Ez a gondolat meghatározó az esszé születése és a műfaj későbbi alakulása szempontjából is. Már Montaigne tiltakozott “A gyermekek neveléséről” című esszéjében az ellen a tanítási módszer ellen, amely a tanítványt passzív befogadónak tartja. “Szünet nélkül gágognak a fülünkbe, mintha tölcsérrel töltenék belénk a tudományt, és csupán annyi a feladatunk, hogy visszamondjuk, amit mondtak” (Michel Eyquem de Montaigne: Esszék. Első könyv, Jelenkor, Pécs, 2001. Fordította Csordás Gábor. 197). Nagy-Britanniában a 18. században született meg az a társalgási nyelvet imitáló és formáló prózairodalom, amely ebben az értelemben esszének nevezhető (a Sensus communis 1709-ben jelent meg először). Akár koordinátarendszerben is meg lehetne rajzolni az esszé útját az alul–felül és a közel–távol dimenziói mellett. Hogy tanító, apáskodó hangnemben beszél az esszéista egy nála tudatlanabbnak gondolt sokasághoz, vagy egy (általában műveltségi vagy szociális szempontból) egységes, és ennyiben egyenrangú kör tagjaként szól, vagy éppen kimondottan tudatlannak és tanácstalannak festi magát, ezek a műfaj legjelesebb szerzői számára alapvető dilemmák maradnak. Éppúgy, mint az a kérdés, hogy a megszólított személyt mennyire engedik közel magukhoz. Intim összehajolás, esetleg közelharc lenne a megszólalás alaphelyzete? Vagy legalább kartávolságnyira tudnák maguktól a másikat: nehogy megsebezzék, nehogy meg kelljen érinteniük.

Shaftesbury persze igencsak szűk kör számára tartotta megfelelőnek az egyenlő felek közötti “szabad eszmecserén” alapuló kulturális, politikai modellt. Az ő közönségét az ország vezetésében aktív részt vállaló arisztokrata férfiak alkotják. Ahogy ő maga mondja: “kizárólag a klub szabadságának védelmében írok” (21). Később ezt sokan a szemére is hányták. Adódott a szembeállítás az ugyanezekben az években induló úgynevezett “periodikus esszék,” mindenekelőtt Joseph Addison és Richard Steele nagysikerű folyóiratainak (Tatler, Spectator, Guardian) már elsősorban a középosztály számára íródott, közérthetőbb, közvetlenebb stílusával. Bár Shaftesbury az egész század során az elegáns írás utánozhatatlan mintaképe maradt, ez a stílus egyre keresettebbnek és arisztokratikusabbnak hatott. A dominánsan klasszicista ízlésű Hugh Blair például 1783-ban publikált retorikai előadásaiban – amelyeket Oroszországtól az Egyesült Államokig, s így Magyarországon is hatalmas hatású kézikönyvként forgattak – miután lerója a kötelező tiszteletet Shaftesbury “méltóságteljes” és “művészi” stílusa előtt, azonnal Addison írásmódjával állítja azt szembe, aki “mindig a nyelv által sugallt legtermészetesebb és leginkább magától értetődő szórendet követi, s ezáltal, bár írásai kevésbé pompázatosak és ünnepélyesek, mint Shaftesbury művei, annál több bennük a természetesség, a könnyedség és az egyszerűség; ezek pedig magasabb rendű szépségek” (Hugh Blair: Lectures on Rhetoric and Belles Lettres. Szerkesztette Linda Ferreira-Buckley és S. Michael Halloran, Southern Illinois UP, Carbondale, 2005. 126). Charles Lamb 1826-ban már banális közhelyként említi, hogy a lord stílusában az arisztokrata felsőbbrendűség nyilvánul meg, amelyet a közvetlen, baráti csevegés számára is sokkal vonzóbb hangnemével állít szembe (L.V. Lucas [szerk.]: The Works of Charles and Mary Lamb, Methuen, London, 1903, 7 kötet. ii. 199).

Bár a romantikus ízlés számára egyre természetellenesebbnek hat Shaftesbury klasszikus stílusa, ennek ellenére éppen a romantikus esszéisták valósították meg a legkövetkezetesebben a Shaftesbury-féle “közelharcból” fakadó stiláris, műfaji következményeket. A felvilágosodás korszakának szerzői többnyire még ódzkodtak ettől. Maga Addison például, miközben olyan figurákat beszéltet, akik jelen vannak abban a kávéházi környezetben, amely az esszéinek tipikus szituációja, mégis fenntartja a jogot, hogy ítélkezzen közönsége fölött. A Spectator egyik számában “reggeli előadásoknak” nevezi az írásait, melyeket “illő komolysággal és figyelemmel” kell olvasnunk, hiszen csakis így szabadulhatunk meg “a bűn és ostobaság reménytelen állapotából” (1711. március 12.). David Hume is, amikor “Az esszéírásról” című 1742-ben kiadott írásában úgy határozta meg magát, mint a “tudományos világ” nagykövetét a “társasági életben”, amellett, hogy a két világ közötti érintkezés fontosságát hangsúlyozta, azt is egyértelművé tette, hogy ő azért voltaképpen az előbbiben otthonos (David Hume összes esszéi II., Atlantisz, Budapest, 1994. Takács Péter fordítása. 292).

A romantikusok voltak azok, akik semmilyen eleve adott előnyt nem követeltek maguknak az olvasókkal szemben, és – hogy visszatérjünk Shaftesbury metaforájához – beszálltak a ringbe. Azt az egyenlőségen alapuló, dialogikus kapcsolatot, amelynek az ideálját Shaftesbury egy egészen exkluzív “klub” számára dolgozta ki, ők sokkal szélesebb közönség számára igyekeztek kiterjeszteni. Leigh Hunt például, a radikális újságíró, költő, kritikus és esszéista, aki igyekezett újjáéleszteni a Tatlert, arról biztosította lapjának remélt vásárlóit, hogy “bármelyik osztályból származzanak is, mindenkinek olvasnia kell bennünket” (1831. augusztus 23.). Újságírói karrierje első pillanatától legszívesebben úgy képzelte, hogy ő maga is ott ül az olvasói mellett, a reggeliző asztalnál, amelyre a friss lapot ledobják, és ebben az intim, baráti szituációban beszélget velük. A London Journalben hősies ígéretet tett, hogy “az utolsó csepp tintájáig folytatni fogja a csevegést” (1834. szeptember 3.). William Hazlitt, Hunt barátja, kollégája (aki nagyszerűen ismerte Shaftesburyt), mintha szó szerint vette volna a szellemi közelharcra való felhívást. Legrövidebb írói ars poeticája (1822-ből) így szól: “minden szó legyen ökölcsapás” (Duncan Wu [szerk.]: The Plain Speaker: The Key Essays, Blackwell, Oxford, 1998. 8.). Egy 1828-as cikkében pedig azt fejtegette: “nem gondolom, hogy [bárkinek is] kötelessége lenne tisztelni engem. A vélemény szabad. Csak úgy nyerhetem el valakinek a tiszteletét, ha az illetőnek jogában áll önállóan ítélni, s így alkalmasint ellentétes véleményre jutni, és ezt kifejteni. Enélkül nem fog úgy dönteni, és úgy tenni tanúbizonyságot, ahogy én remélem. […] A véleményt nem lehet kierőszakolni, mert nem erőn alapul, hanem bizonyítékokon és érveken.” (P.P. Howe (szerk.): The Complete Works of William Hazlitt, J. M. Dent, London, 1930-4, 21 kötet. xix. 314.) Charles Lamb, aki a szépirodalmi szintre emelte a baráti csevegést imitáló esszét, hasonló gondolatot fogalmazott meg humoros formában, amikor megalkotta az iskolamester zseniális karikatúráját. Ez a figura hozzászokott, hogy mindig gyerekek között mozog, akiket utasítania, oktatnia kell, s így képtelen bárkivel is egyenlő félként beszélni. “Úgy érkezik, mint Gulliver az ő apró népei közül, és egyszerűen képtelen a szellemi formátumát a tiédhez igazítani. Képtelen egyenesnek lenni. Szüksége van néhány pont előnyre, mint egy gyenge whist-játékosnak.” (Lucas, ii. 54.) A romantikusok éppen erről az előnyről mondtak le.

Shaftesbury művének hosszú címe is sejteti – Sensus communis: Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról (levél barátjához) – kettős műfajmeghatározásával, hogy a szerző legalább két feladatot vállal. Egyrészt igazolni akar egy filozófiai tételt, másrészt egy újfajta, társalkodó filozófia formáját keresi. Ráadásul a tétel maga is összetett: a sensus communisnak, ennek az alapvető emberi érzéknek és értelmi képességnek, amelynek a puszta léte is bizonyításra szorul, a kibontakozásához ugyanis a “szellem és a jó kedély szabadságára” van szükség. Szécsényi Endre már Társiasság és tekintély: Esztétikai politika a 18. századi Angliában (Osiris, Budapest, 2002) című monográfiájában is nagy szerepet szánt Shaftesburynek, és az új kötet utószavaként álló nagy tanulmányában pompásan bontja ki ezt a nehéz problémacsomagot. Először elhelyezi Shaftesburyt az urbanizálódó, polgárosodó “augusztuszi kor”-ban, amikor oly fontos érték volt a “politeness”: az udvarias, kifinomult társasági érintkezés. Felvázolja azokat a filozófiatörténeti hatásokat, amelyek megmagyarázhatják, “hogyan juthatott [Shaftesbury] eszébe a XVIII. század hajnalán, hogy neoplatonikus ontológiát ötvözzön sztoikus morálfilozófiával és a kor legliberálisabb kritikai szellemével” (158). Kiemeli, hogy – egyetértésben a “spanyol és francia barokk udvari irodalom és morálfilozófia divatos szerzőivel” – Shaftesbury is úgy látja, hogy a “filozófiának hatnia kell a világban”; ennek érdekében pedig “el kell fordulni a könyvszagú tudástól, s az ember számára a mindennapi életben jelentős és létfontosságú bölcsességet (prudenciát) más forrásokból kell megszerezni” (161, 169). Shaftesbury filozófiájának elméleti célja elutasítani a Hobbes nevéhez kötődő “magányos, csak önmagával törődő, kompetitív, sőt agresszív” (169) individuum-képet, és ebben van nagy szerepe a sensus communis fogalmának, amely “a közjó és a közérdek iránti érzéket, a közösség vagy a társadalom szeretetét, természetes vonzalmat, emberséget vagy szolgálatkészséget jelent” (45). A gyakorlati célja civilizatorikus: Shaftesbury “meg van győződve arról, hogy a társas érintkezés finomodása, a jó kedélyű és szellemes társalgás, az ízlés kiművelése csak egy irányba mutathat: a humanitas kiteljesedése felé” (170).

Szécsényi Endre ezután Shaftesbury szabadságfogalmát tárgyalja. A filozófus szerint Hobbes önző embere szükségszerűen rabja a vágyainak: egyszerű “gazember” vagy “elvakult fanatikus” “attól függően, hogy az evilági javakat és élvezeteket vagy a túlvilági előnyöket tartj[a] mindenáron elérendő egyéni cél[já]nak. A társas hajlamú ember nem ilyen: mérsékelt, derűs és van humora – következésképpen szabad is.” A “gondolkodás, a mindent kérdőre vonás, a kritika szabadsága” – ezek a legfontosabb értékek Shaftesbury számára (172–173), akinél szoros egységben látjuk az általa képviselt kulturális és politikai eszményt: “ami ellentétes a jólneveltséggel, az” szerinte “a szabadsággal is ellenkezik” (176).

A szellem [wit], amelynek szabadságát Shaftesbury védelmezi, a korszak alapvető, de hírhedten sokjelentésű fogalma. Samuel Johnson, a 18. század második felének kritikus-fejedelme például 1779-ben egyszerűen széttárta a karját. Abraham Cowley 1656-ban íródott Óda a Szellemhez [Ode: Of Wit] című költeménye kapcsán ezt írta: “Cowley idejében történt meg az, hogy a szellem fogalma, amelyet korábban az értelem szinonimájaként használtak, megkülönböztetve azt az akarattól, elnyerte mai jelentését – bármi is legyen az” (Samuel Johnson, Lives of the Most Eminent English Poets, Derby & Jackson, New York, 1857, 2 kötet. i. 68). Az utószó mögött álló rendkívül alapos filológiai munka talán itt a leginkább szembetűnő: alig ismert szerzők által az 1700-as és 1710-es években a wit fogalmáról folytatott viták áttekintéséből bomlik ki Shaftesbury nézeteinek a helye. Így érhetjük meg közelebbről annak a jelentőségét, hogy a lord az észhez köti a szellemességet: “az ész szabadságának társas-társias megnyilvánulási formáját” jelenti nála (190). A szellemességből fakadó nevetés Shaftesburynél, s különösen követőjénél, Francis Hutchesonnál nem a másik fölötti diadal kifejeződése, ahogy azt Hobbes állította: “[a] derű felszabadító hatása új közösségi érintkezési formákat hoz létre, a nevetés elold a régi merevségektől, s ugyanakkor az összetartozás érzésével is jár, ami nem más, mint a közösség iránti érzék vagy akár érzés” (195). Az utószó a sensus communis fogalom értelmezésével, filozófiatörténeti elhelyezésével zárul, s annak kiterjedt hatását jelzi Herdertől egészen Kármán Józsefig.

Harkányi András fordítását nem lehet eléggé dicsérni. A fentiekből talán kiderült, hogy Shaftesbury esetében nem csak egy korszakos hatású gondolkodóról van szó, hanem az angol nyelvű klasszicista próza egyik legnagyobb mesteréről is. Ráadásul nem várhatunk tőle a rendszeralkotókra jellemző következetes fogalomhasználatot, több kulcsszava (mint a wit esetében láttuk) egyszerűen nem csak egy dolgot jelent. A fordítás nem csak rendkívül nagy szakértelemről tanúskodó, briliáns értelmezése a szövegnek, de valódi esztétikai élményt is ad. Egyszóval méltó Shaftesburyhez. Egy-két helyen éreztem csak apróbb egyenetlenségeket. Például a reasoningnek (’gondolkodás, észhasználat, érvelés’) nagyon precíz fordítása az “érvelő okoskodás” (17), de sajnos a mai magyarban az okoskodásnak kizárólag pejoratív értelme van. A “társiasulásra való hajlandóság” [associating inclination, 51] is tökéletesen pontos, csak az ember füle nem szereti. Nem tudom, hogy a “nem lehet egyszerre megenni és megtartani a süteményt” [they cannot eat their cake and have it, 69], ami angolul egy hétköznapi szólás-mondás, magyarul egyáltalán érthető-e. De negyedik példát már nehezen találnék.

A kötet sokkal több, mint egyetlen esszé fordítása. Amikor Shaftesbury Characteristics címen egységes könyvvé rendezte a legfontosabb írásait, kereszthivatkozások hálójával kapcsolta össze az elegyes műveket, s az új kötet az összes hivatkozott szöveget tartalmazza – ha az korábban nem létezett magyarul, akkor új fordításban, ha már igen, akkor rendkívüli gonddal korrigálva, s a főszöveghez simítva. Így tehát Shaftesbury teljes életművéről áttekintést ad ez a könyv, amelyről egészében elmondható, hogy – különösen egy olyan szerző esetében, akinek írásaiból máig nem készült kritikai összkiadás – nemzetközi összehasonlításban is lenyűgöző munka.