barátja is ilyesféleképp korholta a Magyar Ifjúság szerkesztőségéből: „(…) arról van szó, hogy mi itt nyomjuk a szöveget melletted, mint a hülyék – olyanok is, akik a mi litániázásunk hatására érzik úgy, mintha ismernének – és téged nem tudunk reprezentálni még egy mínuszos hírrel sem."144

Csorba Győzővel való kapcsolatát továbbra is a mester-tanítvány viszony jellemezte. „Én talán több elméletet hagytam volna benne, te több életet" – írta Csorba a tanítvány munkáját elismerve és a másfajta szemléletet megengedve. (Valószínűleg a Bertha Bulcsu-interjú korrektúrájára vonatkozik a megjegyzés.)145 Mestere elismerése mindig is fontos lehetett a számára, még ha csak egy mondatnyi volt. „Meséskönyvedet örömmel nézegettem" – írta Csorba A nagyravágyó feketerigó című kötetről.146 Szigorú mondatait szentenciaként őrizte a tanítvány. „»Nagyon nehézkes, beszakad alatta a föld« – mondta egyszer valamely hamvába holt novellámra Győző. – Pedig a jó írásnak föl kell röppennie. Legalább annyira, hogy alig érinti a felszínt."147 Csorba Győző volt az, akinek a szeme már az Egy lapát szén Nellikének című kötet meseciklusán is megakadt. Pedig abban a kötetben úgyszólván rejtőzködtek a mesék. „(…) nemcsak a hátad mögött, hanem a szemedbe is mondom, hogy olyan jó meséket, mint az Egy lapát szén-ben közöltél, keveset írtak magyar nyelven. (…) Hidd el, hogy nagyon szeretlek és becsüllek, sokat várok tőled, nem mindegy nekem, hogy mi lesz Veled."148 Nem is tudjuk, hogy A város megvédése című Lázár Ervin-novellából hogyan maradhatott ki Csorba Győző neve. Először csak öt igaz lehetett „Szodomában", de aztán mégiscsak hosszabb lett a névsor a novellában, és pécsiek is akadnak benne: „Bertha, Handel Editke, Keserű Ilona."149

A Jelenkorral Szederkényi Ervin halála után, azaz 1987-ben Lázár Ervinnek megszakadt a kapcsolata. De az egyik utolsó és nagyon fontos interjút mégiscsak a Jelenkor főszerkesztője, Ágoston Zoltán készítette vele, és természetesen a folyóirat hasábjain jelent meg.150 A Jelenkor nekrológját Lázár Ervin halálakor pedig Tüskés Tibor írta, ki is írhatta volna más.151

 

---

 



Megjelenik az Osiris Kiadónál, 2010-ben.

1

Lásd Komáromi Gabriella: „Ki lehet az a Titrik Ilona? Lázár Ervin úti jegyzeteiről", Élet és Irodalom, 2007. okt. 26. 17.

2

A Garay u. 27. sz. házban voltak szomszédok. Lázárék házasságuk negyedik hónapjában jutottak az egyszobás összkomfortos szövetkezeti lakáshoz. Ők a második, Somogyiék az első emeleten laktak. Önzetlen jóságukra, segítőkészségükre mindig számíthattak. Lázár Ervin barátsága Somogyiékkal évtizedeken át tartott.

3

Stimácz Gabriella (Budapest , 1941) táncművész, balettmester. 1959-ben szerezte meg diplomáját Hidas Hedvig növendékeként az Állami Balettintézetben. 1959-ben Pécsre szerződött, és az Eck Imre vezette nemzetközi hírű Pécsi Balett szólótáncosa lett. Az együttes repertoárjának számos fő- és karakterszerepét táncolta el. Lázár Ervint Pécsett ismerte meg 1960-ban, aki interjút készített a balerinával. 1961. szeptember 13-án kötöttek házasságot, 1967. jún. 23-án váltak el hivatalosan. 1965 tavaszától, azaz attól kezdve, hogy Lázár Ervin az Élet és Irodalom tördelőszerkesztője lett, más városban éltek, távol egymástól, de nem külön. Lázár az első budapesti években felesége szüleinél lakott, később húgánál, a hétvégeket Pécsett töltötte. Úgy érezték, kibírják a távolságot, de tévedtek. A ritkább találkozások, a külföldi fellépések miatt fellazult a kapcsolat, ezért egyetértésben a válás mellett döntöttek. Lázár egy varsói levele azonban arról tanúskodik, hogy még sokáig nem szakadtak el teljesen egymástól. Lázár 1968 karácsonyára is Gabriellát várta: „Úgy látszik, haza tudok menni karácsonyra, mert Gabriella nem tud jönni, Bostonba utazik"– írta. ( Levél Király Ernőnek. 1968. dec. 10. Lásd kéziratos hagyaték, 5. sz. doboz 5/1. sz. dokumentum.) Stimácz Gabriella a Lázár Ervinné nevet a válás után is megtartotta Lázár Ervin kérésére, amely név akkoriban még nem egy híres íróé. Lásd kéziratos hagyaték (5. sz. doboz: piros mappa 6. sz. dokumentum: válási okmányok; valamint Stimácz Gabriella szíves szóbeli közlése.)

4

Márquez, Gabriel García: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, Székács Vera (ford.), Magvető, Budapest, 2003. 5.

5

Lázár Ervin: „Történet, kisgyerekekkel", Dunántúli Napló, 1974. jan. 10. 5.

6

L. Lázár Ervin: „Kézfogás", Új Dunántúli Napló, 1991. nov. 30. 8., uő.: „Kufstein", Új Dunántúli Napló, 1999. dec. 24. 15.

7

Lázár Ervin: „Pécsről, Pálinkás Gyurinak", Jelenkor, 1997. 6. sz. 593.

8

Bertha Bulcsu: A meztelen király, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1972. 22. (Az interjú először folyóiratban jelent meg. L. Jelenkor, 1969. 7–8. sz. 682–688.)

9

Pálinkás György újságíró (1917–2002). 1950-ben a Szabad Nép gyakornoka, 1951–1953-ig a Dunántúli Napló felelős szerkesztője, 1953–1956-tól a Pécsi Rádió első igazgatója. 1956-tól a Dunántúli Napló rovatvezetője, majd főmunkatársa.

10

Megjegyzés: Néha egy-egy alak is az ellentmondások terhe alatt roskadozik emlékezetében. Právicz Lajosról, a városi pártbizottság egyik titkáráról leírja, hogy az „elvtársai sem szerették igazán", de azt is, hogy iránta mindig jóindulattal volt, holott árthatott volna, hiszen Právicz kérdezősködésére nem tagadta, hogy 1956 októberében fegyvere volt. L. Lázár Ervin: Napló…, 197–198.

11

Bebesi Károly: „József Attila-díj: Lázár Ervin", Dunántúli Napló, 1974. ápr. 4. 3.

12

Bertha Bulcsu: i. m., 23.

13

Lázár Ervin: „A kuka", in: uő.: Csonkacsütörtök. Elbeszélések, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1966. 184.

14

Lázár Ervin: Napló…, 348.

15

Lázár Ervin: „Előszó", in: „…élni kell, ameddig élünk". Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, Pintér László (szerk.), Pannonia Könyvek, Pécs, 2004. 5.

16

Lázár Ervin: Pécsről, Pálinkás Gyurinak…, i. m., 595.

17

Ágoston Zoltán: „Minden, ami elmúlt, megvan", Jelenkor, 2006. 5. sz. 478.

18

Lázár Ervin: Pécsről, Pálinkás Gyurinak…, i. m., 593.

19

Victor, Metta Victoria: Egy komisz kölök naplója, Magyar gyerekek számára átdolgozta Karinthy Frigyes, 4. kiad, Móra Kiadó, Budapest, 1981.

<