A sajáthalál mostanában nem elég trendi.

A káprázatos lehetőség: élni – ostoba társasjátékká züllött, a szabályokat mások határozzák meg, te lépegetsz, dobsz, megint lépsz, kihúzol ezt-azt a mázlipakliból, legfeljebb párszor kimaradsz a dobásból.

Ezer okod van, hogy így dönts. Elrohadtak a metafizikák; ezt mondja a józanész; erre figyelmeztet a tisztára nyalogatott seb a lélek helyén; és még a maradék kilencszázkilencvenhét darab.

Mégis lenyűgöző, ha valaki a másik utat választja.

Ha annyira kíváncsi a saját halálára, hogy megkísérli a lehetetlent – a saját életét élni. A Hamu és ecet egy ilyen ritka kísérlet dokumentuma. Nem kisebb dologról, mint az élet szentségéről van szó, tulajdonképpen függetlenül attól, van-e isten vagy nincs. Hogy feltesszük-e az összes lehetséges kérdést, vagy elfogadjuk, hogy egy nagyobb erő eleve megkíméljen a kérdezés fájdalmától.

Ezt a nagyobb erőt ezúttal hívjuk apának.

A regény egyetlen másodperc narratív fölrobbanása: az elbeszélő egy átkaszinózott éjszakát követő hajnalon apját pillantja meg (vizionálja?) a Várkert-bazár előtt, ahogy gyanúsan ismerős, ám ebben a napszakban elgondolhatatlan járásával próbál visszatalálni amúgy példaszerű életébe. Ez a lucidus pillantás aztán valódi szembenézésre kényszeríti, örvényszerű körmozgásokra, kutatásra kettejük közös múltjában. Aki az apjával fordul szembe, magával a törvénnyel fordul szembe. Az apa a szabály, az anya a félelem. Aki az apára kérdez, a létezés egész feltételrendszerére kérdez, tehát szükségképpen a saját létezésének feltételeit teszi kérdésessé. Különösen kényes döntés akkor, amikor az apai példa, a tartás és lemondás erkölcse amúgy megfontolható esély volna.

Tehetnék úgy, persze, mintha ebben a regényben mondatokról volna szó, mintha a mondatokért lenne a szó, a mondatokról is lehetne beszélni.

De ez egy korszerűtlen könyv.

Olvasom, és nem érzek késztetést, sem igazi okot, hogy szerzőt, narrátort, elbeszélőt egymástól megkülönböztessek.

Jánossy nyilván képes volna rendes, kitalált történetek megírására is, ám fogva tartja egy régi szenvedély, annak a vágya, hogy a szöveg valami elementárisat érintsen, a vágy, hogy az olvasás, regényének olvasása, ahogy a saját egykori lázas tapasztalatai sugallják, egy halandóval való találkozás maradandó élménye legyen. Alkata szerint hajlana az anekdotikus ornamentalizmusra, de nem engedi meg magának.

Ennek a szövegnek irodalmon túli tétje van, ettől és ezért van irodalmi tétje. A szerző megszállottsága a nyelvének megszálltságával azonos, legszívesebben kimondaná egyszerre az egészet, amit rámértek a századok, de sajnos az van, hogy írni, legalábbis a szavak szintjén – iskolásan lineáris tevékenység, ezért aztán válogatni kell, leírod az a-t, mi jöjjön, ipszilon?, nem, hülyeség, jöjjön, mondjuk, egy p betű, és rögtön megint egy a.

Korszerűtlen könyv, mert a szavakat eszközként használja, azokkal és azokon túl a létező, akit ezúttal Jánossy Lajosnak hívnak, önmaga kimondásáig próbál eljutni, egy egyszerű kijelentésig, amivel önmagát jelenti ki, saját létét teszi lehetővé.

Innen ered (meg) a nyelv.

Amúgy sokat lehet nevetni, igaz, néhol a megtévesztésig hasonló lesz ahhoz, mintha sírnál.

A könyv tárgya ugyanis az a processzus, amelynek úgynevezett eredményeképp rájössz, te vagy az a szörnyű alak, akitől a szüleid féltettek. Nevetni pedig azért lehet rajta és vele, mert aki írta, nem tartja különbnek magát azoknál, akikkel hadakozik. Szenvedő szerkezet, ám olyan, aki szenvedését olykor mulatságosnak találja, mi több, annak képes ábrázolni.

Tükörből simán kiveszed a vakbeled, és elröhögöd magad, hogy mennyire hülye pofákat vágsz kivevés közben.

Úgy mellesleg el van mesélve egy élet fele, a tanulság persze a szokásos: sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi, de ki olvas könyvet tanulságért.

A Hamu és ecet – kettő az egyben – ráadásul a Gesta Hungarorum zip tömörítésű változata, történelemkönyv egyes szám első személyben, a magyar nép vérzivataros izéjének nagyjából leggusztustalanabb évtizedéről, a minimum tizenhét évig tartó hetvenes évekről. Körülírt zuhanás. A belakott, háziasított sorstalanság évei. Hatvannyolc után már lázadni sem érdemes, vagy legalábbis nem lehetsz eredeti, bármit teszel, epigon vagy, akkor is, ha abban a pillanatban találod ki az egészet. Ez a nemzedék mindent eleve másodszor csinál, és ahogy a költő mondja, mindig másodszor jövünk rá, hogy először is csak komédia volt.

Fogjad fel a vicces oldalát.

Felfogta, mint abrosz a bort, hogy keressek egy megfelelő hasonlatot. Hamu az ecetet?

Jánossy önjellemzése szerint nosztalgikus realista.

A szöveg őt igazolja.

Ám nosztalgián itt és most nem visszasírást kell érteni. A nosztalgia önmagában áll, nem azért, mert a rezignált emlékező nem akarja visszahozni az eltűntet – ez evidencia, tudja, egyszerre volna képtelen és ízléstelen –, hanem mert eleve nem kíván semmit önmagán túl, jutalma maga a fájdalom, a fájdalom édessége.

Realizmuson pedig értsük a megélt élet tényeihez és a referencialitáshoz való, kétségtelenül kissé avítt ragaszkodást.

Sűrű, jelentésteli name-dropping, ha kicsit tágabban értjük a fogalmat, úgy, hogy a végképp eltűnt dolgok közneveit tulajdonnévként vesszük a szánkra.

A nemzeti keresztény közép.

Kukorelly TündérVölgye juthat még eszünkbe, ám ott az elbeszélő minden radikális kritika, irónia és düh ellenére valahogy, nem tudom, talán a szeretettel, elintézi, hogy megmaradjon némi alamizsna, a felsőbbrendűség egészen finom, kibeszéletlen érzetének sejtése, itt marad, mint egy tünékeny illat, mondjuk, a szivar füstjének utolsó foszlánya a dohányzóasztal fölött, az üres szalonban.

Jánossy látszatra gyengédebb, valójában kegyetlenebb.

Talán, mert a száraz, tiszta érzéshez túl sok a zavaró elem, a tágabban értett család történetébe belefért pogány és funkcionárius, császárhű labanc és kunsági parasztgyerek.

Ez itt a végleg befejezett múlt.

Nem határolódik el, mert többé nincs hova.

És most már mitől se nagyon, még akkor sem, ha az olvasó hajlandó az egykori proletariátus életének – azóta láthatatlan, társadalom alatti mélybe tűnő, vagy az össznépi, internacionális felsőprolizmusban felolvadó – formáit koherens kultúrának tekinteni.

“A Himnusz és a Fradi-induló, a Királyi palota és az Üllői út, Széchenyi és Deák, a pusztuló kúriák, és ’48, ’56 és az elszakított területek, a Kossuth-címer és Tisza, a bécsi döntések és Teleki, Horthy és A Pál utcai fiúk, Németh László és a Szabad Európa Rádió, a Három nemzedék és Illyés, az írásos terítők és Vitéz Somogyváry Gyula, a csergék és Krúdy, az Oktogon és az Andrássy út, Ordas Lajos és a Jókai-összes, Márai és a mázas cserepek, a cserkészek és Moldova, a zsidótörvények és Eötvös József, Ady és a monogramos családi eszcajg, a Magyar Hiszekegy és Hofi Géza, Karády Katalin és a Deák téri templom, a Kisantant és Trianon, Rejtő Jenő és a Csodaszarvas, Németh Lehel és Werbőczy Hármaskönyve, a kiugrási kísérlet és Örkény, a Nyugat és Bethlen István, Pozsony és Budapest, Jávor Pál és a Bánk Bán, Stromfeld Aurél és Apponyi Albert, a Monarchia és a dunai népek konföderációja; mindez együtt volt a haza, a hazám, ezt hoztam otthonról, ebből kellett csipegetnem.”

Hány éve van még ennek a mondatnak? Mikor hal meg az utolsó olvasója? Jánossy könyvének anyagául az esendő időt választotta. Törékeny referenciákra építkezik, elegánsan bízza magát mulandó formákra. Mint aki a taxipénzt is fölteszi az utolsó futamban.

Legfeljebb majd hazasétál.

Mással is előfordult már.

Nincs (többé) mese.

Így aztán, olvasóként, nem nagyon tehetünk mást, mint hogy azt kívánjuk magunknak, amit neki – írásra érdemes életet éljen.

(Kalligram, Pozsony, 2006, 280 oldal, 2600 Ft)