– Parti Nagy Lajos: 1992. november 13-án, pénteken Réz Pál lakásában ülünk a Jászai Mari téren, Budapesten. Mikor a rádió felkért, hogy vezessem ezt a beszélgetést, pontosabban üljek veled szemben, legyen, akinek beszélj, az volt a legelső gondolatom, itt az alkalom, hogy egy életút-interjú keretében elmondd az emlékirataidat. És persze roppant kíváncsi lettem mindama történetekre, amiket már hallottam és még hallhatok tőled. Aztán egyre inkább arra lettem kíváncsi, hogy kicsoda is, micsoda Réz Pál, a műfordító, a kritikus, az irodalomtörténész, a nagy Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, a Holmi főszerkesztője. Ez mind te voltál és vagy, ám ha választanom kéne közülük, mégsem ezek egyikét mondanám, hanem azt, hogy Réz Pál foglalkozása: rézpál. S ha már emlékiratot emlegettem, tán kezdődjön is úgy, klasszikusan, hagyományosan: ősök, család, gyerekkor, legkorábbi emlékeid.

– Réz Pál: Aradon születtem, 1930. július 25-én, elég régen. Apai ágamról annyit tudok, hogy a dédnagyapám mézeskalács-készítő és -árus volt egy Vértes nevű, Bihar megyei községben, és állítólag szegény ember. Őt nem ismertem már, persze. Egyébként Kupfernek hívták, ami németül rezet jelent, úgyhogy ebből magyarosítottam én és a bátyám Rézre. Nagyapám már jobb módú volt, fakereskedő volt Székelyhídon. Őt sem ismertem, nagyon fiatalon meghalt, de nagyanyám sokáig élt, már a háború után halt meg, és falusi kulákasszonyszerű életet élt, zsidó kulákasszony volt. A nyarakat nála töltöttem általában, úgyhogy elég sokat voltam falun, amit nem azért mondok, hogy a népi gyökereimet bizonyítsam, csak egyszerűen, mert tény. Ez volt az apai ág. Anyai ágon pedig nagyon szegény kiskereskedők, sőt vigécek voltak az őseim. Talán ismered ezt a szót még, hogy vigéc, ami a német „wie geht’s”-ből, „hogy megy magának”-ból jön. A vigécek faluról falura jártak, és nem tudom, mivel kereskedett az anyai nagyapám. Szüleim már orvosok voltak. Ez szokásos fejlődés volt ebben a generációsorban. Nagyanyám 11 gyereket szült, ebből hat maradt életben, három fiú és három lány. Apám 1898-ban született, a fiútestvérei is orvosok lettek, a lánytestvérek pedig mind orvosokhoz mentek feleségül. Egyébként erről volt egy történet a családban, aminek ez a székelyhídi nagymama, a Róza néni áll a középpontjában. Őrá már jól emlékszem, nagyon szigorú néni volt, mindig feketében járt a férje halála után, fekete, flitteres főkötőt viselt. Rettentő szigorú volt, és nagyon takarékos is. Egyszer kaptam tőle tíz lejt, ugye román világ volt Erdélyben, amit azzal adott ide, hogy itt van, fiam, tíz lej, aztán el ne költsd. Hát akkor mit csináljak vele, nagymama? Miért tetszett ideadni a pénzt? Visszatérve a legendához, ugye az volt a szokás, hogy a fiúkat kitaníttatták, a lányok meg hozományt kaptak. Az egyik lány, Ella beleszeretett egy nagyon szegény orvosba, akit Simon Ernőnek hívtak, és aki megkérte a kezét. Erre azt mondta a nagymama, hogy rendben van, és Simon Ernő akkor bevallotta Ellának, tehát a menyasszonyának, hogy ő, ha megkapja a hozományt, nem az orvosi rendelőjét fogja berendezni belőle – arra kapták a hozományt ugyanis, hogy elkezdjék az életet –, hanem őneki olyan szegény a húga, hogy azt soha senki nem veszi el hozomány nélkül, tehát ő ezt a pénzt odaadja ajándékba a húgának, hogy az férjhez tudjon menni. Hát, Ella kétségbe volt esve, hogy az anyja nem fogja engedni, hogy hozzámenjen Ernőhöz, de kénytelen volt elmondani a mamának, és erre Róza néni azt felelte, Ella legnagyobb meglepetésére, hogy ez egy rendes ember, aki a húgát ki akarja házasítani, úgyhogy te két porció hozományt kapsz. Az egyiket adja oda Simon Ernő a húgának, a másikból pedig rendezze be a rendelőjét, ami Aradon meg is történt aztán. Boldog házasságban éltek, a fiukból zenész lett, most Izraelben fagottos – ők már persze nem élnek. Ez egy nagy családi legenda volt, hogy a takarékos és smucig nagymama két hozományt adott Ella lányának. Én szeretem ezt a történetet, be kell, hogy valljam neked. Ők már egyébként abszolút magyarnak nevelkedtek. A vallás zsidó volt, de a kultúra az magyar volt. Aranyt, Petőfit, Tompát tudták, ez evidens volt a számukra. Falun nőttek föl a parasztgyerekekkel együtt, és ez a kettő tökéletesen megfért egymással, semmilyen problémát nem okozott. És aztán fölkerültek egyetemre.

– Hova?

– Apám Pesten kezdte, aztán Frankfurtban folytatta és Kolozsváron fejezte be, ahol 1919-ben már román világ lett. Anyám is egyetemre járt, ő, mint nő, az elsők között végezte az egyetemet Erdélyben, ugyancsak Kolozsváron. Ott ismerkedtek meg. Aztán Aradon éltek, ami elég konzervatív város volt. „Arad marad” – ezt szokták mondani róla. Ott olyan nagyon kultúra sem volt. Apám elég ismert orvos lett, és elkezdett írni is. Raffy Ádám néven írt egynéhány regényt, főleg történelmi tárgyú dolgokat, Stefan Zweig modorában. Giordano Brunóról írta az első regényét. Aradon eléggé jómódban éltünk.

– Ő általános orvos volt?

– Nem, nőgyógyász volt, sebész-nőgyógyász. Aztán a háború után a nagyváradi bábaképezdének lett az igazgatója. Azt mondják, hogy nagyon jó, nagyon lelkiismeretes orvos volt. Ezt én nem tudom elbírálni, de dicsérték.

– És édesanyád?

– Anyám bőrgyógyász lett. Egy időben abbahagyta a praxist, mikor két gyereke lett, a bátyám, Ádám és én. Ráadásul én kiskoromban gyerekparalízist kaptam, úgyhogy sok baj volt velem. Nagyon beteg voltam az elején, kemény betegség volt, és valóban sok fájdalommal járt. Heine-Medin-kórnak hívták. Ennek a betegségemnek az a története, hogy mikor a járvány jelentkezett Aradon, akkor apám megfogott, és kivitt Gyorokra, Aradtól nem messze egy szőlőbe, hogy oda nem fog utánam jönni a bacilus. Na, én ott kaptam meg, pont, ahogy abban a keleti mesében szerepel, hogy elmenekül valaki a halál elől, és a halál ott várja már a városban, ahova menekül. Innen, Aradról valók az első gyerekkori emlékeim, ott laktunk a Maros partján, ami egy nagyon szép, széles folyó. Emlékszem, a hegyekből jöttek le nagy tutajokkal a mócok, hozták az almát. Ezek a tutajok nagy, hosszú fatörzsekből voltak, és nem volt szélük, ugye, és tele voltak szép piros almával. Furcsa, vad és kedves emberek voltak a mócok, kikötöttek, ahol akartak, s ott árulták a Maros parton az almát nagy kosarakban, néha föl lehetett menni a tutajaikra. Ez nagyon erős élmény, nagyon éles kép, amúgy kevésre emlékszem, egyszer egy pszichoanalitikus barátném azt mondta, hogy majd ő fölhozza a gyerekkori emlékeimet, de én megköszöntem, kösz, hagyjon békén, nem vagyok költő, nincs rá szükségem. ’38-ban kerültünk át Nagyváradra, és ott voltam tíz évig, egy év megszakítással, ami a háborús év volt. Váradra már nagyon jól emlékszem, ott jártam iskolába, és ott kezdtem el komolyabban olvasni. Akkor már tudtam kicsit franciául.

– Ki forszírozta, hogy elég korán elkezdd a nyelvtanulást?

– Nem forszírozta senki, volt az emberben egy ilyen vágy. Másrészt én egész életemben harcoltam a bátyámmal, aki négy évvel volt idősebb nálam, és tehetségesebb volt, legalábbis mélyebben, gyorsabban tanult. Elkezdtem ebben is vívni vele. A másik, akivel vívtam, az apám volt, szintén hihetetlenül tehetséges, gyorsan tanult nyelveket, németül tökéletesen beszélt, és tudott még vagy három nyelvet, meg latinul, görögül. Ez engem izgatott, hogy fölérjem és túlhaladjam őket. Mikor bejöttek a magyarok, így mondtuk ezt ’40 szeptemberében, akkor ez visszaesett, mert a román iskolákban jobban tanították a nyelveket, mint a magyarban, de magánemberként próbáltam tanulni. Kicsit komikus, mikor egy tizenéves elképzeli a jövőjét. Én, mai szemmel nézve, egy kicsit sznob voltam, néztem a könyveket, apámnak óriási könyvtára volt, mint nekem most, pont akkora. Emellett volt egy nagyszerű kölcsönkönyvtár, a Hegedűs-kölcsönkönyvtár, ahol mindent meg lehetett kapni. Hegedűs Nándor még Ady haverja volt. Ő volt az, akit a húszas évek végén az Országos Magyar Párt tagjaként beválasztottak a román parlamentbe, ahol többször fölszólalt. Az egyik híres fölszólalása az volt, hogy mikor egy román képviselő a beszédében idézett, és mondta, hogy hát ahogy Alexandru mondja egy versében, akkor Hegedűs fölállt, kérem, ön téved, ez gyönyörű idézet volt, de nem Alexandru, hanem Eminescu írta. Erre óriási taps tört ki, a románok elismerték, hogy valaki így tudta az irodalmukat.

(részlet)